Lélekszirteken

A híd, a hegy, a húr, a hó, a hold, a hang, a házikó. A víz, a vad, a vár, a vér, a volt, a van, ha véget ér. A híd alatt hal úszik el, nem láthatod, pedig figyel, csobban picit a hátuszony, hang suhan át a húrokon. A ház fölött vadlúdcsapat húz észak felé, úgy halad, mint folyóra írt ferde vé, mit sodor a víz másfelé. A hegy tetején hóorom, hogy mire vár, azt nem tudom, nem melegíti fel a hold, a nap pedig még ott se volt. Mire a napfény hóhoz ér, benned már rég buzog a vér, elolvad, csordogál a hó, magába issza a folyó. A víz, a hang sosem pihen, nem lel nyugalmat semmiben, ha elcsitul is, arra vár, hátára veszi egy madár. A volt, a van, ha véget ér, viszi tovább a víz, a vér, a hold, a hang, a házikó, a híd, a hegy, a húr, a hó… Miklya Zsolt (1960-)

Olyan mindegy, melyik ágyon fekszel. Marad az ágy és a víz- szint. Éppen annyival lebegsz el mellettem, hogy meg ne érints. Olyan mind- egy a merre, ha el. Hinni abban, hogy a felhajtó-erő örök. Hinni a testben, az esőben, aztán amikor a szívedre zuhan a fény, el- halkulni. Olyan mindegy, kinek az ágyában fekszel, ha fekszel. Maradsz, mész, minden csak kérdés. Hinni bárkiben is felhajtó- erő. Mérni szerelmet, lebegést, kicentizni a szavak közti távolságot, mennyivel mehetek még arrébb tőled, hogy azért hozzám érj? Mennyivel vagyunk közelebb egy máshoz? Olyan mindegy, mennyire könnyedén lebeg a fényen a szív. Hinni kérdésekben, mértani metszetekben. Leírni a tömeg- vonzást. Csak a vízszint, a lebegés. Hogy ki ért. El. Széll Zsófia (1976-)

Séta közben elmélyült érdeklődéssel figyeled az utat, s mellette a keskeny fűsávot. Kincseket keresel és találsz: száraz ágacska, alvó falevél, kavics, bogáncs, fenyőtoboz, pitypang sárga virágja. Olykor szirmot tépsz, és apró ujjaiddal dörzsölgeted, hogy érezd az illatát. Aztán eljön a pillanat, amikor már nem fér el kezedben a sok csoda: felnézel rám, átnyújtod gazdagságodat, olyan komoly és bizalomteli tekintettel, melyből megérzem a felelősség súlyát: mostantól olyasmire kell vigyáznom, aminek épségétől a világ sorsa függ. Csengery Kristóf (1957-)

szót találni a bedeszkázott ablakú ház csöndjére olyan mint szerelmet idézni fagyos januári estén amikor hófelhők mögé bújnak a csillagok s havat tipró talpunk alatt ropog a fájdalom bedeszkázott csöndház ahonnan vakon néznek az ablakok reménytelen mint visszatalálni egy valamikori szerelembe mikor fényragyogásban forrtunk össze a nyári zenében s csak a tücskök a fű az ég kéklő koronája zengte a nászunk vakon néző ablakok csöndház a deszkák mint megromlott szemeim mögött az álmok jönnek-mennek évszakok de kilopni belőlem téged hiába próbálkoznak sátánpofájú tolvaj évtizedek hallom a hangod mintha te is és ma is azt mondanád elvesztette hatalmát az idő ne félj deszkák mögötti sötétben nem múlik el a szépség mert kell a hűnek-maradás a néma szobákban a bedeszkázott ablakok mögött soha nem múlhatunk egyszeri hűségpecsét életünk-halálunk őre barnult szemfödéldeszkákra néz a január is és csak a csönd a zene a hűség Birtalan Ferenc (1945-2018)

most le bennem zongorán amit tőled kaptam lemezen azon a délután halkan lüktető lassú ütemek nyugodt hangzások szomorkásak kicsit talán de határozott leütésekre váltanak hirtelen gyors játszi ritmusok jönnek aztán csendesednek megint mint hullámos folyópart sima tükrű tó de tűz is több mint derengő nem hamvadó parázsló fel-feltámadó áttüzesedő fénylőn pirosló olthatatlan lángok lobogása

bokámnál kiégett fűcsomók ülök a ház előtti padon vagy csak gondolom holnap összekötözöm a retket és a zöldhagymát kifejtem a borsót vízzel töltött dunsztosüvegbe gyűjtöm a krumplibogarakat kitakarítom a tyúkólat fölsöpröm az udvart és számolom a napokat figyelem mikor jönnek értem a csend most olyan mint a kút fedetlen arcom tükörképe nem válaszol de látom a vízen a fönn szálló repülőgépet átlövi csíknyíllal az eperfa ágait minden bennem volt már régen a boldogság és a bánat is csak folyton egymásba kenődtek mint lekvár a vajas kenyérbe holnap is itt ülök a ház előtti padon tudom és nézem ezt a száraz fűcsomót Boda Magdolna (1956-)

nézem a nyár utolsó virágait sötét szélben szirmuk lángja világít gyönge fűszálból a zöld hova illan Istenem hova lesz végül amim van a tövekben elapadnak a nedvek tán nem is létezel csupán szeretlek Fecske Csaba (1948-2025)

