Lélekszirteken

Vagy nem is voltál? S most is magamat szólongatom csak?… Téged láttalak ki az égből, téged rá a világ gyermekeire, szemed sugarát – a magamét! – s mennyei burkodat földiekre, hogy mutathassanak, örök képet, sok múló tünemény: palánk mellett, tyúkketrec tetején nyestem a nyárfát, téged vártalak, s meg is hozott a karcsú lányalak, akit oly vágyva kísért a szemem; éjszaka egy kerti ablak alatt lestelek, víg özvegyet, fürdeni; s minden sarkon megvillant isteni mosolyod mása, fénylő Rejtelem: ellobogott benned a bűntudat és megtisztult a szégyen… Jelenés, akkor is vagy, ha százszor tévedés! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Csak ennyin múlt. A lépésen, amit nem tettél meg, a szón, melyet nem mondtál ki, az ölelésen, melyhez béna volt a karod, a szándékon, amiről lebeszélted magad a beismerésen, amihez gyáva voltál. Csak ennyin múlt. Ha megtetted volna, ha kimondtad volna. ha megölelted volna, ha igazán akartad volna, ha beismerted volna. Csak ennyin múlt… Aknay Tibor (1944-)

Enyém volt s mégse enyém ma, enyém ma is, és idegen, ha eszembe jut, újra hajnal ragyog az életemen. Nézem s nem látom. Az arca csupa fény, felhő, remegés; virágzene: szóba fogni túlsok és túlkevés. Virágzene, érthetetlen. Ki tudja, nem álom-e? Tűnt évek titka, merengő fény- és illat-zene. Enyém volt s mégse enyém ma, nem enyém, s örökre az, neki üzenek, a szive tudja, s megdobban: úgy van, igaz! Enyém volt és mégse enyém ma, enyém ma is, és idegen, ha eszembe jut, újra hajnal ragyog az életemen. Szabó Lőrinc (1900-1957)

És mikor újra megcsókoltalak, szólni se bírtál… Hangod szenvedő állat hangja volt: olvadni akarva simultak össze forró tagjaink s a szerelemtől szavunk elapadt. Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő, szegény kis állatom, mily részegen néztél föl rám! Milyen édes beszéd volt néma mosolyod, s mily túlvilági ez az egész szótlan odaadás!… Most is így látlak, te szép, remegő angyal és gyermek, virág és arany, oly félénken s mégis úgy bizakodva bújtál hozzám, mikor égő kezem s ajkam simogató hulláma melled bimbóiban gyönyörré merevült… Szabó Lőrinc (1900-1957)

Sok kétely és bűn a halálba láncol, de soktól néha már szabadulok. Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok. Az utak, melyek innen szertefolynak, erdőmön túl az égre fölhajolnak s minden virág, fű, óra, cserje, kő egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő s annak fényébe szőve éjszakám istent szívembe lopja a magány Szabó Lőrinc (1900-1957)  .

Őrült pillanat gyermeke: ember, emléke a láznak, melyben az ajkak egymásba harapnak vágyak forradalmán, és a fogak ezüst ragyogásával összekocódnak. Mért feleled, hogy mindenki királyi ágyban született meg, a vér bíborában? Mért félsz szakadatlan, gyáva, mi érhet? Mért szorítod hideglelős kézzel azt a kilincset, s mért állasz az utcán, mint egy számológép porlepte közönnyel, dupla szemüveggel, vonva a vállad, mint kit egy ásítás langyos unalma lökött ki a földre? Vidd a szerelmet. Ragadd meg a tébolyt, melybe fogantál, csillagok testvére, előre a pályán, cikázva garázdán, öncélú szeszéllyel. Véletlen hercege, égi kalandor. Ember Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő, olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát, s nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát, és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst – és néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború: sötétarany,- ha megharagszol, ép oly vagy, mint az ú, mélyhangu, hosszan zengő és sötét, s ilyenkor én mosolyból fényes hurkokat rajzolgatok köréd. Radnóti Miklós (1909-1944)

