Lélekszirteken

Már te is csak egy vagy a sok közül, csakhogy pont az az egyetlen egy. Áfra János (1987-)

Lágy, puha sorokat szeretnék rólunk írni hóba süppedt lábnyomokat a csendben, akár január első hajnalán, mikor a pelyhes utcán hazafelé tartva csupán ketten vagyunk. Ujjaink kesztyűtlen kapaszkodnak össze, érzem sorsod lenyomatát tenyeremben a többi kusza vonal között, és én is ott lüktetek már végleg a kézfejeden húzódó ér kék boltíve mögött. Erdős Olga (1977-)

Mert fény van minden tárgy fölött. A fák ragyognak, mint a sark-körök. S jönnek sorban, derengő végtelen, fény-sapkában 92 elem, mind homlokán hordozva mását – hiszem a test feltámadását. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Csónakázni jöttünk, magunkkal hoztunk minden lényegeset. Szendvicset, pisztáciát, ételhordóba csurig rakott veszekedéseket, atekurvaanyádat. Kacsázunk Valentinra kapott lejárt bonbonokkal. Ki tudja, meddig sodródunk így, ha már elfogy mindenünk. Az üres csónakban, kőpapírollóval döntjük el, ki evezzen visszafelé, és melyikünk ugorjon ki az első találkozásról hozott kövekkel a zsebében. Pege Ibolya (1987-)

Tudom hol, tudom. Az érzékek magasrepülésében, a tehetség szédületében, a könnyű siker gyűrű-napjaiban, énem sivár előjogában az érzékek leszakadtak, a tehetség centripetális csigája kifulladt, nem volt kiút a bajokból, s a (nélkülözhetetlen) többiekre ostobán rázárultak a terek. Tudom, magamra hol maradtam, pörögni öngyilkos köreimben. De hogy a réseket mikor Vajon mikor, hogyan fedhetem be az űrt, a szakadásokat, azt nem tudom. Lator László fordítása Vittorio Gassman (1922-2000)

A végesség mindig bosszantott. A végtelen meg olyan beláthatatlan, gondoltam. Nekifogtam hát romokat építeni. Nem könnyű dolog ám rombolni, megelőzve magát az alkotást. Építs egy falat, aztán döntsd le, hogy hitelesebb legyen, tanácsolták többen. De hát mi végre tennék olyasmit, ami az idő előjoga. Inkább másmilyet csinálok, ami eleve inog, ami eleve rozzant, úgy, hogy előtte nem düledezett, s miközben kezem majd gyurkálja az agyagot, arcom pedig a szélbe tartom, friss leszek, mintha a világ első reggele volna. Tóth Krisztina fordítása Carl Norac (1960-)

Egy turista ma is készített olyan fényképet, amin elsétálok a háttérben. Nemsoká hazaviszi, és egy másik országban, egy másik időzónában, egy másik kontinensen megmutatja a családjának, az ismerőseinek, és számomra teljesen idegen emberek egy ismeretlen nyelven egy olyan fotóról fognak beszélni, amin épp rád gondolok. Próbálom elképzelni a délutánt, amikor – így mesélted később – 30 kiló kővel tömted ki a zsebeidet, és belegyalogoltál a folyóba, de lehúzta a nadrágodat a súly. Ott álltál egyedül, meztelen lábakkal a térdig érő vízben, végül elnevetted magad, és inkább hazasétáltál. Háromnegyed órát, januárban, vizesen, utána hetekig lázas beteg voltál, én váltottam ki azt a rengeteg gyógyszert – egyáltalán nem úgy tűntél, mint aki meg akar halni. Tudod, nem szívesen lennék annak a sziklás partszakasznak a helyében. Milyen érzés lehet már csak neked jelenteni valamit? Mióta nem jársz ide, elég nagy a rendetlenség a szobámban. Most végre lehet káosz, úgysem látod, nekem meg jó így is. Cs...

Gyakran érzem úgy, mintha Hrabal városkájában élnék, ahol megállt az idő. Az emberek szájából olyan könnyen hullnak a mondatok, ahogyan a szél sodorja a rozsdás faleveleket. Esemény az, ha leesik a hó, vagy az erdő mélyet lélegzik, és a bokrok, mint nejlonzacskók zörögnek. Talán mert semmi sem történik velem. Ülök száraz fejjel az ablakban. Nézem a fákat, ahogyan csupasz antenna-ágaikkal titokzatos égi műsorra vadásznak. Sötétedni kezd, a percek apró kalapácsütések. Ellépek az ablaktól. Sétálni indulok, pedig mostanában egyre lassabban és nehezebben találok haza. Bajtai András (1983-)

Nem hiszek az üdvösségben, az emberekben hiszek, akik esténként összeszedik a fejszéket, hogy a fészerben hagyják őket reggelig Ezért beszélek szelídebben annál, aki az égből szállt le, és a nyelv kifeszítve áll az élő és a kivágott fák között Mielőtt elaludnék azok nevét suttogom, akiket elvesztettem, és azt kérdezem: a halottak neve miért ilyen sok, és miért ilyen kevés az élőké Vajna Ádám fordítása Steinar Opstad (1971-)

