Lélekszirteken

A kimondatlan szó kinoz. Ki tudná elviselni? Hová is fordulhat, ki most nem tud vigaszra lelni? Félem s kívánom készülő gyanútlan-őz-szerelmed. A hallgatáshoz nincs erőm, ragyogó homloku gyermek. Óvlak magamtól: védekezz! S szeretném: bár ne tennéd! Hisz édesebb vagy, mint a méz, kívánság, ölelés, emlék. Talán csak én teremtelek magam képére, társnak, más csillagon laksz, úgy lehet, csalás vagy öncsalás vagy. Vagy segíthetsz? A semmivel naponta szembenézek. Didergő meztelen szivem nem védi rég igézet. Ember vagyok. Szem és tudat, ki lát, hall, érez, eszmél. Tudom, hogy sokkal boldogabb, ha együgyűbb lehetnék. Légy ölelő part, menedék veszendő életemben, kevés, ha nem lehetsz elég, de mégse hagyj el engem. Ó, micsoda fény! Mit tegyek? Sugarak kévéi vernek. Add nékem gyöngeségedet, ragyogó homloku gyermek! Lator László (1927-2023)

„S dúlt hiteknek kicsoda állít Káromkodásból katedrálist?” (Nagy László) Letagadnád szépséges Szívedbe vetetett hitedet, Hagynád, hogy mardosson A kétség, s a gyűlölet ereje Leteperjen, s pokolra vigyen, Idegen terepre, Ahol lomb nem remeg? Hiába ülteted ott a fát, Virágtól, gyümölcstől ága Nem fog rogyadozni. Nem szeded le azt ember, Hiába vársz csodára. Van bánat és van vigasztalás is, Jó lehet, mi most rossznak látszik, Van szeretet és megbocsátás is, Van okos szó, ami nem lázít, S csendre tanító áhítatában Szívedben szólal a varázssíp. Káromkodásból ima lesz, És imákból katedrális. Végh Tamás (1960-)

A szellem igaz embere sose rest nekifeszülni korának, melyben élnie adatott. Kérdeznie, faggatnia kell a csendrobbantó időt, megtámasztani e folyton düledező létkarám falait, hogy földre leszállt isteneitől kicsikarja válaszait: Miért? Merre? Meddig? Hogyan is tovább? Mivé leszünk azután, ha lelkünket többé már nem szövi át a szerelemfonál? Végh Tamás (1960-)

A szoba csak lakás, a ház csak ház. Az otthon valami más. Az otthonok idővel válnak otthonokká. Mikor a kerti ösvény útilapui, az aszfaltozott udvar csenevész gizgazai szívedhez nőttek, mikor a szív gyökerei áttörnek pázsiton, kövön és aszfalton, mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet, akkor vagy otthon. Az otthonok észrevétlen terebélyesednek otthonokká. Szállingózó őszi levelek, alvó vidékek fölött vándorló felhők növesztik napról napra, évről évre. Az állandóság tudata, egy-egy bátorító pillantás, érintés teszi otthonná az otthont. A minden reggeli búcsúintegetés, az ablakon kopogó csontos és lombtalan, deres és havas, bimbós, virágos és lombos, ősszel tenyerükön almát tartó ágkezek. A házak is gyökeret vernek, szobákat hajtanak, nyílnak, virágoznak, magvakat szórnak szét, ha már otthonokká terebélyesedtek. Kányádi Sándor fordítása Ellen Niit (1928-2016)

Szállást adtál, egy éjszakára megosztva párnád. Evangélium. Gyönyörű vagy. Semmit se értek. Csak jóság van, és nincsenek nemek. Újra és újra sírok. Nem miattad. Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak. Szállást adtál egy éjszakára; megszálltál mindörökre. Pilinszky János (1921-1981)

A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek. (Annára gondolok, ki szőke s messze rég.) Kaszálók illatát üzenik esti rétek. (Annára gondolok, emléke enyhe, szép!) A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek. (Annára gondolok, ó én letűnt nyaram.) Őszünk be közeleg, falevél földre téved. (Annára gondolok és siratom magam!) Juhász Gyula (1883-1937)

míg hajad bársonyfürtjei homlokomba nem hullanak, míg nem játszadozom el a szemedben bujkáló fénnyel, s hangod lágy hullámai nem áztatják a bennem egyre növekvő némaság oázisait, míg kezed szelíd lángja nem simogatja meg arcomat, míg el nem pazarolod melled kincseit türelmetlen ajkam pitvarában, és hasad selyméhez nem ér láz fényezte tekintetem, míg meg nem ízlelem öled tüzes nedveit, addig nem kóstoltalak meg, addig nem vagy enyém. Böszörményi Zoltán (1951-)

