Lélekszirteken

Lángoltak a tájak. Mint a függöny – amibe gyertyaláng kapott. S a határok pokoltüzei fölött cseppenésig izzó bádog Nap ragyogott. A síkok katlanában tétova földutak, mentek valahová bevégezetlen. Vitték a gyerekkor porba fúlt lábnyomát. Közben a délibáb egyre élesebben kellette magát – mint valóságmetszet: hogy aztán rám bízza az elérhetetlent Holló József (1944-)

Szeretem a nyári reggelek derűjének csöndes igazát. A hajnali pára még hiszi: ő vívja meg a döntő csatát. Ám győz a Nap szétáradón, míg elterül a parttalan időn. S mind lassabban lélegzik a perc, mint húr, ha pendül, egy régi hegedűn. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Május. Füvek zöld árja önti el a kertet, utakat, s minden ösvényt; beton és kő alól is előbújva isszák a harmatcseppet és a hajnali fényt. Akácok, nyárak, gesztenyék, hársak fogyva bár – rendíthetetlen őriznek minket. A föld ziháló tüdeje ők, amint vigyázzák, óvják ki-kihagyó lélegzetünket. Erdei Szabó István (1958-)

Fönn a nap mereng még, Árnyat vet az emlék. Ha félek majd, elrejtőzni Szívedben szeretnék. Gyönge hangaszálak Bámulnak utánad, Eltéped a bokrok között Lengő ökörnyálat A remény tilosban Amit féltek, sok van. Az ősz árva lelke bolyong Zörgő nádasokban. Fecske Csaba (1948-2025)

aprócska zöld a gesztenye nem tudja hogy kell nőni még hárs illatával lesz tele a nyári ég napolaj ízű csókokat varázsol rád a strand után szelíden lustán bólogat a délután nő még a nappal egy araszt nem tudja még hogy nőni kár egedből új reményt fakaszt egy fénysugár Mahagóni Eszter (1970-)

Az éjszaka, a fák lombjai között, kifecsegtem neked minden bánatom. Szárnyra kapott, barátom, s tovarepült a félelem. Most ott fonnyad csendesen az avas csúcson, s hogy onnan visszacsússzon belénk, nem sok az esély, ne félj! Kézdi Imola (1977-)

A tüzet ki gyújtotta meg bennem? Csontjaim között már zöld tüzek sírnak, foszforos suhogás hasogatja testem. A tüzet, a tüzet... – én nem ezt akartam, mikor magamat csontig kitakartam, mikor révülten rendre belém szálltak öröklétre vágyón a mulandó tárgyak, mikor a Holdat is meleg számba vettem: borzongó, hűs fénye bennem melegedjen, a világot vágytam homok-szomjúzással, nem elégni benne lassú lobogással. Immár füvek zúgnak bennem, töredezett dárdák, csorbuló életüket idegeimbe vágják, levelek suhognak húsomban, mint a penge, barna rozsda hull az éles levelekre, csatorna karokkal zörögnek a házak; – minden ellenem kél, legbelülről támad: ha már magamba engedtem a kinti világot, füvet, fát – mi öröklétre vágyott, ha már látomások gyűrűzése éltet, mért nem pólyálgatom azt az öröklétet? Ezért a kín, a benti világ ezért lázad. Huszonegy esztendőm nem bírja felinni e lázat. Bolydult egyensúllyal e korban mit kell tennem? Jaj, a tüzet ki gyújtotta meg bennem? Ó, édesanyám, nézzed, nézzél: má...

Tele volt benzines palackokkal és lábujjhegyen jártunk és nem mertünk gyufát gyújtani és piros bársonyszőnyeg vezetett az oltárhoz málnaszörpöt ittunk szívószállal A szőnyeg alatt fekete-fehér kőlap ellentmondások kételkedések egyetlen széklábon egyensúlyoztunk fél kézzel de azt mondták mindez semmi azt mondták feltámadunk megdörzsöltük a szemünket Jó ég, még ez is? Boda Magdolna (1956-)

lehetne csönd sokáig nem figyeltek lehetne ünnep lehetne csontra csont zörgő kockajáték bádogpohár kikötve a kút káváján lehetne szomjúság lehetne alig-értem motozás a sötétben a hamvadó parazsak közt lehetne izzó kőtojás füstölgő fatönk csavarmenet a mélybe lezúduló meteor lehetne pihegő gyámoltalan pici láng föl-föl támadó remény amit földbe taposnak lehetne bűnbánat kelyhe virágzó mandulafa tulipánfa villámként cikázó révület fecskeraj az alkonyi fényben lehetne enyhe fuvallat égbe röppenő nyílvessző hála elcsituló hullámverés a szférák zenéje lehetne csönd lehetne béke Parancs János (1937-1999)

azt a ruhát vettem neked, amin az aranycsíkok tekergőztek. az örökkévalóságnak szeretünk, de mint az ünnepélyes, emelkedett pillanatok, feslenek, kopnak, málnak le rólunk, kikanyarognak alólunk akár a boldog útjaink. pattan a csatt, lehúzom rólad a blúzt, meztelenül a kopott szőnyegen egymásra emlékezünk. sírunk, félni már sincs mitől. majd fested magadra újra¬¬-- szemspirál, rúzs, zöldes, kaméleonszínű szemhéj-- életünk egykori kontúrjait. ékszerek, cipők, tévedések. csereszavatos kacatok, gyászmunka. nyaralót akartunk a hegy oldalán, nézni, hogyan vonul a folyó. lassan tekergőzve hegyek és dombok között, akár azon az aranymintás ruhán, minek a cipzárja, talán már a második alkalommal a kezembe maradt. Kürti László (1976-)

