Lélekszirteken

Ez a vers eszköz. Csak egy percre bérelem ki, hogy a tudatodra hassak. Azt tervezem, miként a trójai falovat, belopjam magam a gondolataid közé. Azt akarom, szeresd a feletted tétovázó felhőt, képzelődj múlt nyarakról, légy bizakodó, felettébb derűs. Ha így teszel, ezzel engem is befolyásolsz, engem, aki azért béreltem ki ezt a verset, hogy belopja magát a gondolataid közé, megigazítsa egy félresikerült, izgága mondatodat, kíváncsi tekintettel fürkésszem a látóhatár alján bujkáló bizonytalanságot, felhagyjak a kétkedéssel, ha a Rákóczi út homályában lenge, könnyű széllel találkozom, s arról képzelődjem, milyen jó erre sétálni ebben a versben, minden gond és kötelezettség nélkül, hogy ezt az érzést neked is átadjam, vedd kezedbe, halld ki belőle a nyár tompa szívverését, szívd magadba illatát. Böszörményi Zoltán (1951-)

Valamikor úgy gondoltam, hogy csak egy szerelem van, s a többi próba, keresés, közeledés hozzá, mint egy akadályverseny az úttörőmozgalomban. Függünk a drótkötélen, szavalunk, kúszunk, mászunk, megtanuljuk a morzejeleket, egy csomó titkosírást, előttünk észak, hátunk mögött dél, moha a fákon, és sose félünk, sose fáradunk el, sose fázunk. A végén pedig egy tisztáson ott a bográcsgulyásunk. Hogy szerelem csak egy van, ahogyan élet is csak egy van. S hogy vár rám. Megyek, megyek, és egyszercsak – ő az! Éppen beszél, vagy hallgat, hajat mos, vagy olvas. Kék szeme lesz, vagy zöld lesz. Vagy fekete. Satöbbi. Azután pedig sose válunk el többé. Kántor Péter (1949-2021)

Egymásba múlnak a holnapok. S a monokróm ég alatt, hol a madarak is csőre töltve, kontúros, egybeszabott sajdulásban már rég elkezdődött emlékeink szétszóratása. Egymásba múlnak a holnapok. Idegidő-idegidő, kattogják élő-holt madaraink vállunkra telepedve, míg mi a múlt számozott példányait szorongatjuk, és tágas mondatokért fohászkodunk. Talan-telen értelem: belátni, hogy ez már csak így van, és így marad, na, nem. Nem, amíg a test teljesít. Egymásba múlnak a holnapok. Félénken létezni addig is; járni-kelni, hazai szavakat hordani, visszaborzadni, fénybe csukódni. Két lehetséges egyetlen közt szítani a reményt. A dolgok szívét megérinteni. Aztán zsugorodni, mint a zsákmány. S elaludni végül, mint a harmat. Egymásba múlnak a holnapok. Turczi István (1957-)

a hold és a csillagok vakító fénnyel szórták tele a fekete lyukat de hiába mert a sötétség ellenállt bebörtönözte a fényt hatalmas árnyékot vetett a testeket körülölelő sebzett levegőre a múlt lopott fogaival kiharapta a jelenből a holnaphoz vezető utat nincs olyan megvesztegethető tinta ami megrajzolná a befejezetlen épületek kontúrjait a nappal illúziói hiába fényszórózzák állandóan tátogó szánkat a kiegyenesedő spirál semmive vált görbületében szemünk kék tava feketébe hajunk szőkesége fehérbe vált bőrünk simasága a múlt testünk félbetört pálmafa arcunk fehér álarc tenyerünk savmarta krétarajz holnapunk ötlettelen kérkedés minden macskakövön Gyukics Gábor (1958-)

Könnyű átkot hord feléd a szél, nyár-pihe vattabolyhát, bomló felhő-virágot, mi folyamatosan arcot vált, alvó öregből kamasszá nyúlik lassan, és nézd, készülődik már benne a csitri-öröm. Múlik egymásba minden forma, tartalma nem több (nem kevesebb), mint amit forró fazékból szippant fel a párátlanító tölcsérében keletkező huzat. Nem a te hangod, csak egy légpamacs: tűnő, páratelt levegő. * Magakelletése szál végén lengő kalásznak. Szaladni bele a gabonatáblába, lévén nyár, tűnni csak el, ki bírja (ki nem) ezt a női szeszélyt? Városi gyerek azt se tudja, miből készül a kenyér, mitől olyan fehér meg omlós. Azt mondják, az adalékanyagtól. Pedig csak a nyártól, amit nem lehet lehántani a lisztről, csak ízlelni, falni, szeretni. * Földből kikapart tört idolom, visszaírom a földbe neved. Suttogom csak a varázsigét arcod fölé, tört éjszakákon, bánat nélküli pillanatragasztó, cserepeidb ől álmot ígér. Végül elalszom. Álomtalan zuhan rám újra a föld s ami van. Alatta időtlen tört...

