Lélekszirteken

Fölötted egy almafa ága, szirmok hullnak a szádra, s külön egy-egy késve pereg le, ráhull a hajadra, szemedre. Nézem egész nap a szádat, szemedre hajolnak az ágak, fényén futkos a fény, csókra tűnő tünemény. Tűnik, lehunyod szemedet, árny játszik a pilla felett, játszik a gyenge szirommal, s hull már a sötét valahonnan. Hull a sötét, de ne félj, megszólal a néma, ezüst éj; kivirágzik az égi fa ága, hold bámul a béna világra. 1942 Radnóti Miklós (1909-1944)

Orra bukva az avaron, forogva mennyköves határon, az ember mondja a magáét, mint akit nem vertek még szájon, mint aki lélegzetet is e föld gyomrából vesz már, kövek köhögnek tüdején, nyelvére agyagos sár tapad, hogy érezze, ne csupán látva lássa a földet, honnan vétetett a fel-feltámadásra. Orra bukva az avaron, és menni tovább mégis, ébreszteni a nagyra nőtt, de alvó jegenyét is, nem hagyni, hogy a fenyvesek zöld tűkkel beférceljék mindazt, mi mítosztalan már, de lelkiismeret még – Orra bukva az avaron, a veszélyt megkeresni, derékig csonterdőben is csak menni, egyre menni, mint kire országló erőt s egy ilyen földet szabtak, hogy óvja lélegzetenként e keserves hatalmat! Farkas Árpád (1944-2021)

Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek. Havazás lennék, mintha volna kedvem és pénzem annyi hóra, mellyel ember ily hitvány bőrben havazhat egész esztendőben. Lassún, mint akit nem is kérnek, lennék Föld felett lengő ének, egy szál ingben is elringatnám, elmúlásommal sem ríkatnám. Lennék mindenség ingecskéje, öltözködnék a szegénységre, ne üssön át az éjszakákon vacogó lélek, fázó álom. Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van. Méltóságos a pusztulásban. Farkas Árpád (1944-2021)

Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – s a lehetetlenség konok falán zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, szótalanul, gondolattalanul mondod magadnak: mindegy, mindhiába a bűn, a betegség, a nyomorúság, a mindennapi szörnyű szürkeség tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, mely nem tárult ki átokra, imára, erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, s egy pici csillag sétál szembe véled, s olyan közel jön, szépen mosolyogva, hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, akkor – magától – minden elcsitul, akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán csak úgy, magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem. Reményik Sándor (1890-1941)

Megköszönöm magamban e napot azzal, hogy élek. És most csend lett. Hűs hajadon árnyát húzza az alkony, emlékeinket lassan összehajtom, mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet, a létet, téged, s hogy vagyok. Márai Sándor (1900-1989)

Romos ház falán szél vacog rángat egy törött ablakot ajtón a rozsdás zár mögött ezüstpókháló nyöszörög szúette rajta a keret fakó emlék az ágy felett a legszebb napunk mosolya arcunkra dermedt fintora.

Magamban bíztam eleitől fogva – ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam – születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán – hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem – és ebbe más is belehalt már. 1936 József Attila (1905-1937)

Ó, vidámnak, mert fiatalnak lenni s maradni, szomorún is és megvénült-fiatalul! kacagni, míg a kacagás titokban zokogni tanul! játszani - s a játék titokban holt-súlyossá komolyodik: megrendeltként szabadnak lenni a legutolsó hangjegyig! - Nehéz volt? - bekopogtatok, gondterhelt élõ, víg halottnál. - Azt akartam: a világ észre se vegye, hogy fáj. Szilágyi Domokos (1938-1976)

A kis szobában csillagok hevertek sepretlenül, mint limlom és szemét s a toronyórák egyre-másra vertek. Akkor lehunyta nagy, sötét szemét. Haja bozótja lassan kúszni kezdett és körbeszőtte- fonta a falat. Szive, kit bomlott keble kieresztett, darázsként szállt a mennyezet alatt. A száj fölött ibolyalángok gyúltak. Kezéhez értem nyirkos ujjai halk zizzenéssel sorra földre hulltak, mint hervadt szirmok szoktak hullani. Dsida Jenő (1907-1938)

