Lélekszirteken

Hazatérek egy olyan lakásba, ahol nem fogad senki, mondod, és nem nézel rám, mint aki úgy érzi, valamiben hibás, nem nézel a szemembe, mintha szégyellenéd, hogy magadra maradtál, vagy talán azért szégyenkezel, mert mindig is erre a magányra vártál, egész életedben, nem is tudtad, hogy ez ennyire jó, egyedül lenni, egyedül hazatérni, nyitni az ajtót, a lakásban sötét van, villanyt gyújtani, és élvezni a csendet, hogy nem vibrál a feszültség, a másikunk feszültsége, nincs hangos szó, csak a csend van, csak a nyugalom, aminek a mélyén viszont ott lapul valami sűrű sötét, olyan ez, mint amikor minden előzmény nélkül összeesik valaki az utcán,                                                   persze, mondom neked, hazatérsz a csendedbe, leülsz a gépedhez, és valami szöveggel bíbelődsz, mondom, és nyugalom van mindenfelé, az egész lakásban, majdhogynem végtelen nyugalom, mondom, és közben arra gondolok, miért is kúszott a szemedbe, a szembogaradba az a fénytörés, az a matt, sápadt üresség,