Elfogytak belőlem a szavak, csak ülök a papír előtt, az, hogy gondolok rád, a szóláshoz nem ad erőt, mély kutak fölött a szél visszhangod kergeti még, szemedbe temetett álmaim parazsa bennem ég, mindegyre gondolok rád, olyan szép még ez a kényszer, elmúlt heteknek nyarában te vagy a legszebb ékszer, fáj, ha magamban látlak, nem tudlak temetni végleg, hajnali álmok végén mindegyre megidézlek, egy hang és egy szó is téged már újabb holnapokba ment át, csak ülök a papír előtt és szívom a cigarettát. P. Buzogány Árpád (1965-)

Játszottunk a gondolattal. Játszottunk a szavakkal te jól játszottál - elhittem én nem csak játszottam - nem hitted. Fuhl Imre (1961-)

Lopott percekből font napok hozták közel a végtelent, de a szerelem útnak indult, s nem látjuk már, hogy merre ment. Kormányos Sándor (1968-)

Július hava, sujtó éjszaka, habfelhők, megbontott ágyak úsznak, széthömpölyög a violák szaga s tovatűnt feketék, láng-hajúak vetkőzve az időt rámhajolnak. Vaserkélyemen verejtékezem, áldott emlékek aggódnak értem, bársonyfülecskék itt a mellemen lapulnak mint a műszerek, érzem: hallgatják rendetlen szívverésem. Nagy László (1925-1978)

Tudod, hogy szép dalok születtek hozzád, hogy suttogásom bányasípok rejtik, rejtőző sókristályok visszhangozzák. – Tudod, hogy nincs remény se, nincs tavasz se, hogy álmok féltve őrzött álma vagy te, s hogy sóvárogva vágyom hozzád Egyed Emese (1957-)

Itt süt a Nap, színes, őszi falevelek hullanak vállamra. Ahol most élek, erdei vadak a társaim. Fát vágok téli tüzelőnek, gyümölcsökkel táplálkozom. Kávét főzök, töltök neked is. Beszélek hozzád az egyedüllétben, sorolom, amiket nem hallgattál meg. Tudatom, jól vagyok. Egy utolsó rönköt dobok a tűzre. Nyirán Ferenc (1951-)

…nem tudom milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Miként lehet valakivel megöregedni, s szép szavakban esküdni, a valójában bebizonyíthatatlant... De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből, milyen előbb takarni be téged, mint magam, hogy reggel neked kedvedért kávét főzök, s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak. Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz, és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy, amikor a hibáinkat megnevetjük, …amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”. …nem tudom milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Én azt tudom, hogy te vagy az a valami, ami miatt akarom, hogy a mát kövesse, mindig egy holnap.

Talán a fények. Talán a felhők. Talán a kék köd. Talán az erdők. Talán a pára. Talán a béke. Talán eljutni ából a bébe. Talán a zöldek. Talán csak egy pad. Talán ha mással, mikor magad vagy. Talán barátok. Talán a pár szó. Talán - na látod! Talán akár: jó. Szabó T. Anna (1972-)

Szememmel táncolt a szemed, beszélt szememmel és ölelkezett: sírás, csend, szigor és révület - mi minden? Csak szemem és szemed. Ki végtelen feledésednek ajánlom múló esetemet, tőled, magamtól márcsak azt kívánom: ha találkozunk még, bárhol e világon, ne kelljen elkapnod rólam tekinteted. Szememmel táncolt a szemed, beszélt szememmel és ölelkezett: sírás, csend, szigor és révület - mi minden? mi minden? Csak szemem és szemed. Fodor Ákos (1945-2015)

Addig kerestelek, míg meg nem találtál - s hogy ez megeshetett, úgy érzem: becsesebb életnél, halálnál. Mindaddig vártalak, míg el nem értelek s a Pontnyi Pillanat támasz-pontunk marad, hol nincs enyém-tied. Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet; naponta föl lehet zuhanni a csúcsra! Az ember, úgy látszik, a végre termett, hogy mit elért: keresse újra s újra… Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen, meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen! - S e győztesen, s e vesztesen, félálomban suttogjuk: i g e n. Álmunk mély és teljes legyen. S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem: ébredj velem, Jobbik Felem, ÉBREDJ VELEM! Fodor Ákos (1945-2015)

Van még minden megnevezésen túl valami, amiért érdemes. Amire még kevés a szó, a kapkodó lélegzet, az azonosító szándék. Mintha átderengene az esővel bevonalazott ablakon valami körvonaltalan káprázat ragyogása, elsimított hullámgyűrűkbe altatott ébredés, hajótörötteknek életet ígérő sziget, lombok alatt lapuló, testünkkel befoltozható háló-árnyék. Mészely József (1956-)

Ha a napnak lába volna, bizonyára gyalogolna. Ha pedig keze is lenne, akkor ő is cipekedne, s leülne, ha elfáradna, ide mellénk, a kis padra. Kérges kezét térdre ejtvén, merengne a holdas estén. Úgy várná be, szépen ülve, hogy őt a föld megkerülje. Kányádi Sándor (1929-2018)

Hideg van. Szürke ég. Egymáshoz bújó, fázós fellegek. A Nap hivatalos ügyben tárgyalásra ment. Ülök a szobában. Két deci forró szeretetre vágyom. Ágai Ágnes (1932-2024)