Bejegyzések

Hazatérek egy olyan lakásba, ahol nem fogad senki, mondod, és nem nézel rám, mint aki úgy érzi, valamiben hibás, nem nézel a szemembe, mintha szégyellenéd, hogy magadra maradtál, vagy talán azért szégyenkezel, mert mindig is erre a magányra vártál, egész életedben, nem is tudtad, hogy ez ennyire jó, egyedül lenni, egyedül hazatérni, nyitni az ajtót, a lakásban sötét van, villanyt gyújtani, és élvezni a csendet, hogy nem vibrál a feszültség, a másikunk feszültsége, nincs hangos szó, csak a csend van, csak a nyugalom, aminek a mélyén viszont ott lapul valami sűrű sötét, olyan ez, mint amikor minden előzmény nélkül összeesik valaki az utcán,                                                   persze, mondom neked, hazatérsz a csendedbe, leülsz a gépedhez, és valami szöveggel bíbelődsz, mondom, és nyugalom van mindenfelé, az egész lakásban, majdhogynem végtelen nyugalom, mondom, és közben arra gondolok, miért is kúszott a szemedbe, a szembogaradba az a fénytörés, az a matt, sápadt üresség,

Ana Blandiana: Késel

Az a tény, hogy nem látlak, Hogy nem találkozunk Hogy elindulok Az utolsó pillanatban megállva Afelé a telefon felé amirõl beszéltem Nem jelenti azt, hogy nem létezel Késel Úgy mint legalsó Hangja az orgonának Annyira mély, hogy Senkisem tudja meghallani. Gaál Áron fordítása Ana Blandiana (1942-)

Szauer Ágoston: Hetedik ajtó

A szoba. Titkolt életünk zsúfolt bútorai állnak. Minden karcára emlékszel a letakart zongorának. Szauer Ágoston (1963-)

Radnóti Miklós: Déltől estig

(Költői gyakorlat) Mosoly A vastag déli nap a fán addig tolong, amíg a lombon át kis piszokba nem lép. A kis piszok fölött hét kis legyecske dong. Hőség A rozsdás tyúkok gödrükben elpihennek, kakas kapar csupán. A tyúkok hunyt szemén a hártya oly fehér, mint most e délután. Pislogás Itt alszik kedvesed és vele alszik lába nagyujján a légy is. Vigyázz! fölneveted. Olyan símogató a világ néha mégis. Riadalom A héja fekete kört ír az égre fel, fölriad az udvar és sápadt port emel. Minden fölfelé néz, kinyílnak a szemek, a dúc két léce közt a könnyű toll remeg. Alkonyodik A délután szakálla nagyranőtt s motyog belé, úgy mint a gyönge vén. Aludna már, hát kérdi az időt. S a kút felel: esti itatáshoz pántos vödör csattan a fenekén. Búcsúzó Fölébred most a táj, megered a szava, madarakkal fején meghajlik könnyedén s csörögni kezd a fa. Sötétedik Torony költi még hitét fehéren, de langyos este mossa már tövét. Figyelj. Semmi sem mozdul az égen, mégis szirmokban hull a vaksötét. R adnóti Miklós

Fekete Vince: Vak visszhang (részletek)

„Mért vág neki...az erdőnek?” Sz. I. (...) Amit a halálról Egy kis ágat fogsz meg. Az első törpebokorét. Egy pillangó rebben fel onnét és belibeg a fák közé. És milyen cikcakkos, gyors repülésű egy fészkéből hirtelen kicsapó madár. Az első, kiálló mohos kőig meg sem áll. És hogy menekül az avar levelei között egy elevenszemű gyík. Lenézek a földre és eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál. Az új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek.   Látni, érezni Látni kell mindent. Megérinteni, érezni. Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát, a követ, a mesét ringató lombokat. Zöldbársony mohapárnák, árokszerű mélyedésekben puha levélsüppetegek, ahol mocorgó vackolásra ágyaz a természet. (...) Magyarázok Magyarázok neked, mutogatom körben a dombokat. Mesélek a mögöttük elterülő vidékről. Látod azt a színt? Érzed ezt az illatot? Ami, lehet, már rég nincs is, amit már csak a képzeletem idéz. Egy darabig észrevétlenül állsz, majd megértően bólogatsz. Sajnálom, hogy abban az élményben nem oszt

