Lélekszirteken

a fiókok tartalma kiselejtezve az emlékezet kukába vetve útra készen a kidobásra szánt dobozok ám akad még néhány selejtezésre váró darab: két bekeretezett fénykép (az újvidéki színházban éppen zajlik a képkeretgyűjtési akció) könyvek belépőjegyek félrerakott műsorfüzetek s végül csak ki kell nyitni a gardrób- szekrényt és kiakasztani belőle a tintafoltos kockás inget is majd sorban tovább: a baloldali szárnyból a funkcióját vesztett szabadidőruhát a zoknit a meleg téli és a nyári pizsamát a kék gyapjúpulóvert amelynek puhaságába jó volt bele- rejteni nem is oly régi arcát s akárha kilépne egy lakásból mindezt bezárni magától el- s magából kizárni legvégül pedig visszaadni a lakáskulcsot is Harkai Vass Éva (1956-)

Pakol a nyár. Már ég veled! Mi bévül bújt, már bennreked. Eresztvén a levelek szélnek, kis semmiségekről beszélnek. Összeverődik, susog, zsémbel platánlevél platánlevéllel. Egy gesztenyét szedek neked. Pakol a nyár. Már ég veled. Kántor Péter (1949-2021)

a párás ablakhoz préseled homlokod a teavíz elforrt almáink ráncosak a homályos idő rekedt nyarakba vész arcodat tegnap óta ismeretlen hordja szótagolva olvaslak eldobott csikkeken taposnak és rázzák az utcát a szélbe nőtt fák hajadba fésülve ujjaim nyoma szeretnék beleférni az életedbe de az indulási oldalon magam vagyok megtanulok hát múlt időben élni kiretusállak zugaimból mérgezett lélegzetvételedet hallgatom rátenyereltél az álmaimra haldoklunk mint a törött nyakú üveg térfigyelő rendszered lebuktatja a zárjegy nélküli álmokat és lassan elfogy körülöttünk a csönd Oláh András (1959-)

a madarak színes katedrálisokat szőnek egy teáscsésze nagyságú tér elég apró gumókból csigahéjakból rakott jó meleg menedék gyökereket ásni felhőkarcolókhoz felöklendezett gyümölcsökkel bevárni csendben az estét ahogy alszunk orchidealevélen szárnyaidon pihen a festék érezni a szíved milyen eleven lomtalanításkor kidobásra kerülnek a fölösleges drága tárgyak túl a felejthető emlékeken ültetünk helyükre almafákat Karáth Anita (1978-)

Nagyokat lobban a nyár, Végére jár. Kiül nemsokára A rozsda a fákra. Nagy esők illata száll. Vas István (1910-1991)

Másnap lebontottuk a kerítést, amely az udvart és a kertet elválasztotta. Nem lesz rá szükség. Virágokat ültettünk a ház és a garázs közé. Elajándékoztuk a kutyaólat. Az üres pléhtányérokat is. Próbáljuk a nyomokat eltüntetni. Minden követ, minden fűcsomót, minden megrágott fadarabot elvenni a felejtés útjából. Hogy ne kapaszkodhassunk semmibe. Éppen az ellenkezője mindez annak a szokásos gyásznak, amikor sírkővel, fényképekkel, sőt emlékszobával vagy emléksarokkal akarjuk életben tartani azt, aki meghalt. Hogy minél többször eszünkbe jusson. Hogy lássuk, ami nem látható. Pedig nincsen nagyobb gyász, nincsen őszintébb fájdalom, mint a lehető legteljesebb felejtés. Mert azt jelenti, hogy semmi módon nem lehet megismételni senkit. Igen, ilyen későn kellett ezt egy kutyától megtanulnom. Markó Béla (1951-)

nem kell az egész életnek értelmet adni ma, csak ennek a napnak. András László (1966-)

Fájdalmas Krisztus és könnyező Madonna-arccal tesszük, amit teszünk. A kevés jót, a sok gyalázatot. Néha tudjuk is, hogy mit cselekszünk. Néha tényleg könnyezünk. Van, hogy megnyílik a föld. Van, hogy leszakad az ég. Egyre gyakrabban mosunk kezet. Egyre hangosabban tévedünk. Halmosi Sándor (1971-)

