Lélekszirteken

Derűs, nagy vászon kellene, virágos rét, holland malom, és híd mosolygó két szeme, távolban lankás kék halom, az égre pár halvány madár, kevés fehér, kis füstszalag, és élni benne, úgy, akár egy messze eltűnő alak. Szauer Ágoston (1963-)

Ha holdfényben virágos ruhában sétálnak a nők, Szemük, szempillájuk és a világ egész elrendezése lenyűgöz. Úgy érzem, ilyen nagy, kölcsönös vonzalomból Megszülethet végre a végső igazság. Berkeley, 1966. Csordás Gábor fordítása Czesław Miłosz (1911-2004)

A puha fényfolt a levél fonákján a szitáló délutáni napban, a fűcsomók és a nedves göröngyök, és a nyári ludak V-alakban, a tüzes sávokra szakadozott felhők naplementekor, a poszáta fészke fölött összeboruló nádas, a zsombéksás vízbe hajló szára, a hegyoldalban kanyargó ösvény és az ösvény szélén heverő csontok, a csillagködök és a törékeny rend, amit egy drótkerítés megbontott, a hirtelen ránk zuhanó sötétség és a fák közt lopakodó kétely, hogy szebben fogunk-e nyelveken szólni, mint kiszáradt földre írni vérrel – Simon Adri (1974-)

         Az őszi szélben diadalmasan s mégis lágy-lengén, mint a fellegek, mint gyermekfelhők, egy pitypang repül. Vágyódva nézik bokrok, fenyvesek. Ó, meddig lengtél pitypang, száradon, lesve, hogy szállnak hajnal s alkonyat? Ó, meddig vártad, törpe, rab virág, hogy eljön-é az őszi pillanat s véle szabadítód, az őszi szél, mikor fonnyadt szárad majd elhagyod s körülkerenged égi, óriás testvéred, a fénybóbitás Napot? Repülj hát pitypang, szálljál, hisz tudod: a szár bújt előbb a földből elő s a szárból bontotta ki életed, áttetsző bóbitáid az eső, s bár életednek nincs értelme több, csak amíg szállsz, a foszló pillanat: a szárnak köszönheted e csodát, mely rothadni az avarban maradt. Mert nem repülhet más, csak aminek életet sár, homok, agyag adott, amit a föld varázsa hív elő, csak az éri el az eget, Napot. Zelk Zoltán (1906-1981) Az összes reak 1

akár az öröm vagy mint a jó szagú szél jöttél végtelen utak kacskaringóztak veled szagossá verték talpad alatt a port a lassú lila hasú felhőkből kipergő esőszemek aztán amíg ölelőztünk a dús nedvű gyepen kaszák fenekedtek a rét túlsó oldalán s fűszálak élein vérzett el a csend - ideát. Jenei Gyula (1962-)

Nyáron jó visszagondolni a télre, a tél hangulataira. Télen meg fordítva, és ez sem meglepő. Szóval amikor nyár van, és mindig minden olyan nagy, az ég is, ha vannak is, nagyon magasan a felhők. Kicsi és körül határolatlan felhők ezek. Amolyan szétszórt, bizonytalan valamik, kevésen múlik, hogy egyáltalán ott vannak. Ettől annyira rokonszenvesek. Nekem mindenképp. Illendő és szép (is) azt mondani rájuk, hogy bárányfelhők. Mert szeretem az elmúló dolgokat az októberi estékben. A ködöt a lámpafényben. Ez lehet az oka, hogy nyáron szívesen gondolok vissza a télre. Ez nekem biztonságot ad. Hogy ez sem, mármint a nyár, nem fog túl soká tartani. Pedig, ahogy mondom, azt mindenképp szeretem, ahogy ilyenkor a télre gondolok. A szűk estékben gyorsan bealkonyuló égre. A füstös kis utcákra. Ha már leesett, a járdákon eltaposott hó is szépnek tűnik most nekem. A cipők (is), amelyek járnak közöttünk. Esténként az utcákon a tolongás, ki boltba megy, ki presszókba lép be. Majd ki, a kapualjakból kics

a zongoráról nekem nem Liszt nem F.A. és K.Z. jut eszembe hanem É aki könnyűszerrel túladott átizzadt évein és most belekezd egy másik É.-be itt az ész kicsit megáll majd néhány pohárka után tétován elindul bizonytalan célja felé alvó zene a klaviatúrán mikor É. véletlenül rátenyerel a billentyűkre és hirtelen megszólal nem is tudom a zongora vagy a szív és rémülten iszkolnak el a hangok a sűrű cigarettafüstben Fecske Csaba (1948-)

Össze kellene markolni minden erőt, minden jóságra született emberi ész- és szíverőt és a folyamok zúduló zsilipjeit, az óceánok szökő árjait, a föld gyomrában égő tüzeket, a delejt, a nehézkedést és atomot, naprendszerünkben száguldó minden csillagot, hogy farkasgúzsba kössünk velük mindent, ami gonosz, alattomos és becstelen, romboló bűn és örökös kárhozat, a sátán oltárán égő áldozat, mi az életet kínná torzítja el, ami porba sújtja azt, ami felemel, és ez az erő győztesen állna őrt a világ végéig mindannyiunk felett, hogy vissza senki ne hozhassa az ősi, évezredes bűnöket, akkor, Testvéreim, üdvösség volna élni az emberhez méltó, gyönyörű Életet. Olosz Lajos (1891-1977)