Ágh István: Ilyen csönd lesz

Nem ülhetnek már az asztal körül, s ha számolom szaporodó hiányuk, nélkülük még a nyári kert is űr, nem hallatszik fülemben a madárdal, ilyen csönd lesz, ha majd megáll a föld? most még mozdul a hársfa egyik ága, s ahogy kilendül lombjából külön, ezüstöt hány a levelek fonákja, rigó húzódott sűrű árnyékába? váratlan fuvallattól nehezült? vagy az angyal jött vissza valahára, hogy ne érezzem magam egyedül? Ágh István (1938-)

Baranyi Ferenc: Rondó

Ma ingerült voltam vele, de nem szabad, hogy megbocsássa. Akaratlanul bosszút áll, ha most sem lesz egy rossz szava se. Lelke jósággal van tele – s ennek gyötör ellenhatása. Ma ingerült voltam vele, de nem szabad, hogy megbocsássa. Megbántottá könnyítene, ha megbántódva visszavágna, de rámnehezül némasága s önvádam súlyos fellege. Ma ingerült voltam vele. Baranyi Ferenc (1937-)

Szabó T. Anna: Űr

A forgás közepén az örvény közepén az undor közepén a fájás közepén az ordításban szaggatásban a sírásban és siratásban a születés örök kínjában a szakadatlan szólításban az émelygésben szédülésben a megváltatlan szenvedésben kivágott nyelvben falba vert fejben üvöltő csend van Szabó T. Anna (1972-)

Gyukics Gábor: Nem sejtik

Résnyire megnyílik a csend helyet ad egy körötte zajongó hangnak amint a hang belép elhalkul eggyé válik a csenddel a kint rekedt hangok összeverődnek lesik a csend mikor nyílik újra Gyukics Gábor (1958-)

Werner Lutz: Az éjszakából font sövény mögött

Az éjszakából font sövény mögött rózsatöveknek kell lenniük melyek minden alvót elbódítanak ezeréves illattal minden út végén lenniük kell további utaknak melyek szétválnak és tovább ágaznak és óramű nélküli óráknak amelyek nyugtalanító értelmetlenségben átketyegnek az időtlenségen Benő Eszter fordítása Werner Lutz (1930-2016)

Werner Lutz: Téglavörös délután

Téglavörös délután ólomsúlyú fénymázak agyagsötét kezek a fény mozdulatlanul a fákon fennakad a fény mozdulatlanul a tenyérben marad a fény kő tapintású Benő Eszter fordítása Werner Lutz (1930-2016)

Parti Nagy Lajos: Egy szálkás mozihős

Sikált kőtálak, téli kertmozik, hol az úristen hasonlítkozik, valami albán, rossz pufajka rajta, és mint a gázcső, keskenykék az ajka. S mert varjakként mi folyton vétkezünk, csurom egy tollgörcs lábunk és kezünk, a gyarlóságunk, jaj, semmi se rejti, bús cvikkerét az úr ölébe ejti, és úgy legyint, mint szálkás mozihős, ha visszanyelni sincs már könnye sós, nagy néma roncs, s bár csöppet sem beszédes, odavakkant egy fád, szomorú nőnek (a félhomályban lassan összenőnek): „na álljon fel, és menjünk innen, édes” Parti Nagy Lajos (1953-)

Albert Zsolt: Hatmillió

A vonat füstje csíkot húz a völgyre, szemembe száll, kitörölhetetlen. Tekinteted a zsebemben hordom, örök emlék, egy összegyűrt fénykép. Már kezdenek elfogyni a lámpák, a vonat rohan, az idő félreáll, messze visz tőled, megöl a távolság. Nem tudtam, hogy találkozunk még, az állomáson egymással szemben, tágra nyílt szemekkel, lemeztelenítve, te egy másik sorban, nekem elérhetetlen. Korhadt testű hegedű hangja dalolja, halált hoz a hideg hajnal. S hatmillió esőcsepp kopogtatja, a kémény füstjében örökre velem leszel! Albert Zsolt (1973-)