A folyóparton ahol magukra látnak a fák én téged látlak. Két part közé szorítva visz a víz. Mintha cirógatná hajad a szél. Mintha – ócska kékszemű trükkel – rámmosolyognál. És furcsán elnehezülnek a lombok. Cifra ruha rajtam a hallgatás. Meg kéne, meg kéne szólalni. Felhasítani a bársony-csöndet. Feldúlni érted a folyót. Kántor Péter (1949-2021)

madárnak lenni jó, repül, amit én nem tudok, énekelve ébred, és úgy is alszik el, nem gyűjtöget, a házához nem kell hitel, a temetéséhez nem kell pap, az ég alatt születik és ott is pusztul el, tudom, hogy az élete nem fenékig tejföl, kieshet a fészekből, elkaphatja egy macska, és egyszer láttam egy hattyút, akinek a lába a Balaton jegéhez fagyott, és ott van az ember, aki szintén vadászik rá valamiért de időnként mi is kiesünk a fészekből, és ránk is vadásznak állatok, és a halálunk, nem tudom, mégha ágyban, párnák közt, akkor is, nehéz megindokolni, hogy miért történik meg velünk, miközben az életünk sem fenékig tejföl, ritkán alszunk el dalolva és nem is úgy ébredünk madarak, madarak, lassított felvétel minden röppenésük Tóth Csilla (1973-)

A vízcseppek felhőkből pottyantak le, már többször is megjárták az eget. Amikor bemerülök a tóba, bugyborékokat vetnek bőrömön, csevegnek az útjukról, kérdezgetik egymást, hogy milyen volt párává válni, leesni, becsapódni, csobogni, hömpölyögni. Tócsában, tengerben, felhőben úszom.

Azt tippeltem, hogy minden harmadik gondolatom te vagy, esetleg minden második, aztán elkezdtem számolni, és minden gondolatom te lettél. Ijjas Tamás (1978-)

szelek csattogó vitorlái a tenger fölött a sziklán ólálkodó köd kiontott bele a sószagú táj még nem volt reggel mely ilyen durván követelően rontott volna rám az örökös morajlás a víz ahogy hátára veszi az eget és időt arcod messziről fölfehérlő felhő éhes sirályok tépik szét mire beazonosíthatnálak de mindenki te vagy hát nem tévedhetek regény zugában meglapuló álom amit minden pillanat felriaszt kiüt rajtam a só viszketni kezd a bőröm és a szívem így kapom vissza ama hamvába holt nyarat fájdalmak régi ízét lustálkodó érzéseket Fecske Csaba (1948-)

Csak a szerelemről szerettem volna szólni, az egymásnak szóló tekintetekről, a lágyan hullámzó függöny árnyáról. A benned lakozó szűzről és jóságról, jóval többről, és mégis kevesebbről. Csak a szerelemről szerettem volna szólni, egyszerűen, a fülünkben csengő dalokról, felhőkről, szelekről, vizekről, a zölden derengő pasztellről, a tenger cseppjeiről kebleden. Csak a szerelemről, a fényben vibráló jelenről, gyengéden, a patak szabad áramlásáról szerettem volna. A köröttünk elterülő üde rétekről, ahol lángolva tusakodtunk a szerelemért. Csak a szerelemről szerettem volna szólni, benne volt nékem nagy reménységem. Napsárga arcod mosolyáról, ajkad csókjáról. Ahogy vetkőztél, ahogy öltöztél, öled oltalmat nyújtó fényhídjáról. Csak a szerelemről, lüktető nyakeredről, ágyékodról, amikor együtt nevettünk a dogmákon. Csak a szerelemről: miután szíven s zúrtál egy lándzsás útifűvel. Fenyvesi Ottó (1954-)

nem tudok írni olyanok a gondolataim mint a karácsonyfadíszbe zárt semmi vigyázni kéne rá nagyon mert ha elpattan a burka az amit rejtett elillan Standovár Ágota (1961-)

És ahogy jött egyik a másik után, vették a mindenféle lapokat, osztottak, szoroztak bátran, hogy bearanyozzák a napokat, ástak, falaztak, utaztak, pörögtek a drogoktól, pénzeket utaltak online, beálltak, kiálltak sorokból, simára borotváltak gyűrt arcot, őserdőt, bármit, nagyítólencséik előtt szétnyílt az égi kárpit, de őrizték is a hagyományt lelkesen, ahogy lehetett, világtalant az úton vaksüket vezetett, és nem féltek semmilyen szóktól, csak a fekete lyukaktól meg a póktól, és gyűjtötték, ami kincs, ami szemét, hideget, meleget, esti mesét, meg telefonon rendeltek, de mit is? valami vallást vagy eszmét? atombombát meg pizzát, meg örökbe fogadták a jegesmedvét. Kántor Péter (1949-2021)