Az ódonművű óra ver, a mennyezeten pókok szőnek. Homlokodon bánat hever, bánata özvegy, néma nőnek, ki fogyton véknyul, mint a hold, mert arra gondol, ami volt s hunyó tűznél fonnyadva fázik és arra gondul, aki holt, míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett magányosan, csendben teázik. S akkor jövök. Halk nesze sincs saruimnak, mikor belépek. Nesztelen moccan a kilincs, borzadva néznek rám a képek. - Én is teázom, kedvesem...- mondom lágyan és kedvesen. A húnyt parázsnak lángja támad. És felakasztom csendesen kék sapkád mellé a fogasra fénylő, mennyei glóriámat. Dsida Jenő (1907-1938)

a sors tévedett volna kedvesem vagy inkább mi döntöttünk rosszul kellő logisztikai ismeretek híján ifjonti hebehurgyasággal hogy már félúton zátonyra futott hajónk holott sírig tartó utazást reméltünk mi jön most ezután ami már volt vagy új arcát mutatja az élet se előre se hátra fölöttünk a gyászos ég körülöttünk a háborgó tenger melynek vize sós mint a könny vajon melyik sósabb a tengeré vagy a miénk a tengernek mindegy mi meg már feladtuk mint megkésett levelet a reményt a kudarc közös de a fájdalom nem az külön a tiéd külön az enyém úgy kell nekünk Fecske Csaba (1948-2025) . .

szuvas csont kallódó füles gomb futkározó izgatott hangyák az asztalon nyárelő délelőtt szórt fények trillák balkáni gerle búgás motozgatás a zöldben fecske-villanások gyorsan csavarodó csicsergés-futamok döglött bogár az úton árnyékba igyekvő csiga opálos ragyogás sajgás zsongó édes illatok Parancs János (1937-1999)  

Rettenetesek a színek, pirosak és halottak. Rettenetesek a színek, szemembe ugranak. Lecsukva tartottam eddig őket, mozdulatlan fehérséghez szoktak, most látnom kell, hogyan ránganak, nyílnak és illatoznak az utcán, az esőben, sárosan és titokban. Közönyös árulók, úgy tesznek mintha szeretnének engem. Épp így játszottak veled és hazudtak, de nem hittél nekik te sem, míg szerelmeid után jártál, mint én, az utcán, az esőben, sárosan és titokban. Takács Zsuzsa (1938-)

a polcokon még ott voltak az antikvárium illatú könyvek meg azok a kövek és az ősvilági lenyomatok és a már sárga fényképek között turkáltál éppen amikor elhúztam a régi sötétítőt – emlékszem te éppen sóhajtottál hogy mennyire fáj én rád néztem mereven kissé riadtan tán mozdulatlan álltam ott köröttünk megannyi gyönge fényárny a régi tárgyak és bútorok között a fali tükör mint szétmázolt tér-idő kapu és összerezzentem mert féltettelek tán most ebben a megfeszített percben elveszítelek mintha lelkünk összekapcsolódott volna mégis olyan volt akár a ház belülről – csak a küszöb volt mi bent tartotta a meleget Szente B. Levente (1972-)

Füstszínű falusi alkonyat vagy. Mosolyod illatos kenyerét tétován tördeli az emlékezés. Hol volt, hol nem volt, volt egy lány … Hiába próbálok neveket illeszteni a mosolyodhoz. Egy fehér-homlokú házra s egy lombos eperfára emlékszem, s hogy jött a csorda. Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – húzott rá a napszítta pásztor. És Rigó unottan tovább kolompolt. Hangoltak a békák a libaúsztatóban; holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. Zizegett a nád. Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, – talán még azt a zsombékot is meglelném – csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem. Vagy nem is voltál más, csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, mely minden nyári alkonyatkor a langyos szellővel s a füst illatával meg-megkísérti emlékezetem? – Néha már-már látlak, érzem, amint hajad ujjaim közé omlik, mint akkor. De hiába, valami mindig eloroz előlem, és alkonyatból alkonyatba menekít. Kányádi Sándor (1929-2018)

a mélyből érkező szavakra várva váratlanul földereng egykori képed kamaszos közelségedtől reszketek újra lángolsz sejtjeim emlékezetében Parancs János (1937-1999)

Még ragyognak a fák, a tornyos máglyák. Még tajtékra hág csattogva a csónak. Még szállhatunk a csókért dalolókkal. Holnap jégcsengős télbe bukdácsolva leroskadunk a gödröt rejtő hóra. Ki fölöttünk áll, mit se tehet értünk. Csak menekülhet farkasüvöltésben. Csak menekülhet farkasüvöltésben.

Kölcsönkapott lábammal átgázolok ezen az esetleges akadályon ártéren lápon árkon a nyomomban rajzolt vadak ragyaverte történet ez az igazi már elmarad nem jött el a nagyérdemű lesőhad a tekintetes s vedlett ünnephez aki hű fércjelm ez is kedvére lesz az elsikkadt tragédiát hogy is lehetne kibogozni a kérdéssel befejezett jelenetet újra ki kezdi Rába György (1924-2011)

Tavirózsán ül a vén Hold, ez a nap csak buborék volt. Harmat reszket a virágon, a habokból kel az álom. Hova mennél, hova futnál, ha feledni sose tudnál? Hegyeken túl idegen táj, ami bánt, az nekem is fáj. Fecske Csaba (1948-2025 )