A szelídség nem kompromisszum. Az alázat nem megalkuvás. Az ítélettől való tartózkodás nem gyávaság. Az irgalom nem dekadencia. A szeretet nem szentimentalizmus. A megbocsátás nem gyengeség. A Lélek erejéből való. Miklya Zsolt (1960-)

A vonatablakban meghatározott                idejű emlékképek rohangálnak mellettem, mintha semmi közöm                se lenne hozzá, egyhelyben tar- tózkodom, miközben párhuzamos                síneken futnak az álomszerű képek, egymásba kapcsolódva, az időből                kiszorítva minden racionalitást, a fölös egót, így végre egy rövid                ideig megleszek nélküle, szabadon szárnyalhatok, a sínek mellett pél-                dául, behunyt szemmel, fel, alá. Jász Attila (1966-)

Újra „ mert rettenetes, hogy az ember útja oly silány s oly rövid a földi portól a veszendő húson át vissza a porig” Szabó Lőrinc: A hihetetlen büntetése Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen gépies nem lehet, ennyire pimaszul, szemtelenül és megmagyarázhatatlanul monoton nem lehet minden, ilyen megmásíthatatlanul zakatakoló ez a körforgásos őrület, hogy csak kezdődjön minden valahonnan elölről, hogy nőjön, hogy föl- növekedjék, hogy fölépüljön, hogy fölemelkedjék, hogy aztán majd visszazuhanjon, eltűnjön, elszáradjon, tönkremenjen magától, a semmivel egyenlővé váljon, s hogy így menjen ez szakadatlanul, hogy aztán kezdődjön megint elölről megállíthatatlanul, lefoghatat- lanul, visszatarthatatlanul, recsegve-ropogva emelkedjék újból az épület, ami a semmivel volt még egyenlő nemrég, hogy kihajtson a semmiből, hogy újra növekedjék, újra rügyet bontson, virágozzék a fa, a növény, s hogy elhervadjon újra, s hogy meg- szülessünk és elpusztuljunk s hogy újra világra jöjjünk s elpu...

Két lap közt újra rád találtam Mert te, csak az esetlenek között lehetsz Fanyar betűkben hullattál, ahogy csöpög Az eresz, és végre itt a nyár, végállomásunk Utolsó szerelme. Iancu Laura (1978-)

lesznek azok a gondolatok amiket nem mondanak ki az emberek de nagyon is gondolnak jártukban-keltükben miközben terheket cipelve mennek az utcán vagy a boltokat járják lesietnek a lépcsőn vagy felszállnak a villamosra vonatra vagy süteményt vesznek a cukrászdában vagy éppen cipőt próbálnak vagy éppen akkor amikor nem csinálnak semmit miket gondolnak akkor vajon amikor látszólag semmittevők mégis ezernyi gondolat cikázik át rajtuk lehet hogy nem is a fejükben hanem a szívükben vagy valahol máshol bennük mélyen és honnan jönnek hová lesznek ki viszi-hozza őket ezeket a gondolatokat ki tartja őket számon ha egyáltalán gondja van rájuk valakinek talán az angyaloknak ahogy régen tudták és hitték is hogy minden gondolat általuk jön száll le jut el hozzánk ôk hozzák-viszik őket és számba veszik azért hírvivők-hírhozók ők angelusok de vajon tényleg így van-e mondd meg kérlek vajon tényleg igaz-e

Lennie kell még egy időnek Egyszer elérem A mellettem futó párhuzamost Hartay Csaba (1977-)

mintha lehetne még egy új nap. tarka lampionok egy hegyomlás alatt. úgy épül rám ez a néma magány. már nem várom, hogy hívj. pedig valamit még biztosan mondani akartam. ott, neked. összekuszálva a reménytelenség apró áldozataival, de szemedből visszapattant minden érzelem és üres, elhagyott ártatlanság szivárgott az éjszakákba. és egyre csak jöttek a semmitmondó lehetőségek. magukkal vonszolva téged - engem, és megint fáradt reggelekre ébredtünk. mindenki otthon. másnál. másik ágyban. ahol nem létezünk egymás életében. ahol nincsenek játszmák, nincsenek hangok. ahol a zene üvöltés és kimondatlanul is hozzászoktunk a magányhoz. ahol sosem érthetjük meg a szavak egymásba olvadását. ahol a bent ugyanolyan kopár, mint a kinti élet. ….és ordítanék, ólommal teli tüdővel, középpontban veled. mert csak egy célkereszt vagy. semmi több. csak egy izomszakadás…és nem is fáj. hiszen miért fájna a közelség hiánya? a benned létező én lassan foszlik ketté, de valami mégis egyre vadabbul kavarog felf...