Váratlan vendég, betoppan hirtelen, leveszi lelkünkről a terhet. Annyira meglepődünk, elfelejtünk félni. Nincs dolgunk semmi, épp csak lemondunk saját igazunkról. Ekkor nyújtja át, mit sose mertünk kérni. Báger Gusztáv (1938-)

késő esti villamos- vagy vonatút talán az utóbbi inkább s a múlni nem akaró nyár és a szakadozott belső idő s mint valami régi történet utolsó mondatai hogy nem tehet mást hogy meg kell értenem – jó de nem tudom hova tartunk s hogy ki ez a kezemet kezében tartó fiatal nő Meliorisz Béla (1950-)

Amikor a hegy fekete kontúrvonala erősödik. Amikor hallom a távolból visszaverődő zajokat. Amikor a napok még a melegtől roskadoznak. Amikor csöndet int a rám szálló tekintet. Amikor belefáradok a várakozásba. Amikor félrevered lelkiismeretem harangját. Amikor a remény könnyű kendőként libben vállamon. Amikor minden örömöm rád borítom. Amikor arcom két tenyeredbe vonod. Amikor házunk hófelhők látogatják. Amikor friss hó rakódik kilincsünkre… Simek Valéria (1953-)

Egy kis szobor tűnik fel az idő kőrengetegében: befont hajú, re- dőzött ruházatú nőalak, a vállán madárral. Lehetne leány is, olyan légies. Ritkán süti nap; egy hatalmas tölgyfa lopja előle a fényt. A le ány, akár kormozott üvegen át a hó. A madár szinte fekete. Nem szimbolikus, nem baljóslatú, csak fekete. Talán az árnyak rétegei mi att látszik sötétebbnek, talán a szemlélő látja így. A leány ma szótlan, és bánatosan komoly, s mint aki hosszú sétát tett a tóparti úton, nem egészen olyan, mint szokott, valahogy hiányzik, hiányzik onnan, visszavágyik a régi séták emlékeibe, padokra, tisztásokra, nála némább kő- darabok és jeltelen fák közé, más szélhez és más illatokhoz bújna és megszólítaná a számára ismeretlen, színes madara- kat, különféle neveken becézné és bátorítaná őket, vagy in- kább önmagát bátorítaná, félkész mozdulatából ez derül ki, ez a félénk bizony talanság, ó, de miért is nézne vissza, nem moz- dul, ami nem ugyan az, érzi, mintha mozdulatlan lenne, bele- törődésébe

szeptemberi napfény a fák hirtelen öregedtek meg ízületes karjaikkal sárga leveleiket nyújtogatják a járókelők felé elkapom én is a tekintetem titkuk az én titkom is velük együtt várom a hideg esők jöttét a legőszintébb beszédet amikor esernyőmre potyognak az égből jött szavak Gellén-Miklós Gábor (1973-)

akar a háznál még nem meleg pulóvert is veszel fel a fürdőruhára így indulsz le a partra de szandálban a fű harmatozza combig a lábad az ösvényen a bokrok alatt a dús aljzaton vágsz át hogy gyorsan kitalálj az útra néhány csaláncsípést is beszerzel tested bőrére karcolást rajzol ez a hajnal egy cica szegődik melléd tappancsol hosszan a farka egyenesen az ég felé mutat majd elmarad ahogy az útra tűzni kezd a nap feltámad a szél amint partot érsz a lemetszett jegenyesor alatt orrodban még a jázmin a füge a fagyal illata és a narancsos színű legillatosabb rózsáé ami a lila a fehér és a piros mellett fut fel lugasba a víz hullámzik az egyre erősödő szélben de a nap már nagyon ég fenn így hát a vízhez lépsz gyorsan elmerülsz benne és majd megfagysz de ötven méter után már megadja magát a test a víznek a hullámok ritmusát veszi át egyre beljebb hagyja hogy sodorják villog a viharjelző fénye forogva mindegy hiába csak úszol egyre beljebb úszol a parton senki de senki látod am

most mindent befejezetlenül hagyok tüntetően egy ujjal gépelek a leütött betűk között hagyom elsuhanni amit most hagyni kell végiggondolom az életem és teszek egy gondolatjelet a következő sorban Bán Olivér (1977-)

mindenre hajlandó volnék ami csak kedvedre való megpróbálnám a sárkányrepülést szívesen tanulnék óangolt akár merülnék víz alá került romvárosok titkait kutatni szóval tennék bármit vagy egyszerűen csak várnék rád míg szoborrá nem kövülnék Meliorisz Béla (1950-)