Olyan mint egy ház aminek titka van ráadásul éjjel-nappal nyitva van nem kell hozza engedély se ajánlás mindig van a bejáratán bejárás olyan mint egy csiki-csuki zárka kézzel-lábbal ringatózó bárka olyan mint egy másodpercnyi börtön ahol épp a szabaságom töltöm. Erdős Virág (1968-)

A te isteneid nem az én isteneim A te igazságod nem az én igazságom A te magányod sem az én magányom De a te magányodnak is értéke van A te isteneid is el vannak itt könyvelve Számon tartják a te igazságodat is Nem kell hát kétségbeesned  Sulyok Vince fordítása Kjell Heggelund (1932-2017)

Hosszúra nyúlt köztünk a hallgatás, s egyszer csak szétszakadt az én csöndemmé és a te csöndeddé. Az alkonyat ellenben illegális tudatmódosító, nem merjük birtokolni. Tudom, hiányodon keresztül megközelíthetetlen vagy, mint holdtalan éjben az aknamező. Szobánkat árnyékokkal hordta tele a délután, álmunkban mégis úgy cipeljük majd őket kifelé, akár közös bútoraikat a szétköltözők. Elnevezhetnélek valami szépnek, de tudom: a jelzős szerkezetek perpetuum mobile-k és minden forma fogság. Csönded különben is feltételezi az enyémet. Ahogyan ébrenlétet a valóság. Beck Tamás (1976-)

Nem emlékszem, min vesztünk össze, de ott álltunk hajnalig, kimerülten, mint a trópusi esőerdők fái az évszakok nélküli tájban, és zajosan, mint lombjaik. A szánkból potyogó sértések kiégették az aljnövényzetet, szemünk színe megmérgezte a folyót, a mondatvégi írásjelek lemészárolták az erdő bennszülött népeit – de reggelre megadtuk magunkat, és mint kidőlt fatörzsek, feküdtünk egymáson. Dékány Dávid (1988-)

Egy rakás könyvem ott maradt tenálad, s az odaút, nos, az is elveszett. Leltárt készítek, mi maradt utánad: hézag a polcon Maupassant felett. Mert mindennek van helye: neked, nekem. Mert annyi minden múlik a könyveken. Mert a könyveken annyi minden múlik: egy szerelem, az utolsó randi, múlik Velence, és Trieszt is múlik, hol csak egy napot voltunk nyaralni. Mert könyvekből olvastam, nem belőled, vagyok hetven kilométerre tőled. Üres, üres, üres elhordott szobám. Ami fontos, rég nálad van minden: regényes életünk, a Száz év magány, vagy hetven kilométerre innen. Egy nagy rakás könyv. Negyedik emelet. Szokom a múlt időt. Alszom, felkelek. Pallag Zoltán (1978-)

Hiánybetegségeink legnagyobbika Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram. Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél? Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia. Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram! Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fén...

Nekikészülni egy kérdésfeltevésnek, és választ várni rá – épp jókor tenni fel, roncsolás nélkül tenni fel, szemérmes hazudozás nélkül és szemérmetlen őszinteségnek tűnő mellébeszélés nélkül tenni fel, a legmélyebb kapcsolódásokhoz szükséges, kitárulkozásnak látszó szemfényvesztés nélkül tenni fel; hogy kérdés maradjon, ami kérdés akart lenni, ne legyen kérés vagy kérkedés, szexuális ajánlattétel, önsajnáltatás – ez majdnem annyira lehetetlen vállalkozás, mint igent mondani egy embernek, és közben nem engedni meg a létező fájásnak, hogy legyen. Székely Szabolcs (1983-)

Nem lehet egyetlen szív dobogásába rejtőzve kibírni az életet, nem lehet minden este egyazon az úton hazamenni, s pihenni térni egyedül, nem lehet minden reggel azzal kelni, hogy elfogy az idő, és nem marad utánunk senkisem, nem lehet nem résztvenni, nem cselekedni, valamilyen sorsot ki kell verekedni, ki kell szenvedni mindenkinek. Pardi Anna (1945-) .

Két meggondolatlanul kimondott akár leírt mondat között után két megtervezett véletlenszerű beszélgetés között után két szívből lejátszott zenei hang között után két elsuhanó autó között után ha van… a csend annyi mindent jelenthet a csend annyi mindent lehetne mondani róla vagy talán csak egyszerűen jó hogy még nagynéha van…

Kék-lila bánat, kék-lila ágak, kék-lila öröm, kék-lila öltöny, kék-lila mámor, kék-lila zápor, kék-lila titok, kék-lila fiók, kék-lila harmat, kék-lila varrat, kék-lila fények, kék-lila méreg, kék-lila rejtjel, kék-lila, rejts el! Cseh Katalin (1961-)

Tanulnom kell ott lenni, ahol vagyok, és tanulnom kell a szavakat, melyek segítenek megszökni, onnan, ahol lenni borzongás, mintha nem is én látnám a falból kitörő látomást. Iancu Laura ( 1978-)