Lélekszirteken

a vízforraló fehér párája kötekszik a mosogató fölött vibráló neonnal izgága pók motoz a léghuzatban ingerel a kávéscsészék várakozó magánya kényszeresen cselekszel nehogy a szavak zsákutcájába juss nyakadon a tavasz borzongása tekintetedben avartüzek már karomban ringatózol kérdőjelként benned feszülök „ne itt” – suttogod vakon mégis engedelmesen hanyatlasz a konyhaasztalra s hagyod hogy elkóborolt utasod legyek Oláh András (1959-)

mikor szeretjük egymást gyöngyeső hull méznap szivárog át szemhéjamon a föld a forrástalan fénybe fordul oldódik görcs szorongás fájdalom kettős szivárvány lobban fel az égre hársfavirágok illata lebeg körülsimogatja védve-becézve bőröd rugalmas selyme testemet izmaid hullámain ringatózom az őstenger áramai vagyunk a Föld és Ég a hidrogén s az ólom bennünk lélegzik a jövő s a múlt a létezés átvilágít az itten mikor szeretjük egymást él az isten Imre Flóra (1961-)

Pöndörödnek, göndörödnek, suhorognak, ringatóznak, átváltoznak könnyű gyöngynek, szelek hajába fogóznak. Leheletnyi pitypang búrák, égből csurran furcsa fényük, pelyhes , bolyhos, armatúrák, s csöpp idő a létezésük. Kicsi csodák, szélbe lépők, szülő ölük sárga, lágy, dús, titokzatos visszatérők, s élő bölcsőjük a május. Kis világuk nagy vidámpark, csupa öröm, csupa játék. s szálanként mind ég felé tart, mint egy röppenő ajándék. Böröczki Mihály (1946-)

letéptem rólad az éjszakát a hajnal verítékétől átnedvesedve vadul kóstolgattalak bőrünkre hűlt a suttogás kint egy türelmetlen harkály mérte az időt harmathideg szemedből eltűnt a nyírfák lázadó ornamentikája kikoptak készletünkből a szavak s az a ködszagú reggel kipréselt levélként őrizte az eltékozolt álmokat Oláh András (1959-)

nem tudsz te nekem már se jót se rosszat nem vagy célja se tárgya vágynak érzésnek nem fénylenek föl tőled a dolgok kevés vagy örömhöz szenvedéshez se pengéje se nyele nem vagy a késnek közöttünk szavakkal aláaknázott némaság Fecske Csaba (1948-2025)

Szabó Péternek amikor sétálsz hazafelé zsebre tett kézzel, vigyázva, hogy csigaházra ne lépj és bámulsz inkább lefolyóba, pocsolyába, nem nézed végig, ahogyan az ősz kirabolja a fákat, és gondolsz mindenfélére, hogy miért nem tudsz te is olyan kitartó lenni, mint a jelzőtáblák, miért nem állít meg téged is valami, akár egy percre csak, a buszmegállók helyett, és tudod, mire hazaérsz, hiába nézel ki az ablakon, már nem látod a Napot, lekaparták az égről, akár egy sorsjegyről, viszont láthatod, ahogy a tej kávédban kavarog, és várhatod, hogy eszedbe jusson, amit elfelejtettél, mert nem hívsz fel senkit telefonon, úgysem tudnál nekik mit mondani, és hiába a kávé, fázol, a radiátorra teszed tenyered, megsimogatod, mintha hűséges kutyád lenne, s bár hallod kintről a kulcscsomó zörgését, nem nyitsz ajtót, mert tudod, csak az ősz az Bajtai András (1983-)

Szőlőszemen süt át a nap. Egymást karolja pironkodva a horgasujjú szederág s a kert didergő szögesdrótja, látszik a lassú víz alatt a mese néhány alkatrésze; megtörtük a hullámokat, sodródtunk iszapos vidékre. Négy fekete kanca nyakára vetít a dél parányi csókot, félrefordulnék, de hiába: nyugalmuk érzem, beleborzongok. Emlékszel? Fázott a kezed. Őszt emlegettünk s féltünk tőle. Zátonyok közt most ő vezet kék világunk kikötőjébe. Leheletemmel ujjaid szívesen melengetném: hol vagy? Szederágat horzsol a fény. Ma nem találkozunk Sem holnap. Egyed Emese (1957-)

álmomban, valahol elaludt kabátod. az üres fogasok között, csak egy árva esőernyő maradt utánad. mi lesz, ha eső ver? megfázol, tán eltévedsz és valaki bántani mer, hisz igazából, önmagadon kívül, ki az, ki ismer? te sem, én sem láttuk lelkünk mélyén a szálkákat. látod, hogy megnőttek? a vad bozótok között bár teremne bocsánat! mint a nappalokhoz lopakodó kínzó éjjelekben – kikiabálnám, hibáim mindig ugyanazok. de gondviselésként jönnek, naptár szerint, segítség helyett, velem. Szente B. Levente (1972-)

Magamtól féltem eleitől fogva magamtól és soha senki mástól a magamba való szörnyű némulástól mikor már nem beszélek csak hallgatok bámulok és nézek magam elé néha még hallgatom mások fecsegését s nincs szavam egyetlen árva közbe-kérdés nem kívánkozik számra sem panasz se sértés mi egyetlen súlyos szóval is elkövethető de utána meg a szörnyű érzés…! hogy lám gyönge voltál s ez is szófecsérlés! ………………… Uram – bár rendesen vakulgatok – kegyelmedből talán marad belül a látás s kívül – ha így akarod – a kegyetlen nézés Nagy Gáspár (1949-2007)