Hópihék, kavargó, pillanatnyi emberi sorsok! Mondjátok, ki boldog közületek? Ki földrehull, reátipornak; az ereszen-maradt: elolvad. Felbukkanunk, kavargunk jobbra-balra, aztán fejünk a földrehajtva visszahull újra ki-ki pornak. Jékely Zoltán (1913-1982)

Arra vágyom hogy el ne feledjelek ne feledjem álmos tekinteted szempilláidat melyek lepkecsókot adnak bőröm addig csiklandozzák míg az ébredésen végiggördül egy kavics-gömbölyű nevetés és a hajnalt csak emiatt elszalasztjuk Benő Eszter fordítása Werner Lutz (1930-2016)

vak sötét tapogatja a tárgyakat nincs hova sütnie a napnak a tárgyak fegyelmezettek mindegy sötét vagy világos feldúltad a szobát holott itt se voltál hol mosoly volt most ráncok megpróbálom eltüntetni a csönd repedéseit kakukk siratja a tegnapi napot amelyben szálkaként sajogsz kibújsz minden mondatomból mint elromlott szerkezetből a drótok és rugók mire megyek most már magammal Fecske Csaba (1948-)

A tárgyak sima bőre úgy feszül, mint egy cirkuszsátor. Megérkezik az este. Üdvözlégy, sötét. Viszlát, nappali fény. Szemhéjak vagyunk, mondják a tárgyak, egyszerre érintjük a levegőt és a szemet, a sötétet és a fényt, Indiát és Európát. Ám hirtelen én is megszólalok: Dolgok, tudjátok, mi a szenvedés? Voltatok már elveszettek, magányosak, éhesek? Sírtatok? Tudjátok, mi a félelem? A szégyen? Ismeritek az irigységet, a féltékenységet, az apró bűnöket, melyeket nem ér el a megbocsátás? Szerettetek? Meghaltatok már éjjel, mikor a szél kitárja az ablakot, és behatol a hideg szívbe? Átéltétek az öregséget, az időt, az elmúlást? A gyászt? Csend támad. A falon táncol a barométer tűje. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Szeretem a hétköznapokat, mert csodák sohasem történnek vasárnap vagy ünnepnapokon. Szeretem a gyerekszobában tartott egyszarvút. Szeretem a szerelmes folyót, ahogy a tenger felé siet folyamtalálkozóra. Szeretem az 1950-ből való ČZ 125-ös időgépet, amely képes visszavinni a gyermekkoromba. Szeretem a „pí” számot, mert a madarakkal rokon. Szeretem a töltőtollat, mert ihlettel van tele. Szeretem a fiatalokat, akik hiszik, hogy sohasem öregszenek és sosem halnak meg. Szeretem a trópusi Afrikáról álmodó hóembereket. Szeretem a szélben köröző sólymot ahogy légi leltárt készít a mezei törpékről. Szeretem a tengeri hullámverésben vigyorgó delfineket a víztározó gátján. Szeretem a fákat, amelyek az égig akarnak nőni. Szeretem a gyermektalpakat a tenyeremben amint hétmérföldes csizmában körbejárják a világot. Szeretem A rejtelmes szigetet, A kincses szigetet és A megvalósulatlan álmok szigetét. Szeretem február 30-át, mert az egész örökkévalóságban csak egyszer volt olyan. Szeretem a titkos ajt

Égi morzsák, drágakövek, estém hálójában a Holdat cipelem. Szaggatott álomba szédülök. Tekinteted simogat ebben a némaságban. Szemhéjam mögött a nappal éjszakázik, szénából vetett ágyamon. Simek Valéria (1953-)

Az öröm csurran, a bánat loccsan, lábad szárán kavics mászik, alig moccan. A fűszál zizzen, a penge szisszen, köldöködben aprószemű kavicsisten. A szél mindent szanaszét szór, a hó mindent betakar, az emlék mindent kitereget. Az eső mindent megmosdat, a nap mindent megszárít, a madár mindent felcsipeget. Kántor Péter (1949-2021)

Fákat álmodtam Nem létező fákat Rebbenő riadt ágat Ágtörést reccsenést Árnysötét remegést Avart az ösvényen Levél-magányt a sövényen Lombsörényt lobogást Odúcsönd-csobogást Cseh Katalin (1961-)

Télre kaput dörrent s új eget tárva tár a gyantás, csöppnyi koponyákra a tavasz – hitüket, íme, újra meglelik, akik élni akarnak. Szívemre szelíd szárnyakkal száll a szerelem, hamar- villanása égre szédülő fecskeraj. Csak a szív, csak a szív érzi, hogy kölyöknyi rügyek izmaival világunk új űrbe üget – Rakéta-hónap, május, kupoládba zárva tikkadt hitemet, zuhanj már a nyárba! Honfoglaló álom jeleit küldd vissza már, hogy szívverésem hozzá igazítva éljek, hisz érte égek s égek el, fehér testemben ha majd megakad a vér! Csukás István (1936-2020)

Mint ezernyi tarka, pezsgő víg gomolyba bújt, serény pillanat, ha láza megnő, s önfeledten ég belém, úgy terül a fény a fákra hömpölyögve, zsongva rázza szél a lombot, selymes árnya ringató neszén leng, libegve száll a lelkem, éber éhe duzzadó, átölelve tart e percben, s enyhet oszt a dús való, csendje permet, álma fényfolt, lét, jövő, ma és a régvolt lángra lobban s ég az égbolt pirkadó szemén B. Mihály Csilla (1977-)