Lélekszirteken

Egy golyóálló üveg mögött őrzöm a szeretetem. Örülnék, ha sötétített üveg lenne, ha nem látnád, mi van belül, ha az összes fegyvereddel próbálnád átlőni, mint eleinte, mikor még nem tudtad, van-e ott valami. Ez az üveg a kocsinké, amit, ha nem is létezik, ma el kell hinnünk, hogy igen. A kocsinkkal mindig ketten száguldunk, a rossz érzések nem férnek be a csomagtartóba, a fájdalmaknak nincs helye az üléseken. Az ablaktörlő elszórja a maradék fényt az üvegen. A napból is csak annyi maradt, amit a szélvédő felfogott. Először mindig te szállsz be a kocsinkba. Én jól magunkra zárom az ajtót, de előtte ellenőrzöm, nem-e maradtak kint a kedvenc szavaink. Ma este áthaladjuk a sebességkorlátot, oda visz utunk, ahova behajtani tilos, nekünk egy tábla nem mondhatja meg, hogy meg kell állni. Ma este elgázoljuk az óvatlan gyalogosokat, felborítjuk a kukákat, mindent tönkre teszünk, amit eddig annyira védtünk. Ma este minden más, az autóillatosító te leszel, a féket csak akkor nyomjuk meg, ha nem b...

Kavicsok, göröngyök között mocorgó, futó szívverések, álmélkodik a tátika az ág hegyén fent boglyas fészek. A bölcs diófa hintát lenget s belezendül a dereka. Mindig ebben a kertben álltunk: árva tulipán s fügefa Győrffy Réka (1978-)

Valamit tenni kellene, valami mindig visszatart. Fájni a másikban, hogy tudd, hogyan érez, de nincs bátorságod komolyan venni, valami mindig visszatart. Megszabadulni sok élet-kacattól, szeretni, ölelni, hűséggel várni, valami mindig visszatart. Lelket sikálni, hogy tükörbe nézhess, hogy kulcs lehess az isteni széphez, valami mindig visszatart. Megfizetni minden tartozást és elengedni a másokét, valami mindig visszatart, valami mindig visszatart. Aknay Tibor (1944-)

Ma elveszett egy mosoly...a kis ránc máskor táncba kezdett arcomon, most riadtan ül, rám kövül, a tükörből ki visszanéz, érti már... s az eső csak hidegen szitál. Ruder Jana (1958-)

Ma: kell történnie valaminek, amire nem számítot- tam, amire legvérmesebb álmaimban sem mertem gondolni, ami legféltettebb titkaimhoz fog hasonlí- tani, megváltoztatja életemet, kimozdít rezignált- ságomból, egy szempillantás alatt elsöpri a deka- denciát, a depressziót, megszabadít az életuntságtól, a lelki nyomortól, elűzi halálfélelmem, emelkedetté tesz, kiegyensúlyozottá, derűssé, sugárzóvá, ez a történés ad lehetőséget minden eddig rejtve maradt képességem, adottságom optimális kibontakoztatá- sára, kiteljesedésére, ezáltal olyan helyekre jutok el, ahová még a képzeletem sem merészkedett el, olyan sikereket érek el, amilyenekre még csak nem is áhí- toztam, olyan személyiségek barátságát fogom el- nyerni, akiket eddig nem is ismertem, olyan örö- möket, csodákat fogok átélni, amelyekről eddig fo- galmam sem volt, s ezért, hogy ez bekövetkezzen, nem kell tennem semmit, sőt arra se kell vigyázzak, hogy ne tegyek ellene vagy érte, tulajdonképpen azt csinálok tehát, amit akarok, bármit ...

ezt már egyszer el akartam mondani, egyszer amikor ugyanígy tél volt, és szakasztott ilyen szívbekuporodás, épp fogaim között lebegett a vallomás, és szememben tisztán visszatükröződtél, kezem pedig gyökeret vert a tenyeredbe, amikor felforrt a víz, azok a türelmetlen buborékok, ha a fazék alján 2 percet csücsültek volna még, de nem, tea ex machina, mert sorsunkba az istenek már alig szólnak bele, elektromos masinák mondják meg, mit mikor, és nekem a rítus szerint kellett cselekednem, mert ha lobog a víz, hiába lobog a szerelem, nincs mit tenni, a csészébe növényt kell ejteni, és letakarni a mozgolódó érzelmeket, hogy az ízek intenzívebbé váljanak bennünk. szóval amit egyszer már el akartam mondani, akkor amikor az a tél volt, és az a szívbekuporodás, most újra megpróbálom. teavizet ez alkalommal nem tettem fel forrani. Finy Petra (1978-)

Mi virágzik benned az omlások felé? hány bezúzott ablak vált már a lelkeddé? S most melyik télbe futnál? hányadik vacogásba? papírba öltözötten magadra nem találva Adonyi Nagy Mária (1951-2015)

szeretném tudni, hogyan kell szabályosan fújni lufit rágóból, és a láblóbálás pontos mikéntje is érdekel, izgat a bandzsítás tudománya is, és a szürcsölés fortélyait sem ismerem, ezenkívül jó lenne tudományos precizitással visítozni, avarban hemperegni, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy papírzacskót durrantani felsőfokon. Finy Petra (1978-)