Szeretek az ablakban ülni, keretet kap a káosz, és vajon lehetne-e ennél több közöm a világhoz, egy ablaktalan érában, hol egy-egy falhoz tapadunk, – mint a vérrögök a vénában – és csak néhány bátor van, aki nem retteg lebontani, ki képes saját igazságát téglánként kimondani. Major Petra (1983-)

(Zsuzsa A. Túri után szabadon) Magadon-magamon-máson, kirepül-hegedül-várom, kifelé-befelé-körben, betakar-kivirul-zölden, zuhatag-suhogás-álom, kitapint-bekerít-tárom, belelát-felemás-jóslat, türelem-szerelem-óvtad, eleven-nyugalom-szélvész, kezeden-szívemen-elvész, hatalom-unalom-dörgés, evező-csobogás-pörgés, szavadon-szavamon-csendes, zivatar-kifacsar-könnyes, kitagad-elakad-reccsen, fölemel-leteper-rebben, maradék-búzakék-féltem, kimarad-dobogás-érzem

Szeretem, mikor nyakon csíphető a most, mikor felrepíthető az ének; és szeretem, mikor visszahozható a csend, mikor eggyé osztható a lényeg. Úgy szeretem, mikor felébreszthető a Nap, mikor lélegezhetők a fények; és szeretem, mikor lelombozható a gond, mikor felpofozható a méreg. Úgy szeretem, mikor megfordítható a szél, mikor adva nyitható a kérek. Szeretem, mikor számon kérhető a szád, mikor tetten érhető a lélek.  Diósjenő-Vác, 2017. Bardócz L. Csaba (1973-)

Fényben fürdőző pillanat áthajol idő korlátján, árnyék sóhajt a fák alatt, testet ölt gyönyörű látvány, érzés a mélyből felhörög, felsírnak porlepte vágyak, lebegve ég és föld között kereslek, hogy rád találjak. Kerecsényi Éva (1964-)

(Hódolat Szabó Lőrincnek) Rendben van így? Rendben lesz-e? Mi jön közel, s mi lesz messze? Induljunk csak neki bátran? Vagy álljunk a gyors világban? Ki őriz meg? Ki felejt el? Ki nyitott könyv? Ki csak rejtjel? Honnan, meddig, minek, merre? Ember számíthat emberre? Enyém, tied, nekem, neked. Irígy vagy, ha nem engeded? Adj, hogy kapj és kérj, hogy adjak, Tetteink egymásra hatnak. Őrizlek de harcolj értem. Lépteimet hozzád mérjem. Ide, onnan, nekem, érted. Világos, vagy ezt sem érted? Ember ítél, okoz, téved. Adjon az Úr még sok évet! Ha volt, lesz még, ha nincs, lehet. Elment? Jöhet. Itt van? Mehet! Ki van közel? Ki van messze? Rendben van így? Rendben lesz-e? A. Túri Zsuzsa (1971-)

Lassan ránk talál a tél, s vele egy bolondos talány, hogy a kémények híradását vajon értené-e egy indián. Eszembe jutsz. Felváltva fojt, füst és félelem, és nincsen olyan vérerem, ami ne szűkülne, akár a tudat, – ez egy rossz fajta kábulat – mi szörnyet láttat, rémet sejtet, s közben botránkoztat minden sejtet a csend, amivel büntetsz – ki tudja milyen vétkekért. Siess, mert félek! Jön a tél! – most kéne rőzsét gyűjteni; túl nagy már ez a szerelem ahhoz, hogy egy szívvel ki tudjam fűteni . Major Petra (1983-)

Csoda-fehér így éjjelente, ezüstös bent minden dolog. Néhány gyöngéd csillag ragyog, mint ájtatos pásztorok, egyre újabb Jézushoz indulók. A tér gyémántporával hintve mező és folyó kibukkan, s belép álomhangulatban templom nélkül a hit a szívbe csodatevőn s lassú-halkan. Botár Attila fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

„…lezúdul a zápor…” Radnóti Miklós: Zápor Csattanva zúdul a zápor szerelem csepp porlik nézek utánad A test csak emlékszik vad szorítást őriz gyötör a bánat Mossa a zápor a vágyat gömbölyű gyöngyön röppen a lélek elébed, utánad Lipcsei Márta (1943-)

Hangod nevetésem rejti el. Múltba szökkensz, csillag-éj emel. Álmaimban néhány csonka jel mégis mindig lépteidre lel. Tenyerembe rejtettem szavad: édes fogságomba varrtalak. Gördülő, parány cukordarab milliók közt - csenddé hordalak. Arany-Tóth Katalin (1966-)

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom. Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok; nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam. Mondok valamit magamban. Látom a lehelletem. Nézem. Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok, félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden. A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű, mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani, ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni. És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene, igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig hibának éreztem még azt is. És nem értem, miért kellek neked, elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra (estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom. Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon. Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg v...

a néma játszótér felett havat szitál a képzelet de hó helyett csak köd fakad nyakad köré a sáladat ma szorosabbra kösd szívem mert jég nő minden kis vízen és jég nő minden mondaton és jaj ha ki nem mondhatom: üres a játszótér pedig tavaszra újra megtelik és itt zsibong a sok gyerek és nem tudom majd hogy legyek derűs vidám és bölcs megint hogyan hazudjak rózsaszínt e szürke ködben láthatod halott a szív – a szív halott. Mahagóni Eszter (1970-)