Lélekszirteken

Sírásunk mindent egybemos, tűzvésszé mázol minden lángot, mint a hétágú gyertyatartón a hét szál gyertya, életünk ettől a víztől fuldokol, ebben a vízben éget - lángol. Pilinszky János (1921-1981)

Az ágy közös. A párna nem. Pilinszky János (1921-1981)

Sötéten hátat forditasz, kisikló homlokodra a csillagöves éjszakát kezem hiába fonja. Nyakad köré ezüst pihék szelíd pilléi gyűlnek, bizalmasan belém tapadsz, nevetsz, - vadúl megütlek! Sugárzó párkányon futunk, elgáncsolom a lábad, fölugrasz és szemembe kapsz, sebezhetetlen állat! Elszűkül arcod, hátra buksz, vadul zuhanni kezdesz, az éjszaka trapézain röpűlsz tovább, emelkedsz a rebbenő való fölé! Kegyetlen, néma torna, mégcsak nem is kiálthatok, követlek szívdobogva, merészen ellököm magam, megkaplak és ledoblak, elterülünk hálóiban a rengő csillagoknak! Most kényszerítlek, válaszolj, mióta tart e hajsza? Megalvadt szememben az éj. Ki kezdte és akarta? Mi lesz velem, s mi lesz veled? Vigasztalan szeretlek! Ülünk az ég korlátain, mint elitélt fegyencek. Pilinszky János (1921-1981)

Csak az, aki senkié sem, az hihet még a mesében, az hihet még a csodában, mindhalálig- virulásban, az, akit seholse várnak, annak mindig ajtót tárnak, aki üres már egészen, az hihet még a mesében, mehet fényben, lángzó szélben, didereghet napsütésben az, aki már senkié sem. Annak könnyű lépte alatt minden ösvény összeszalad, minden ösvény szerteszalad, szélnek háttal erre indul, megy egy kicsit, arra fordul az, akit seholse várnak. Annak mindig ajtót tárnak. Lépdel könnyű szédülettel. Bámulnak rá rémülettel lehorganyzott, földbe ásott házak, vasketrec-lakások, ólom-arcra húzott zsákok, ólmelegű szuszogások. Aki üres már egészen, az hihet még a mesében, indulásban, érkezésben. Csak az, aki senkié sem. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Elkísérnek a virágénekek, gyönge szirmok hajamra szállnak. Csokros violák, majorannaszálak. Szélverte lantok zengenek. Virágok zengenek, bimbóznak énekek. Nem érzem csizmámon a sárkoloncot. Befonnak rózsák, jerikói loncok, Vas-reggelen szegfűre ébredek. Mért dédelgetem ezt az éneket? Mert volt ez is, mert egyszer így szerettelek. Később: öklök, kövek, csöndek, keresztek. De volt ez is. És talán még lehet. Rab Zsuzsa (1926-1998)

De addig mennyi elfutó vonat, de addig mennyi vertszárnyú madár, de addig mennyi mázsás virradat, mennyi perzselt, koromszárnyú levél, de addig mennyi testté-lett hiány, és mennyi karrá-nem-lett ölelés, falakról visszapattant nevetés, mennyi sikongó mentőautó, mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró, mennyi nehéz kosár, hány temetés, mennyi betű, mennyi szívpercenés, hány nem és hány miért és hány soha, hány mégis, hány azértsem, hány talán, és mennyi szó, hűvösen cseppenő, és mennyi szó, torokban, szálkaként, és mennyi szó, szendergő ekrazit, és mennyi ékírás a homlokon, hány irgalmatlan, véletlen tükör, és mennyi apró vesztett háború, hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs, mennyi szívetrobbantó csengetés, mennyi hazajövés, hány elmenés. De addig, addig, addig is, de addig, addig is, de addig is…. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Ha ki gyáva engem merni, jobb lesz annak továbbmenni. Köd mögöttem, fény előttem lelek utat ahogy jöttem. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Neved – fekete dörrenés – fájva visszhangzik bennem, és felveri minden pillanat emlékedet és nyugalmamat. Neved, mint elitélt felett ha a halálos dob pereg, szakadatlan és süketen dobol elkínzott idegeimen. Nem akarlak és rád gondolok, gyötrődve és gyűlölve, hogy egyszer megízlelt húsod után kiált minden kis porcikám. Nem akarlak és rád gondolok, menekülnék és nem tudok, nyugalom kellene, béke, csend, de itt visszhangzol, idebent, agyamban és véremben és sohse szünik e hangos büntetés és csak fuldoklom – óh, fekete láz! mint pap, kit az isten lelke ráz. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Amit a sorstól csak kérhetünk: legyen örök tánc életünk dallamok, ének, léptek, suhanás könnyelmű-könnyed, szélvész-rohanás. Mindegy! Csak táncoljunk! erősen fogd kezem ölelj, szoríts, égess el örök táncban szerelem! Őri István (1952- )

Ne kérdezz semmit, csak ölelj, s ha én kérdezek, ne felelj, csak ölelj, mert most erre van szükségünk. A hangtalan melegre, a néma üzenetre, hogy legyünk szeretve egymás által nagyon, túl minden határon az életig, a halálig a szenvedésig, a boldogságig, hogy elfeledjük a jelent, hogy kit te szeretsz, s kit én is, messze ment. Életünk elhagyott, de egymásnak megmaradtunk, hogy feledjünk, s szeressünk nagyon. Hát ne kérdezz semmit, csak ölelj. Őri István (1952- )

