Turczi István: Mintha mozdulatlan lenne
Egy kis szobor tűnik fel az idő kőrengetegében: befont hajú, re-
dőzött ruházatú nőalak, a vállán madárral. Lehetne leány is,
olyan légies. Ritkán süti nap; egy hatalmas tölgyfa lopja előle
a fényt. A le ány, akár kormozott üvegen át a hó. A madár
szinte fekete. Nem szimbolikus, nem baljóslatú, csak fekete.
Talán az árnyak rétegei mi att látszik sötétebbnek, talán a
szemlélő látja így. A leány ma szótlan, és bánatosan komoly, s
mint aki hosszú sétát tett a tóparti úton, nem egészen olyan,
mint szokott, valahogy hiányzik, hiányzik onnan, visszavágyik
a régi séták emlékeibe, padokra, tisztásokra, nála némább kő-
darabok és jeltelen fák közé, más szélhez és más illatokhoz
bújna és megszólítaná a számára ismeretlen, színes madara-
kat, különféle neveken becézné és bátorítaná őket, vagy in-
kább önmagát bátorítaná, félkész mozdulatából ez derül ki, ez
a félénk bizony talanság, ó, de miért is nézne vissza, nem moz-
dul, ami nem ugyan az, érzi, mintha mozdulatlan lenne, bele-
törődésében ott kószál a remény, hogy minden egyedül töltött
pillanattal könnyebben eljut, eljut a Szóig, az egyetlenig,
amely befont haját kibontani képes, elsimítja ruhája redőit és
enni ad a vállán felejtett fekete madárnak. Valamikor szerették;
töredezett sziklákon üldögélt, ezüstös derengésű kavicsok kö-
zött hallgatta a bíborba mártott alkonyati vizek susogását,
aludt és táncolt, virágot szedett és énekelt, imádkozott és sze-
retett, ismerte a testét, a vér zarándokútját, a felfedezett moz-
dulatok ritmusát, a visszafojtott lebegést, a szavakban sora-
kozó hangokat, felszakadó lélegzetének forró hullámait, a
szégyenlős mosolyt, az égbolt ráomló könnyűségét. Ismerte
önmagát. Ilyenkor volt, hogy élt, ahogy a füvek és virágok
élnek, és most nagyon szerette volna látni önmagát, ahogyan
nincs ott, ahol van, vállán a feke te madárral, nincs ott, és nincs
az, ami lett, ami már megtörtént vele, és ami nem történt meg
és soha nem is fog, hiába törne át a késő délutáni napfény az
öreg tölgy sűrű, könyörtelen levelein. Szerette volna megtenni
azt a hosszú sétát a tóparti úton, még egyszer, még utoljára,
és eljutni a körkörösen örvénylő víz átlátszatlan mélységeibe,
eljutni önmagához, bárhová, csak el.
dőzött ruházatú nőalak, a vállán madárral. Lehetne leány is,
olyan légies. Ritkán süti nap; egy hatalmas tölgyfa lopja előle
a fényt. A le ány, akár kormozott üvegen át a hó. A madár
szinte fekete. Nem szimbolikus, nem baljóslatú, csak fekete.
Talán az árnyak rétegei mi att látszik sötétebbnek, talán a
szemlélő látja így. A leány ma szótlan, és bánatosan komoly, s
mint aki hosszú sétát tett a tóparti úton, nem egészen olyan,
mint szokott, valahogy hiányzik, hiányzik onnan, visszavágyik
a régi séták emlékeibe, padokra, tisztásokra, nála némább kő-
darabok és jeltelen fák közé, más szélhez és más illatokhoz
bújna és megszólítaná a számára ismeretlen, színes madara-
kat, különféle neveken becézné és bátorítaná őket, vagy in-
kább önmagát bátorítaná, félkész mozdulatából ez derül ki, ez
a félénk bizony talanság, ó, de miért is nézne vissza, nem moz-
dul, ami nem ugyan az, érzi, mintha mozdulatlan lenne, bele-
törődésében ott kószál a remény, hogy minden egyedül töltött
pillanattal könnyebben eljut, eljut a Szóig, az egyetlenig,
amely befont haját kibontani képes, elsimítja ruhája redőit és
enni ad a vállán felejtett fekete madárnak. Valamikor szerették;
töredezett sziklákon üldögélt, ezüstös derengésű kavicsok kö-
zött hallgatta a bíborba mártott alkonyati vizek susogását,
aludt és táncolt, virágot szedett és énekelt, imádkozott és sze-
retett, ismerte a testét, a vér zarándokútját, a felfedezett moz-
dulatok ritmusát, a visszafojtott lebegést, a szavakban sora-
kozó hangokat, felszakadó lélegzetének forró hullámait, a
szégyenlős mosolyt, az égbolt ráomló könnyűségét. Ismerte
önmagát. Ilyenkor volt, hogy élt, ahogy a füvek és virágok
élnek, és most nagyon szerette volna látni önmagát, ahogyan
nincs ott, ahol van, vállán a feke te madárral, nincs ott, és nincs
az, ami lett, ami már megtörtént vele, és ami nem történt meg
és soha nem is fog, hiába törne át a késő délutáni napfény az
öreg tölgy sűrű, könyörtelen levelein. Szerette volna megtenni
azt a hosszú sétát a tóparti úton, még egyszer, még utoljára,
és eljutni a körkörösen örvénylő víz átlátszatlan mélységeibe,
eljutni önmagához, bárhová, csak el.
Turczi István (1957-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése