Lélekszirteken

angyalszárnyfényű partokra vágyom ködöt-nem-ismerő strandokra és mámor-nedvű levelekre föltoronyló fákon melyek árnyékában nincsen szenvedés egekre amint kitárt karjaimra ülnek árbocrúdra lejárt rugójú vén albatroszok s kagylókká-hűvösült szimfóniákra melyeket altatódalomként hallgathatok s mikor fölébredek csupán tenger morajlik nem városokba préselt sorsok súrlódás zaja izzó partokra vágyom ahol ha meghalok az égre sirálykrétával Isten írja föl hogy ÉJSZAKA Kelebi Kiss István (1947-2021)

„forrón majd újra hidegen ömlik a vér át a szívemen” (Fekete Vince) fűszál élén, arcon lecsorgó fény – árad, áramlik mindig ugyanaz a lét. kiszámíthatóan vagy szeszélyesen a múlt idő a jelenbe átmos. meszesedő csatornákon áramlik, lüktet langyosan, télen és nyáron harminchat fokosan – gépiesen és unalmasan. árnyékra ragyogás, szerelemre megszokás, megszokásra új tapasztalat. lapra lap – így múlunk el. kimeszelt terek, falra aggatott múlt, újrafestett képkeret: ablakon át nézni a szelet. mustízű ősz ballag a hegyről. itt voltál? itt. szemerkél, szitál – a cipő tiszta sár. csak a föld, csak a földnek mélye, tömör sárgája, porló feketéje! Jenei Gyula (1962-)

Itt vagyok a szomszéd szobában, ne zavarjon, hogy nincsen ajtó, nem mentem messzire. Ami megesett, annak meg kellett esnie. Nem értitek, és én sem értem pontosan, mért éppen most, mért éppen így oson feljebb az élet egy másik emeletre, vagy miért zuhan lejjebb néhánnyal, ebbe azért ne menjünk bele, mert innen valahogy másképp van a fent és a lent, felzuhanhatok vagy emelkedhetek zuhanvást lefelé. Nem levegő, amit most lélegzek, zselé, vagy valami hasonló állagú massza. Talán ikrás fény, ezt esszük kanalazva. Képzeld, az új szomszédom itt az Isten, nem hülyéskedem, először én se hittem, de a kaputelefonra a neve ki van írva, felcsöngetek hozzá, talán kinyitja. Beszélj hozzám nyugodtan, ne zavarjon, ha válaszolok, vagy ha csak a gangon küldök galamb-burukkolást, ha bólogatok neked a falombbal, vagy elvakítalak, mint függönyrésen keresztül a nap. Itt vagyok a szomszéd szobában, nem utaztam vonaton, repülőn, az álmaidban hosszan visszatérek még, járkálok a fejedben, mielőtt végleg el kelle...

Ahogy a régi életet  elhagyva másikat tanul, csak lassan fogja fel: lehet járkálni láthatatlanul. Ahogy a távolságokat kiméri, kínos gonddal és józanul bár, mindig marad egy árnyalatnyi kétkedés a mozdulatban. Ahogyan munkához lát, egy-két hibát még elkövet. Bizonytalan, míg el nem hitte önmagát. Csengery Kristóf (1957-)

Most minden jó, és olyan ritka ez! A ráncokon mézgát növeszt a Nap, ezentúl az égbolt nyitva lesz, és letelepszik a pillanat: Pókháló-mandala a fényben, mézgát növeszt a nap a ráncokon; Minden rendben van, csak én nem, de ember vagyok – alkalmazkodom. Bék Timur (1997-)

Nem talált magának senkit, vagy őt nem találta meg magának senki, ezért úgy döntött, hogy önmagával fog összeházasodni, eljegyzés gyanánt megvásárolta a neki legjobban tetsző gyűrűt, bemutatta magát a szüleinek, és szervezkedni kezdett. Senkinek nem tartozott magyarázattal, így könnyen ment az időpont, a helyszín, a ruhák, a menü kiválasztása. Egyedül vonult az oltárhoz, türelmesen végighallgatta a pap mondanivalóját a házasság intézményéről és a megfelelő társ fontosságáról, miközben a szülők szeme megtelt könnyel, a csók helyett elégedetten elmosolyodott és biccentett, egyedül ült az asztalnál, behunyt szemmel lejtette az első táncot, és hagyta magában szétterülni az örömteli pillanatot. Egyedül töltötte a nászéjszakát és a nászutat, vetkőzés közben egy pillanatra megállt, és elöntötte a bizonyosság, hogy jó döntést hozott, majd leszámítva a kisebb-nagyobb gondokat, boldogan és békében élt. Csak hosszú évek után kezdett elromlani valami, feszültség, unalom és gyűlölet keveredett össz...

Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd, amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül, egyszer. Amikor néhány napja véletlenül összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre, a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen érdektelen dologról. Ha jól emlékszem, nem válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott, hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban? Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám. Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle, csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz, hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz, vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben, mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket, polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes, és valaki lélegezzen he...

hogyha gyakran szavadba vágok, azért van, mert a szavamba vágsz. ugyanazt mondod, amit mondanék. hiszen amire én, te is arra vágysz. amikor a zsebedbe nyúlok, te is mindig a zsebembe nyúlsz. ha felemelkedem, te is felszállsz, ha zuhanok, te is a mélybe hullsz. ám zuhanásomból felemelsz, s én örvényedből az égbe húzlak. szerelmünk égő halmazai a lángoló csillagok között úsznak, és megolvasztják az univerzumot, ahogy tették eddig, úgy most is. vagyunk az ellentmondások mítosza: sosem látott kétszarvú unikornis. Király Farkas (1971-)

a lényeg ott volt nem sokkal a vége után. és a szőnyeg alatt a por – gyűlik láthatatlan, de valakinek mindig tudnia kell róla. én voltam, aki tudtam, mert én söpörtem, és nem sokkal a vége után, a lényeggel is nekem kellett elszámolnom. az elszámolást persze látták, mert látniuk kellett – a kapun száradó szőnyeg jelezte, hogy ez most a takarítás ideje. rend lesz, a helyére kerül minden. a szőnyeg száraz lesz, nem súlyos, egyedül is el fogom bírni. alatta por semmi. de hagyjuk most ezt; azt akartam mondani, hogy itt vagyok a végén, nem sokkal a lényeg előtt, és nem tudok továbblépni. Celler Kiss Tamás (1995-)

Ha van, akkor ott van, az értelmezetlen hitben, a nem-létezésben, a fantomfájdalmakban, a kiégett szavakban, az elfordulásokban, a hiábavalóságban, a kiszáradásokban, az alkalmazkodásban, az önbecsapásban, az önfeláldozásban, a kényszerválasztásban, a léleknélküliségben, a megtagadott régben, az akaratnélküli tehetetlenségben és ott van a felismerésekben, amikor beléd ég a feleslegesség. Jóna Dávid (1968-)

tudod: lehetnél itt is akár, ha az idő, az eszetlen batár jó irányba menne és jókor állna be a megfelelő állomásra ha most lenne az akkor – kivárnám mikor jössz összegyűrni a párnám mikor maradsz nálam éjszakára hogyan ébredsz az első napsugárra miként rezdül meg a szempillád miként szúrod falatba a villát hogyan ölelsz meg, mielőtt elmész – összeállna a részekből az egész s egyszer a hajnal másként hasadna másképp tenném a kezem hasadra – de az idő csak egy béna szekér lineáris, tehát semmit nem ér ha akkor lenne most – sétálnánk tóparton, vagy sziklaszirten állnánk s boldogok lennénk, ki tudja, hányan – valamennyien e vallomásban Király Farkas (1971-)

Kalkulatorikus morál Mint kulcscsomó az aprópénz között, a zsebben. Mint a könyv a fiókban, ceruzák s radírok között. Mint kesztyű a lábasok és fazekak között. Mint sapkarózsa kések és villák között. Mint üres vállfa, kabátok és zakók között. Mint vasalt zsebkendő ingek között. Mint csecsemő két szülője között az ágyban. Alszik a mágneses erő, a pára, az áram. A tenger alatt bál van. Színelmélet. Számtan. A házak titkokkal vannak tele. Az idő nyugodt. Fekszik a szavak között Tudja, nincs érdeme. Kántor Zsolt (1958-2023)