Szavak szitálnak, amíg leérnek este lesz most egy elfelejtett irányba indulunk a nyolcadik napon, mely nem kapott nevet Nem hisszük el, hogy húslé folyt a járdán délelőtt hiszen ha este lámpa ég, elernyed minden undor komor mesét hallunk a Nátriumról Nap és Hold lehunyva, hátha megmaradnak csukott autók riognak egy-egy reflektor zajára a plexi Ősz szemén cseppekbe nő a pára Nevek szitálnak – amíg lejönnek este lesz éjjel végig mernek csorogni arcainkon de hogyha fagy lesz, rajtavesztenek 1980. nov. 12. – 1985. február Kemény István (1961-)

őszi fák ti őszi fák olyan csupasz a világ följajdul sok száraz ág az ember az égbe lát múlás-szagú az avar szálltában hal el a dal esőcsepp-szemeivel bámul vádolón az ég hiába vagy halni kell sehol sincsen menedék ím egy tavalyi madár alvó szárnnyal ideszáll piciny teste megremeg kóbor szél rettenti meg szemén árnyék sötétje mivégre mondd mivégre esők golyózápora kattog könyörtelenül van honnan de nincs hova árnyékoddal egyedül a világot mintha csak másra bíztad volna itt hogy törje föl titkait sose tudtad mire vagy ittfelejtetted magad őszi fák ti őszi fák olyan sivár a világ sikoltja sok száraz ág míg egy tavalyi madár alvó szárnnyal tovaszáll… Fecske Csaba (1948-)

Ezek a szalmafényű törtszárú délutánok úgy borulnak a tájra, mint nagy sárga virágok. Magházaik kinyíló zsúfoltságából sárga kukorica tömődik szekerek derekába. Sárga a dűlőútra hintázó falevél is, égő krumpliszár sárga bokrába fúj a szél is A nap egy óceánba hajított sárgadinnye. Arany mosoly gyűrűzik öcsém égszín szemére. Szedtem egy kosár almát, most itt ülök és nézem, hogyan osztozik bőre a sárga mindenségen. És hallgatom apámat, ki talpig aranyporban megáll, s azon törődik, hogy ősszel mennyi gond van. Bertók László (1935-2020)

széthajtogatva a semmit a felhőket kisimítva önnön héttornyodba zárva visongsz valahol a parton zsarol a közömbös homok s egy távoli elmosódott arc… barátságtalanul szisszen a szó visszhanggá zsongul a távol lábak a porban csupasz női lábak színek fehérlenek sivatagi szélben s éget a kérdés: vajon Krisztus ott fönn álmodik-e rólad… Oláh András (1959-)

Tátogó rézüstön babrál a fény kampós szögeken, cseréptálakon. Fehér, meszelt falak közt félhomály. Fehér templomtorony a dombokon. Kút mellett lompos, heverő kutya zsíros kalap, napbarnította kéz. Agyagkorsóból szivárog a víz. Repülni kéne, s szólni is nehéz. Nem tudom pontosan, csendes falomb vagy súlyos láncok kötöznek ide. Vendég vagyok; párszáz év elsuhan. Nevem kiáltják valahol messzire. Kántor Péter (1949-2021)

Bent az erdő nedves, zöld homályán Tisztás villan. Eső, szilaj patak. Csúcs felé, ha lépsz a horhos árkán, Tört árnyék vár. Kövek, elhalt szavak. Fénylő, sötét szemek a levelek. Mind utánad fordul, hátad érzi. Bodzaág dalol, hosszan megremeg. Földből épül köréd, ami égi. Lánggá lett kemény kalász a nyár. A sziklák ismeretlen állata: Elbírhatatlan röptű kék madár. A csúcs előtt a szárnyak illata. Elvakítva lépsz előre. Vad ütés. Nincs miért megállni. Ez csak napsütés — Tomaji Attila (1959-)