Lélekszirteken

Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani, világokat tudnánk emelni s rontani. Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél, pergő csillagoknak avarán léphetnél. Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod átfonna, napoknak, holdaknak járása más volna. Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat, nem volna virradat, nem volna alkonyat. Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva, az Úristen szíve is gyorsabban dobbanna. Sárközy György (1899-1945)

Sötét szavak csontvázán mámoros életként lüktet ez a szerelem: szívemben és agyamban muzsikál, önző húsomat csöndesíti és testvéreddé aláz és fölemel. Kedvedért minden jót és igazat érezni kezdek, hang-visszhang-zene kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád fekete céltalansága után a megértés napfénye homlokom. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Te azt, ami van a világon, metaforákká emeled, míg én itt lent a port szitálom s metaforákat keresek. Bár nincs ambíciónk raktáron, könyvtárunk mégsem kevesebb. S ahogy kívánod és kívánom: szerelmünk lángja nem remeg. Miért nem, kérdem. A papíron csak szuggerálom, ha megírom. Nem génektől jön a boldogság s nem a sors hozza el. Talány. Az ember ott kezdődik, mondják, amikor átlép önmagán. Faludy György (1910-2006)

Kincses Veronikának Mióta elment a hajó: nem tudom, miért kék a tenger. Csak azt tudom, hogy nem csupán körülölel, de hurkol is a cseresznyevirág illatú csönd. Csak azt tudom, hogy az alkonyat nem rózsaszirmok színét idézi többé, hanem a kihúnyó tűz megbicsakló pirosát. Csak azt tudom, hogy nem csupán távoli rizsföldek fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek, de vöröskövű sivatagok mérgező porát is. Csak azt tudom, hogy házacskám bambuszfalának résein át szobámba szivárog a szorongás huzata, amely most csak halaványra lehel, de a lelket is kiviheti belőlem egy napon. Ám, hogy a tenger miért kék még mindig? Azt már nem tudom. Baranyi Ferenc (1937-)

A közös poharat - azt is feledd el: nem iszunk már belőle bort, vizet, nem csókoljuk meg egymást kora reggel, nem ér az ablakban a szürkület. Téged a napláng - a hold éltet engem, de egybefonva tart, egy szerelemben. Szelíd, hű társam ittmarad velem, s már neked is van könnyű kedvű társad. De tudom, mért riadt a szürke szem, ha beteg vagyok - éretted, utánad. Ritkán találkozunk, s továbbmegyünk - őrizgetjük nyugalmas életünk. De verseim hangoddal telve még, s a tieid az én lélegzetemmel. Van tűz, amelyet eloltani nem mer felejtés, félelem se: égten ég. Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva, rózsaszín, száraz ajkad vonalára! Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

A megválthatatlan szavak Hangzottak felém az éjben, S megszédültem, mint a vak, A vulkánmély meredélyen Sötét éj huhhant, mint bagoly, Lábamnál nyítt a pusztulás, A város lassan haldokolt, Trójánál régibb lángolás. Elviselhetetlen fény volt, Az sajtol éles könnyeket, S nem adtad azt az ajándékot, Mit messziről hoztál nekem. Az, az volt, lelketlen szeszélyed A fény, a lángolás oka, Mely áthatja most, mint a méreg Megfejthetetlen sorsomat, Ám bajom mind eltékozolta – S a „nem-randevú”, hogy se ott, Nem láttuk egymást, se azóta, Az utcasarkon túl zokog. Konczek József fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

tán csak a törődés fals varázsa hinni: valakinek jó, ha vagy tán csak azért van szükséged másra hogy szerethetőnek tudd önmagad tán rátalálni sosem akartál az se bántott volna, ha nem leled most, hogy könnyedén tiéd lehetne, tán fontosabb az, hogy elveszítheted így többé magadat nem kell okold mert ezt a játszmát senki sem nyeri tán az bánt, hogy igazán tiéd se volt s mégis sikerült elveszíteni Závada Péter (1982-)

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson, akinek nincs bora, Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, Ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére. Ez a fekete zongora. Ady Endre (1877-1919)

Hunyok, de nem kell a hunyósdi, Pedig érkeznek szép szavak. Nem játszom tovább, bánom is én, Hogy „föl”, „csitt”, „szabad”, „nem szabad”, Bánom is én, bánom is én. Nem akarom, amit akartam, Nem akarom, aki akar S a gyűlölőket bánom is én, Engem most szent közöny takar. Bánom is én, bánom is én. Megistenülök, magamért csak, Vagy megdöglök csak magamért. A többit pedig bánom is én, A pénzt, a kedvet, a babért, Bánom is én, bánom is én. Ady Endre (1877-1919)