Segítsd nekem megkeresni azt a szót, Amit tavaly ilyenkor mondtam neked. Az utat hozzá, amit tavaly óta benőtt a bozót. A helyet, ahol mondtam; zamatját A hangnak, ahogy mondtam; a szemeket, Amik rátűztek, megvilágították; A sóhajt, ami kísérte. Segítsd nekem megkeresni a tavalyi szót, Ami fölolvaszt s összeéget. Hogy odaadhassam neked érte A tavalyi üdvösséget, A tavalyi magamat s téged. Gellért Oszkár (1882-1967)

mert eleinte tart a jelenlét, míg az üres tér alakot őriz, amíg a csend egy hang negatívja, üres papír, amire írva valami szép volt, de kiradírozták a ceruzát a percek, a tintát az órák, addig a hiány egyfajta jelenlét, még nem feledés, és csak félig emlék. aztán a csönd csak csönd marad. hogy évek vagy egy pillanat koptatják mattá azt a fényt, mit rávetít a jelenlét az üres térre, csöndre, hangra…? így maradsz megint magadra, s nem tudhatod, hogy a hiány vagy a hiány hiánya fáj. Kiss Judit Ágnes (1973-)

Álmod ajtajában álldogálsz, álmod ablakában üldögélsz. Ablak, ajtó nyitva, sohse félsz. Álmod ablakában üldögélsz, álmod ajtajában álldogálsz. Valaki belessen, arra vársz. Károlyi Amy (1909-2003)

Ezer véletlen összecsengett, hogy éppen Te és éppen Én... Hány kavics fekszik együtt, mégis árván, a tenger fenekén? ...És melyiket sodorja ki egy hullám eléd a partra, s ha arra jársz, a napfény csalfa fénye épp akkor megcsillan-e rajta? Tengernyi víz és homoktenger és kavicstenger... jaj, miért tűnik el az ember ebben a szédítő tömegben árván, magányosan és megtaláltan, és újra, mindig újra elveszetten... Kamarás Klára (1932-2022)

Én ellopnám, ha tudnám, a felkelő Nap fényét, A Hold ezüst sugarát, csillagok ragyogását, hogy Neked adjam mindet majd egy hajnalon. És ellopnám, ha tudnám, a hegyek tiszta kékjét, A mező selymes zöldjét, a nyugvó Nap bíborát, Hogy Tiéd legyen minden, minden, mit adhatok. Még ellopnám, ha tudnám, a Világ minden virágát, s e tarka színű tengert, mind lábad elé szórnám, minden virág minden szirmát ajkadra csókolnám! Én ellopnám , ha tudnám, a bánat sötét felhőjét, mely könnyet csal szemedbe, s helyébe gyémánt csillogását varázsolnám! Bárcsak megtehetném! Káli László (1961-)

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép, hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain, utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain. Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe öltözik az ég, s a Napot magába ölelve, mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér. Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére. Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet, hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan. Káli László (1961-)

Jönnél-e velem minden pillanatban? Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem? Tudnál-e bújni hozzám, akár talán remegőn is, de vágyva az ölelésem? Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked? Adnád-e nekem, mi legszentebb, lelkednek oltárát? Mondd hát! S engednéd-e, hogy a rét virágából koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e velem mezőn és réten, földön s égen? Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen? Vagy akár mint soha még nem!? Engednéd-e, hogy eléd térdelve öleljem combod, s forró csókot leheljek rajta végig? És sétáljunk kéz a kézben, szem lesütve, vagy éppen egymás szemében égve belefeledkezzünk a tücsökzenébe? Vagy hallgatva a csendet, kósza fellegekbe karolva váljunk eggyé, lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen maholnap úgyis véget ér minden. Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen szappanbuborék. Mondd Kedvesem! Jönnél-e velem minden pillanatban? Káli László (1961-)

Azért… Van abban valami kétségbeejtően szomorú, hogy ma már a legtöbb mondatunk azzal kezdődik: Emlékszel még? S a felelet: Hogyan is feledhetném? Valahogy így alakult. Emlék lettél, s én a múlt. Ma már azon jár az eszem, hogy is volt, amikor így, vagy úgy találkoztunk valahol, és hogy hol. És nem pedig, hogy így, vagy úgy, de találkoznunk kellene. Valahogy ez mégis természetes. Mint az is, ahogy az ember (természetesen, és természeténél fogva) tiltakozik ez ellen. Legalábbis egy darabig. Úgy az eleje fele. Meg közép-tájon. És engedi, hogy fájjon, ahogy a napok kiszakadnak, egy-egy darabját lelkének magukkal cipelve. És ahogy fogy az idő, mert egyre kevesebb, ami előttünk áll, úgy lesz az ember egyre több. Egyre több emlék. Mégis, a lelkében csupán mint árnyék, ha játszik a fénnyel, úgy dereng a kérdés: Emlékszel? Arra, ott? S mintha arra járnék megint, szinte magam előtt látom, ahogyan a fény hintázik faágon ledéren az erdőszélén, s csillan milliónyi levélen apró harmatcsepp. Azért… V...