S a nyárfa hava, Hullt, hullt:  Tél a nyárban, S a múlt Már csak emlék, Kósza vágy: Mindaz, ami szép S a megvetett ágy. Ami sose volt az enyém, De ettől lett igaz tán, Újra éltem én Az Úrnak asztalán, S szembe Te ültél Örökre talán Szűk Balázs (1977-)

Te meg én át- s átváltozunk sugárba mártott, őzpettyes nyáron reszkető virág szirmain. járjuk hajnali szöcsketáncunk. Győrffy Réka (1978-)

Simon Péter: Kiteljesedés csak a semmi lehet ilyen hiánytalan: emlékek takarásában a múlt magányodból én lassan kimaradok – végtelen hosszúságú játék ez mely az álmokat hangtalan szavakká formázza miközben messze révedő tekintettel magadnak rólam mesélsz - - - Oláh András (1959-)

a naptárban számok és napok társaságában nevek sorakoznak némelyik arcot idéz mozdulatot emléket csók ízét ölelés intenzitását téged hoz fel egyik a feledésből még élénkek az emlékek szemed sugara meggyújtja a fényt a hajnali ég sarkán hajad hullámzik mint kristályos hegyi patak érintésed forró szellő felgyorsítja vérkeringésem lélegzésem mozdulataim szüzek álmaiban történnek így az események a fényrészecske gravitációs gyorsulással száguld bolygónk felé a Föld vonzotta ki a Napból hol rezgő mozgást végzett mi is száguldunk ugyanolyan sebességgel a fekete lyuk felé a szépség feloldódik a sötétségben csak az összerakott emlékben pislákol egy sercegő gyertyacsonk Balázs F. Attila (1954-)

találtam rád egy definíciót: a kés hangja, ha selymet vág, fűrészpor a talpad alatt, legördülő márványgolyó a gerincemen, egy maréknyi üvegszilánk gyertyafénynél, rézkilincs a bársonyfüggönyön, ajkaimra pattanó tollpihe, fekete sakktábla sok-sok lóval, kivirágzott szék a szoba közepén Finy Petra (1978-)

emlékszem a beszédhibás délutánokra amikor csak szavakat kerestem amik hozzád majd elvezetnek az állítmányok nélküli délutánokra az elspórolt határozóragokra melyek közt tárgyad lehettem kicsinykét emlékszem a bujkáló időre a játékra ahogy mosolyogtál ezen a kétértelmű állapoton mert állapot volt csak még ha az idő átértékelte is de már semmi sem az ami volt mi sem vagyunk azok a játék komolyra fordult: magunk lettünk a fájdalom és a feloldozás s már csak a szemrésünkbe szűkült teret cipeljük magunkkal örök kárhozatban Oláh András (1959-)

(1) Állsz a bizonytalan körülmények egyre hosszabbra nyúló árnyékában, visszavonhatatlanul sötétedik, és a betonszürke ég, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe teszi a nyár minden addigi gesztusát. A töltésen elindulsz, de mintha a lépteid zaja rég megtett lépések visszhangja volna, fölveszed, zsebre vágod a kavicsok csikorgását, ezek már a belengetett távozás kellékei. (2) Ha figyelsz, valami elmondhatatlanul hangos közepén fekszel, kivártad megint a csend forráspontját, de most rázendítenek, mindnyájan egyszerre, téged ünnepelnek a kabócák, bármit is mondasz. Závada Péter (1982-)

Színfoltok. Árnyak csöndje. Régi nyár örökzöldje vibrál a képen. Minthogyha régen valahogy lángolóbb lett volna nap és ragyogás. Csak pár ecsetvonás: mint léggömb árnya lebben egy sápadt képkeretben az élet.

vége lett. eleredt az eső, s azt a súlyos tömeget lerázhatta magáról, s mint egy nyilakkal teletűzdelt őz kelt fel a sárból, hogy hazáig baktatva már semmit se lásson maga körül csak azt a pillanatot, azt, amikor a lelke kikúszott belőle, s a vaksötét zsinórpadlásról nézte, hogy a testnek nevezett agyagedényt a sok száz isteni szem összetörte. Cseke Tamás (1999-)

rozsdaszín utcán jár az ősz még nyarat mímel ám fázik a lába rücskös pecsétes utcakő hűvös széllel nyargal utána bezárja mind az ablakot kacérkodik az éjjel reszketeg erdők csontjára suttogásokat fércel Hajnal Éva (1960-)

minden feléd irányuló mozdulatom még valahol útközben elhal az izmokban. a szavaim. mint kortyoláskor a véletlenül számba csúszott jégkockák – nem tudom őket lenyelni. egy padon ülünk. a piros szövetkabát van rajtad, kezedben egy száraz kifli. galambokat jöttünk etetni. gyerekkorod óta félsz tőlük, és mert jobb nem jutott eszembe, azt mondtam, szép metafora lesz. hogy együtt majd megetetjük a félelmeidet. a hiányérzet. mint a minap, amikor egy dalt kerestem. tudod, amelyik a megfelelő pillanatban pont azt mondja el, amit érzek. de nem volt ilyen, még nem írták meg. abban a dalban nem lennének galambok. abban a dalban kövérek lennének a félelmek. Celler Kiss Tamás (1995-)

meghagytam őt magamnak legyen valakim szükség esetén aki megállít a szakadék peremén aki sokadszor is visszafogadja és magához öleli tékozló fiát legyen neki is valakije akiért tehet valami jót hogy ne egyedül szomorkodjon lakatlan csillagai között Fecske Csaba (1948-2025)