Nem megfoghatatlan ködös alakok nem átlátszatlan homályos ablakok nem kimondott elhaló szavak nem semmibe tűnő boldog pillanat hanem kezed, mely kezemhez érkezett élő-meleg, puha-örök nem lángolás nem tűz – apró örömök nem kérdések, nem beszélgetés végtelen mosolyok csillogó szemek együtt ébredés mámorító illatok – ami te vagy, s ‘mi én vagyok nem ígéretek, csak napok, mik egybe tűnnek s hisszük: soha meg nem szűnnek nappalok éjszakák csókok ölelések mert kezed kezemhez érkezett. Őri István (1952- )

Én azt hittem, enyém a tenger, amelynek mélyén a gyöngy terem. Én önpusztító gyötrelemmel e kincset vágytam szüntelen. Lebuktam ím és fölmerültem, szorítva gyöngyház álmokat. Megsebzett szívvel, szelídülten, felnőtt lettem egy perc alatt. Füzesi Magda (1952-)

Reggeledik odakünn és bennem lassan felkél a Nap. Kirajzolódik arcod, és szerelmem lepkéi kirajzanak a fényre, hol a tollászkodó bánat, késő madár, az égbehamvasul, s megőrzi a magányt, mit magának se mond az ember, csak így, hangtalanul. Bella István (1940-2006)

Nincs mit mondanom, nincs mit mondanod, ami régen megszakadt, az nem folytathatod, szemed jégvirág borítja - már beléd nem láthatok. Nincs mit mondanod, nincs mit mondanom, párosan viselt magánynak dupla súlya nyom, szíved hangtalan parancsát többé meg nem hallhatom. Én már többé nem kereslek: rádtalálnom nem öröm. Te is engem csak - kerestél. De én azt is köszönöm. Mért, hogy a szerelmet mindig megalázza a közöny? Válni kell. Kolonc koloncot nem visel, önvédelemből hagylak el s fel nem cseréllek senkivel. Válni kell. Én nem hiszek - te nem hiszel, a szív nem nézi mit cipel, csak éppen már nem bírja el. Baranyi Ferenc (1937-)

Ölelésünkben összeér: talán a szív, talán a vér. Az éjszakában összeköt: talán a fény, talán a köd. Mi hát - mi egybetart - a lánc? Talán szeretsz. Tán csak kívánsz. Mindegy, most hozzám tartozol. S enyém leszel valamikor. Egyszer majd minden összeköt: a szív, a fény, a vér, a köd. Baranyi Ferenc (1937-)

Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség. fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek, midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak. Fogadom hogy gyűlölni is foglak, fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők egykedvűsége képes. és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehess...

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek. Ne ingerelj panaszra vagy haragra, hangoskodóból halkíts hallgatagra. Ne legyek csacska fecskéhez hasonló, ritkán hallassam hangom, mint a holló. A közlékenység kútját tömd be bennem, karthauzi legyek a cella-csendben. Csak bukdácsoló patakok csevegnek, folyók a torkolatnál csendesednek. Ments meg zuhatag-szájú emberektől, könyvekbe plántált szó-rengetegektől. Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez egy pátosztalan, kurta szó elég lesz, a túlsó partot látó révülésben a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen. Áprily Lajos (1887-1967)

Majd elnézem ahogy a víz csorog, a tétova és gyöngéd utakat, a fájdalom és véletlen közös betűvetését, hosszú-hosszú rajzait – halott köveken, élő arcokon – elnézem őket, mielőtt a feledést kiérdemelném. Pilinszky János (1921-1981)

a falnak támaszkodsz méregeted a távolságot s nem érted hogy ez a pár méter miként válhatott áthatolhatatlan messzeséggé… másfelé nézek a betört ablakok takarásában kacér tegnapok homályos inge villan szemem sarkából látom ahogy nyeled vissza a könnyeid – óvatosan mozdulsz (ó szajha pillanat: bennem a megkönnyebbülés sóhaja szakad) de a kilincsre dermed kezed mert nehéz ott hagyni egy idegennél az álmokat… Oláh András (1959-)

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek. Amikor már kemény lesz a lágy – várok rád. Addig várok rád, míg a csontjaim feladják, s ízületeim elsorvadnak. A kopogó háztető pala akaratai elhasználódnak, s a feladás vizei onnan az esőt homlokomra csorgatják. De miattad, lehet hogy a földbe akkor is gyökeret verek, s ha ágaimat kapálják az irigyek, csendben leszek akkor is, a bosszúszavak és a lebeszélések mit sem törnek, mit sem aláznak engem, mert ki a célért áldozza fel mindenét, az végül csak nyertes lehet. Ebben kell higgyek, s ezért kell, ezért nem adhatlak fel. Minden drága és féltett külső kincsemet, mire megjössz, elvitték már tolvajok, kifosztott leszek, s belül is ingatag hanyagság; magammal szemben. S a világ utolsó óráján, ha a megrepedt harangot kongatják, minden bizonnyal én már por leszek, egy tömör elhasználódás – Kit érdekel? S a földö...