Vannak napok, amelyek súlyosabbak annál, aki beszél. Hogy beszélni tudjon, az is. Kaparja az üveget az ág, az ablak előtti fa, hangot ad. Egy mély kút, egy mély kút, amelybe lát. Hangok követik, visszhang lett maga is. És fák, a fától fáig vezető kapaszkodón. A lejtőn lefelé Így tágul a völgy. Pásztorok lakták, nyájak vágtak ösvényeket. Délben szomjasan a víz fölé hajoltak. Az összetört víztükör fölött az idegen táj tele félelemmel. Aztán a visszhangban ágak reccsenése, az avar, a fű, bogarak a fák kérgén, a pihenőpadok deszkáin és a forrás vizén úszó levelek, elmosódott lombok. Borbély Szilárd (1963-2014)

viola d’ amore hangjára süt-e föl a nap vagy a nap szikrái miatt szólal meg a viola d’ amore hangja a hátsó kert felől azon a borús délutánon minden esetre leteszed a könyvet az üvegasztalra a színes kavicsokra az ablakhoz mész kitárod és látod hogy a kerítésen végig rezegve remegve zizegve villódzva esengve fénylenek a borostyánlevelek

a kezemet szeretted nézni                ahogyan egyiket a másikkal eltakarom úton volt már a május                cseresznyevirágaival elkezdődött a világ                Ádámmal Évával                  Édenbőlfelszálló  kőmadarakkal nevem nem volt arcom is pillantásodban… Iancu Laura (1978-)

(platonista) várom hogy visszataláljak magamhoz hogy megtalálják bennem magukat és egymást a szavak a tárgyak minden dolog és a hozzájuk tartozó érzések érzelmek se bolyongjanak követhetetlenül megnevezhetetlenül félreérthetetlenül valahol egészen máshol másnál helyet keresve tovább (sztoikus) még nem váltak le rólam nem oldódtak ki belőlem egészen a szavak de megtörténik lassan és akkor az élet is szépen észrevétlen rólam leválik tőlem el libben akár színpadról a balerina (tütüben spiccben legalább vagy mindenképp) (időátjárás) a kiüresedett ég tajtékai még tudnak vihart okozni felborzolják a virágba borult gesztenyefák gyertyáit a szélben szállnak a szirmok fehér csillageső hullik vissza ránk (bújócska) vízililiomok ringatóznak a tavon keresi helyét a nap a víz tükrén (vízjeles) egy láthatatlan világból úsznak elő a képek rólad és rólam nem létező történeteket filmesít meg a megigéző valóság szövi át a képzeletet átváltozik áttetsző rajzolattá bennünk

ahogy a buszon utazik, az szép. nem tudom, még mihez ért, de nekem, ez majdhogynem elég is lenne, ám, félek, mit szólna, ha a mozgólépcső aljáról figyelne, és látná, mint ráfekszem a metróból jövő szélre, síugrót játszva a mélybe ereszkedem. nyugtalanít, netalán rosszallóan, vagy szégyenében nézne félre, hogy egy bolondot kapott rajta. bár, ha egyszer azon érném, a HÉV-en, míg a vonat az alagútból feljut, nem venne levegőt, csak miután feje magasabban, mint az út, mert tengeralattjáróst játszik, na, akkor, ha nem tartaná tolakodásnak, elkísérném egy darabon, és ha érezném, van jottányi alapom, magácskára tukmálnám a titkot, a Holdon, - ne keresse, ha legközelebb járna ott -, összetiportam a híres lábnyomot. Zápor György (1970-2010)

ahogy fordulnak körülöttem az emberek, titokban arra gondolok hazudni kéne, a tegnap reggelről. bosszant, hogy kimondtam: felment minden alól ez az állapot. görbe hangjaid és kócos hajad, ahogy ott felejted magad, az őrületben, ami poralakban kúszik nyálkahártyádon lefelé. ilyenkor mindig azt mondod, felfedeztél egy új pillangó fajtát. rémület és hullámzó erotomán kapcsolatban élünk. együtt. egymáson átrohanva, lessük a benti világod és folyton meg kell menteni, a szavaktól és a valóság aprólékos mozdulataitól. vajon ha jobban szeretnélek, el tudnád hinni, hogy a jácintnak lila illata van? Csurai Zsófi (1974-)