Zárójelbe tettelek, még mikor szerettelek, s örök-mélán, mint a kő, megállt veled az idő. Benned: alvó évszakok én pedig kívül vagyok, zárójel előtt, mögött, elmúlt vad vágyak fölött. Kalitkába zártalak, sír a csend a rács alatt, a csend éles, mint a kés, belém vág a szenvedés, remegő felhők alatt rút árnyakat fest a Nap, rozsdás emlék már a nyár, ködben búsul a határ, napok, évek futnak el, oldódnak a semmivel, nem, nem gyújtok már tüzet, ég még az emlékezet, nem, nem édes már a méz, mely íze téged idéz, kezemben fonnyadt virág; zárójelben a Világ… A. Túri Zsuzsa (1971-)

…És minden alkony opálosan éled És minden hajnal szőkén rámkacag És mindig forrnak vágyak és nyarak, Be csodás vagy, csókok szülötte, élet! És mindig küldesz új bánatokat És új reményt is, ami dalra méltó És szemeket, amelyek, mint a mély tó, Balzsamot adnak nékem s titkokat. És nem fáradok el téged szeretni S téged gyűlölni, lázas csoda, élet, Naponta vággyal járulok elébed, S bár mindig közelebb a szürke semmi, Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény, Úgy érzem, gazdag voltam benned én. Juhász Gyula (1883-1937)

Fenn suhogtok fellegek puha szőnyegein, isteni szellemek! Fényittas szellők simogatnak benneteket, mint a művésznő ujjai szent húrokat. Sorstalanul, mint szendergő csecsemő, éltek, óh istenek; egyszerű bimbóban rejtőzve szűzen nyit örökké szellemetek. Csönd, tisztult ragyogás övez, ahová csak néz szemetek. De ránk idelenn nem vár nyugalom sohasem. Vaktába csak egy órától a másikig úgy sodródnak az átok- verte halandók, mint hullámok szirtről szirtre zuhanva, míg elnyeli őket a vak szakadék. Képes Géza fordítása Friedrich Hölderlin (1770-1843)

Minden örömömben volt valami fájó, Minden bánatomban volt valami édes, Mint az alvajáró, Mindig közel voltam holmi meredélyhez. Életemben mindig volt valami álom, S a halálközelség borzongatta lelkem, Mint az alvajáró, Mindig az elmúlás peremére mentem. Juhász Gyula (1883-1937)

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. Mit bennem te? Dacot és szitkokat. Aztán mit én? Jövőm rémálmait. S te? Egy torzonborz állat vágyait. Én? Istent, akit meg kell váltani. Te? Hogy jönnek a pokol zászlai. S később, hogy az ellenség én vagyok? S én? Azt, akit soha el nem hagyok. Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad? S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak! S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár. Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj! S a legvégén te? Így rendeltetett. S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled. Szabó Lőrinc (1900-1957)

úgy fekszünk egymás mellett, mint két azonos értelmű szó. aki tudja, mit jelent a másik. te a hátadon érted magad alatt azt, ami én a baloldalamon fekve vagyok. és kifordulsz, és átölellek, és befordulok, és megölelsz, míg én a hátamon értelek magam alatt. éppen annyira fedjük egymást, mint aki tudja, mit jelent a másik. én a bal karom, te a jobb térded, és ha elalszom, ébren leszel, ha elfáradsz, megébredek, míg én téged, te engem húzol magad alá. Győrfi Kata (1992-)

Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy meglássalak. Gyönyörű arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon. Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelről szemügyre vennéd. De, nem is ismersz. Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettős rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű. Érted-e még az egyszerű beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek, Aztán visszaadom. Kívüled élek, ilyen siralmas bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg, Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad, Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere. S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden, S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!! S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál, Ki téged szeret! S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes, Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!! Ebédnél ülsz és látlak én: eszel S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed… Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én Im könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek! Füst Milán (1888-1967)

Tele vágyakkal zokog a lelkem Szeretõ szívre sohase leltem, Zokog a lelkem. Keresek Valakit s nem tudom, ki az? A percek robognak, tûnik a Tavasz S nem tudom, ki az. Csüggedõ szívvel loholok egyre, Keresek valakit a Végtelenbe, Loholok egyre. Könnyim csorognak – majd kiapadnak: Vágyak magukkal messzebb ragadnak – Majd kiapadnak! Búsan magamnak akkor megállok, Szemem csukódik, semmitse látok – Akkor megállok. Lelkem elröppen a Végtelenbe, Tovább nem vágyom arra az egyre, A Végtelenbe. 1921. október 31. József Attila (1905-1937)

A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak... Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak. 1922 első fele József Attila (1905-1937)

Valaki súgja, menj oda, szánkón, repülő kövön érj oda, fölkantározott késen érj oda s ha nincs út: te légy az út oda, mert nélküled csak bűn van ott s csoda, elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa, zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza, sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava, sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima fölötti űrben cementláng pernyéje, pora, valaki súgja, menj oda, szánkón, repülő kövön érj oda. Csoóri Sándor (1930-2016)