Markó Béla: Felejtés

Másnap lebontottuk a kerítést,
amely az udvart és a kertet elválasztotta.
Nem lesz rá szükség. Virágokat
ültettünk a ház és a garázs közé.
Elajándékoztuk a kutyaólat.
Az üres pléhtányérokat is.
Próbáljuk a nyomokat eltüntetni.
Minden követ, minden fűcsomót,
minden megrágott fadarabot
elvenni a felejtés útjából.
Hogy ne kapaszkodhassunk semmibe.
Éppen az ellenkezője mindez
annak a szokásos gyásznak,
amikor sírkővel, fényképekkel,
sőt emlékszobával vagy emléksarokkal
akarjuk életben tartani azt, aki meghalt.
Hogy minél többször eszünkbe jusson.
Hogy lássuk, ami nem látható.
Pedig nincsen nagyobb gyász,
nincsen őszintébb fájdalom,
mint a lehető legteljesebb felejtés.
Mert azt jelenti, hogy semmi módon
nem lehet megismételni senkit.
Igen, ilyen későn kellett ezt
egy kutyától megtanulnom.

Markó Béla (1951-)