Csak a gyertya halvány fénye imbolyog félve, s a szoba falán árnyakat vet. Teljes a csend. Az ágyon meztelen tested pihen, s én nézem, ahogy álomba merültél, szerelmi csatáinktól erőtlenül. Az imént még remegőn ölelő karod most fejed alatt pihen, és szerelmes szavakat halkan suttogó, forró csókkal számra tapadó ajkaid szorosan zárt ketrece lett nyelvednek. Én sem moccanok, hogy nehogy felébredj. Csak nézlek, s újjaim lassan barangolják be tested minden pontját. Magamba véslek. Hogy ha szemem becsukom is lássalak, érezzelek ezután mindig. Míg élek. Hallgatom egyenletes lélegzeted. Óvatosan kelni akarok, hogy majd rágyújtsak, de már utánam nyúlsz s halkan súgod: Maradj! És gyorsan átfonod karjaiddal derekam, mintha soha már nem akarnál egyetlen percre sem elengedni. S mikor érzed, hogy én sem akarok elmenni, újra álomba is merülsz. Melléd s hozzád simulok megint, lassan hátad, vállad simogatva, s ki tudja még, merre járhat kezem, miközben halkan súgom: imádlak Kincsem, mindenem vagy neke...

Olvasnék. Nem megy. Mint az ablakon a verdeső eső ha szétcsorog, úgy futnak szét a könyvben a sorok, - megakadok az első oldalon, ötször kezdem, egyszer se folytatom; a tévében a bamba műsorok híve lettem: a képre bámulok s feléd kalandoz a gondolatom. Éljen minden, ami érdektelen, amire nem kell odafigyelnem, amire úgy meredhet a szemem, hogy közben téged les a szívemben! Megfordítottad bennem a világot: kifelé nézek és befelé látok. Jatzkó Béla (1919-1975)

Sok szó van, hogy mindenről tudj beszélni: A nap, a fény, a szél, az éj, az ég, A zaj, a mosoly, az eső, a jég, - Játszani, menni, enni, inni, élni. Sok szó van, amit folyton mond az ember: A víz, a tej, a hó, narancs, kenyér, Szomjúság, éhség, száj, szem, szív, tenyér, Öröm, játék , szeretet, este, tenger. Sok szó van, amit meg is kell tanulni, Hogy olvasni, írni, számolni tudj. S megértsd, hogy mit csinálj: sétálj, aludj, Egyél, igyál, labdázz, vagy elmenj úszni. Sok szó van, min tűnődhetsz nemegyszer: Nárcisz, szarkaláb, szerecsendió, - S lassan megtudod, mi mire való: Gyöngyház, delfin, palánk, rakéta, vegyszer. Sok-sok olyan szó van, mely zengve táncol: Egyik szólít, a másik ráfelel: - Távoli csillagokat hoz közel: Ezek a legszebb szavak a világon. A versekben lévő szavak varázsa, Zenéje az, mi szívet simogat: Elűzi minden gyötrő kínodat - A vers az élet egyik nagy csodája. Végh György fordítása Jacques Charpentreau (1928-2016)

Milyen hamar megszokod a fákon a lombot; milyen hamar megszokod, ha a lomb lefoszlott; milyen könnyen véglegesnek veszed a nyarat, telet; milyen hamar elfogadnád öröknek az életet... Illyés Gyula (1902-1983)

Látod? Boldog csókjaink öröme harsog a fák közt és árnyékkal áldja testünket a táj. Hallod, hogy terül a füvön a fény és pattan a fákon dallal a hajtás. Csak csörgető fekete tücskök zaja dicséri most fűnek és fának jó örömét. Nézd a vízen, messze partok homályos tövén tükrösen fénylik tavaszi kedvünk. Mert mi vagyunk most a fű, a fa, a part, az öröm is és szépszavú áldása a tájnak. Radnóti Miklós (1909-1944)