Kányádi Sándor: Távolodóban

távolra még ellát a szem de a közeli apróságok már a betűk is megkívánnak félkarnyújtásnyi távolságot és ködösül a távol is heggyel az ég egybemosódik és kezded el-elhagyogatni fontosnak vélt vinnivalóid süllyedőben emelkedőben látod a foszló láthatárt is osztogasd szét amid maradt ingyen is átvisz ha ki átvisz s hátra ne nézz kiket szeretsz a maguk útján nem utánad mendegélnek akaszd a fára üresen maradt tarisznyádat Kányádi Sándor (1929-2018)

Kántor Péter: Költészet

Virágszirom-fehér papír kereng szél martaléka; űzi, tépi, cibálja sodródik, ágaskodik, kitátja üvölteni száját nyelvén korom, piszok, foszlány-szidalmak hasán-hátán panaszra kész sebek elszáll a szél; járdaszegélyre kushad körülveszik kiváncsi porszemek. Kántor Péter (1949-2021)

Kovács András Ferenc: Tíz év múlva

(2015. június 5-én) ülsz a padon majd mint leszakadt havazás ama kései nyárban a nyelv a világ nélküled is nyüzsöghet ülsz ady szobra mögött budapesten is itthon a fényben nem vagy már soha otthon a hajléktalan égben Kovács András Ferenc (1959-2023)

Jánosházy György: Elégia

Úgy hullt le, mint egy augusztusi csillag bágyadt ívben, fehéren, fényesen. Egy pillanatra még szívembe villant a rémület, iszony és félelem, míg gyönge csontú, könnyű kicsi teste alázuhant a szürke kövezetre és elterült zúzottan, véresen, Csak állok némán és kővé fagyottan és nézem ezt a halk tragédiát. Úgy nyúlik el halványan a piszokban, mint egy letört, legázolt őszi ág. Szemén kihúnyt a kékes, játszi fényfolt, nyitott szájából gyöngyös, langyos vér folyt a kőre, mint skárlátpiros virág Döbbent szememből könny csöppen testére, mely - mintha élne - még mindig meleg. Ő volt lelkemnek legdrágább testvére, ártatlan, mint az apró gyermekek. Az életből nem ismert mást, csak álmot: tán most is éppen angyalokkal játszott, vagy egy tündéri álmot kergetett. Jánosházy György (1922-2015)

Fecske Csaba: Mindig találnak

a nappalt fölfalja az éj de mindig megvirrad másnap verset írsz mert ez a dolgod tőrt vetni az elmúlásnak árnyéka van a beszédnek sugárzó fénye a tettnek a szeretet nem latolgat értelmet ad életednek többé nem veszítheted el amit odaadtál másnak mindig találnak kincseket kik szívedbe mélyre ásnak Fecske Csaba (1948-)

Adam Zagajewski: Többes szám, első személyben

Használt szavakat cipelünk, idegen szájakban megrágott pátoszt és kétségbeesést, mások rettegésének forgószínpadán járunk, a lexikonban feltárjuk az öregséget, esténként eljátsszuk, hogy kitört a háború, Baczyn´skival társalgunk, sebtében csomagolunk, hajdani költőket idézünk, kimegyünk a pályaudvarra, elítéljük a fasizmust, majd pedig diadalmasan, egy első osztályú fülkében, többes szám első személyben kinyilatkoztatjuk éleslátásunkat, mintha nem lennénk megáldva abszolút hallással a hallgatásra. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Bertók László: A lélegzetvételnyi csöndben

A lélegzetvételnyi csöndben, mesében, dalban, ima közben, a hol volt, hol nem volt seholban, amikor hang nincs már, csak szó van, a szemben, fülben, tapintásban visszalopakodó csodában, az igenné ordított nemben, a síron átugró gyerekben, a gondolatban, mozdulatban, mikor a kő befelé csobban, a hullámba vesző mosolyban, a pillanatban örök voltam. Bertók László (1935-2020)