Bejön egy arc és nem megy többet el. Egészen behajol a képbe. Tapogatozó ujjunk alatt ver a homlok érverése. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Nem néztük jól meg az ablakkeretben. De tarkójára tűz a nap és értjük őt már egyre fényesebben. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Szabálytalan az orra, szája, de közelebb jön s pontosan kirajzolódik mindegyik vonása. Mert hátulról kap megvilágítást, hogy fölragyognak könnyű ujjai. Bejön, leül, levetkezik. És nem tudjuk már elbocsátani. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres. Riadtan elszorul szived, az út lapulva elsiet, a rózsatő is ideges mosollyal önmagába les: távoli, kétes tájakon készülődik a fájdalom. Pilinszky János (1921-1981)

s ha nem volt még halálos szerelem, azt akarom, ez halálos legyen, értelmes kín: mert nincs értelme annak, ha embernek üres kínjai vannak, s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat, én meg fogom majd ölni magamat, nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam, de jobban fájna elsorvadni lassan, s árnyék leszek, melytől szorongva félsz, bíró, kitől büntetést nem remélsz: Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz! József Attila (1905-1937)

Lenge lány, aki sző, holdvilág mosolya: ezt mondja a neved, Ilona, Ilona. Lelkembe hallgatag dalolom, lallala, dajkálom a neved lallázva, Ilona. Minthogyha a fülem szellőket hallana, sellőket, lelkeket lengeni, Ilona. Müezzin zümmög így: "La illah il' Allah", mint ahogy zengem én, Ilona, Ilona. Arra, hol feltűn és eltűn a fény hona, fény felé, éj felé, Ilona, Ilona. Balgatag álmaim elzilált lim-loma, távoli, szellemi lant-zene, Ilona. Ó az i kelleme, ó az l dallama, mint ódon ballada, úgy sóhajt, Ilona. Csupa l, csupa i, csupa o, csupa a, csupa tej, csupa kéj, csupa jaj, Ilona. És nekem szín is ez, halovány kék-lila, halovány anilin ibolya, Ilona. Vigasság, fájdalom, nem múlik el soha, s balzsam is mennyei lanolin, Ilona. Elmúló életem hajnala, alkonya, halkuló, nem múló hallali, Ilona. Lankatag angyalok aléló sikolya. Ilona, Ilona, Ilona, Ilona. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A fejüket a tenyerükbe véve úgy nézik egymást, mint akik nem látták már ezer éve, dajkálva lassan, elringatva gyöngéd, szép mozdulattal testük csodásan-égő drágagyöngyét, majd szájukat a csókhoz igazítják, keresve átkozott-zárt életüknek a nyitját, de tétováznak még, várnak sokáig, eltávolodnak, úgy tekintenek föl a messze mámor ködbe fúlt fokáig boldogtalan szemük széjjelmeresztett, nagy csillagával, hogy magukra öltsék a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet, és szájuk és szemük és benn a lelkük reszket. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már, s sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk, s fáradt remegéssel újra sohajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók. Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derü, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszitója a csók, a csók, a hajnali csók. 1908 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált? Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Neked írom ezt a suhanó verset, siess, ha tudsz, ne várd meg a holnapi estét. Hetedik napja bámulom már a döglött homokdombokat ebből a kopár szállodából, s az unatkozó kis erdőt. Óriás varjú eszi benne a havat. Topog, cikákol, aztán elröpül ferdén észak felé. Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem szárnyra kapva. Nem akarok már az órára nézni egyedül, a kenyérre, a késre, a test hirtelen támadt sötét krátereire. Valami elfojthatatlan földi suhogás készül a számmal újra megszólalni. S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban. Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén, fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké. Csoóri Sándor (1930-2016)

Szelíd vagyok. Csak azokat marom meg, akiket szeretek, s hazug, botladozó bocsánatot ezért nem kérhetek. Mert nincsen bocsánat, ahol szeretet van, csak szeretet tovább. Akiknek nem tudtam megbocsátani, azokat szerettem legtovább. Fábri Péter (1953-)

Én azt hittem, a tányérok csengve énekelnek körülötte, megszólította a vasaló, a kimosott ruha, lobogtak a tiszta ingek, felszálltak könnyen, vele együtt ő is, bólogattak a bolygók, szép volt, szerették a tárgyak, körülölelte a víz, az ég; csak akkor volt szomorú, ha üresen körülzárta a konyha; az abrosz kockái határolták napjait, ellenségesen sorakoztak a polcon az üres lábosok, üvegek; csöndben elmosogatott, s a tiszta tányérokkal leborította fájdalmait. Két összeborított tányér közé egész élete belefért. Hervay Gizella (1934-1982)

Egyetlen mozdulat elég lett volna, hogy el ne veszítselek, de ez a mozdulat még meg se született. Nem született meg az egyetlen gondolat, amivel el tudnád gondolni láthatatlan arcomat. Hervay Gizella (1934-1982)