Ősz húrja zeng, szivem kileng a Nyárból, hol ér az ősz, hol ér a tél? Akárhol. Mi lesz velem, mi lesz veled ha fázunk? Mi szünteti, ki oldja fel magányunk? Bozók Ferenc (1973-)

Naggyá nő a nyár, jön- megy, intézkedik s naponként átfogalmaz: kölyök- bozótot, patakbeszédet, virágok vízesését. Fenyőillatú dombok kontyában az esti éneket. Simek Valéria (1953-)

Az éjszakából már kiharapott egy darabot a Nap, és tüzes csikóként rúgja szét a hajnal oldalát. Lét s nemlét között kezdődik hát az örökös derbi: de lehet-e nyerni? Aknay Tibor (1944-)

elejtett szirmok őrzik a titkot elfakulásig kicsúszva könyvből sóhaj a csöndből hopp itt egy másik emlékek hamva földre zuhanva múltjukat vesztik a padlóra esvén elporladt eszmény halottan fekszik Jóna Dávid (1968-)

csak akinek nincsen már végképp semmi mása örül ha egy hajnali órán a hold palástja sárga burkát úgy húzza az éjszakára mintha most bújtatná abba a porladó csigaházba ahonnét csillagtalan arcára aranyat koszolva újra előbújik a reggel és együtt labdázik a fellegekkel ilyenkor sárga a cinege szárnya az eget hasítja ketté az a különös lárma mintha száz csőr tompa harsonája hangolna arra a korai föltámadásra amikor júdás ingét leveti az ég a hajnal vörösén átdereng az ébredés hirtelen csönd lesz mintha egymást oltanák ki fűszálcsörrenések és a nap csókja váltaná meg azt az áthatolhatatlan szürkeséget újra az ég felé néznek a fák a mennybe karmol az ág mintha isten érintené meg a lombkoronát. Murányi Zita (1982-)

Minden felejtéshez tartozik egy arc, magányos elkövetőhöz egy cinkos, a meddő órákban is születik legalább valami forgács, töredék. Minden napom egy antológia, összefolynak benne a varázslók, pásztorok, nagyapák, unokák mondatai. Arról ne is beszéljünk, milyen a helyesírás, külalak. Térdemmel nyomom össze, olyan akár egy púpos bőrönd. Halkan nyüszítenek a kilógó betűk, amikor lenyisszantom őket. Csak a lágyságjel marad néma. Őt fölveszem, jó lesz egy kottához b-nek. Leszállítja a hangokat. Filip Tamás (1960-)

Elzongorázom neked a félelmeinket, mollban játszom, hogy érezd, milyen az, amikor a szünetjelek eltűnnek, és utat tör magának a kétségbeesés… Schopenhauer írja, hogy minden hangnemváltás egyenlő a halállal- most tél van, nincs hó, sem csönd, csak elterelt hangok egy etűdben. Lefestem neked a szerelmünket, pirosba mártom az ujjaimat, azzal hagyok nyomot az arcodon, hogy érezd, milyen az, amikor a vászon elveszíti szüzességét… Kierkegaard írja, hogy az életet csak hátra tekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell… most tavasz van, nincs feltámadás, sem újjászületés, csak eltévedt színek egy montázsban. Megformázom agyagtestedet, ujjaimmal tapogatom le szemhéjad parányi barázdáit, nyakad és vállaid ívénél megállok, hogy érezd, milyen az, mikor a bőr a bőrrel összeér… Sartre írja, hogy nem elég meghalni, jókor kell meghalni… most nyár van, nincs szivárvány, sem lét, se semmi, csak kiszáradt agyagtest a térben. Végül lefilmezem neked eddigi közös életünket, amelyen Van Gogh parasztci...

Fájdalom-e vagy bölcs belenyugvás, ahogy a fa elengedi ősszel a levelet? Mert itt már a hideg, s peregve hull a lomb, reszketeg, és eljön a szél is, felkapja sorra mindegyiket. Zizeg a sok levél finom, halk neszezéssel a földre le. Halálos tánca ez a létnek, tán könnyek-e? Nézem, ahogy bólint, ring az ág, s beszívom a párolgó avar enyészet-dús illatát. Csáky Anna (1938-2023)