Nézd, e versben toporog a sötét, fagyos ujjakkal motoz november szele. A folyó partján madárraj rikolt, vadat riaszt a fák megdermedt levele. Az égen a habfüggönyök puhán lebegnek, locsog, pusmog a víz. Kopasz bokrok csöndben, mint megvert seregek vesztes csata után, összeborulva várnak a fázós völgyben. A fénytelen levegőben lenge bánat. Kiáltok. Az árnyak nem felelnek vissza. Pereg a némafilm-forgatás, bolyongok a tájban, fáradt statiszta. Alakot ölt minden, ami formátlannak látszott. Képernyő fénye falnak ütközött. Az est színeit a szél leszaggatja, tétovázom múlt, jelen és halál között. E versben már toporog a sötét, fiatal éveinket álmomban lesem, bezárnak minden ajtót, súlyos ablakot – visszafelé élem nehéz életem. Zirig Árpád (1940-)

Iancu Laurának csak ülni és semmi mást, nem gondolni az élet végetnemérő íveire, hogy elférek alattuk, vagy épp fennakadok. lendületből átkelni a kétség és bizonytalanság kereszt- eződésein, a csalódások hídja alatt hajlék- talanra vetkőzni, felismerni a lakatlan arc- okat, akik mindvégig a hátam mögé szorultak valamiért. a meztelen éjszaka fedezékében csak ülni és semmi mást, elugrani a fájdalmas ütközések epicentrumából, felkeresni azokat, akikkel elkerültük egymást, megrajzolni a véletlenek kesze-kusza vonalait, felfedezni önmagam labirintusát, lemaradni, lassítani a halálba tartó lendületben. csak ülni és semmi mást, a legutolsó pillanatban irányt váltani a sors nélküli utakra, ahol nincs kényszerű és beidegződött, hülyén bámulni egy pillanatot, melyben nem moccan semmi és abszolút nulla minden változás. visszaülni a hintára, amit nem lökött meg senki, onnan kezdeni mindent elölről. csak ülni és semmi mást, nem ugrani addig, amíg a legmagasabbra nem lengtem. Papp-Für Ján...

Mennyi boldogság. A nagy csend a lakásban. A nyugodtan végzett munka. Hogy kimehetsz a konyhába, meginni egy pohár tejet. Mennyi boldogság. Végigsimítod kezeddel az asztal felületét, és érzékeled a szabálytalanságokat. Letörlöd vizes ronggyal a párkányt. Mosott ruhát teregetsz. Mennyi boldogság. Telnek a percek, de csak magukat számolják, nincs senki, aki mérné a múlást. Így kellene mindig, kívül a körforgáson. Mennyi boldogság. Régi szavak a számítógép képernyőjén. Friss, hűvös levegő a nyitott ablakból. Halk lépteid, mintha vigyázni kellene valaki álmára. Pedig csupán a harc alszik körülötted: éled az időleges békét. Csengery Kristóf (1957-)

Megbotlik a hajnal, könnye hull a fűre, köntöst vált a reggel, most épp krémszínűre. Búcsúcsók az estnek, így az alku régen, megszólal az óra az éjjeliszekrényen. Félelmeink hagynak bukdácsolni estig, a lélek közben fárad, a test hozzá öregszik. Dülöngél az alkony, vére hull a tájra, nem sokáig büszke világosságára. Sötét lesz az este, sötétebb, mint máskor, ránk omlik az éjjel, elalszik a házsor. Jóna Dávid (1968-)

nincs jó válasz arra a kérdésre, amit a közösségi oldalon egy középkorú nő tett föl nekem, aki harminc éve az öröm volt, a jó szagú szél, s akivel félig ébren, félálomban szeretkeztük végig egy furcsa tavasz utolsó éjszakáját. nincs jó válasz, mert azóta nem találkoztunk, nem beszéltünk, és én néha már abban sem vagyok biztos, hogy a jó jó-e, és rossz-e a rossz. talán már az örömöt sem tudom megkülönböztetni a közönytől, a gonoszságot a jóindulattól. képes vagyok ugyan határozott véleményt mondani majdnem bármiről, de mindennek az ellenkezőjére is tudok érveket sorakoztatni. már nem emlékszem, hogy abban a szerelemben melyikünk volt az éhesebb. már nem gondolom, hogy tudnám, bizonyos helyzetekben mi a helyes. már nem az vagyok, aki harminc éve voltam, annyi mindent kiharaptak belőlem az évek, s annyi mindent rám is aggattak, hogy legyen mit cipelnem. nincs jó válasz a kérdésre, mert nem tudom, ki az a boldogtalan nő, akit harminc éve bezártam az emlékeim közé, s aki bezárt eng...

A képeslapra, amit tegnap vettem, ahogy égre a nád, vízre a fény, ezernyi ember írja a sorsát. E kényes tükrű tó már kész regény. Ablakomból az apátságra látok. Kimenni, sétálni még nem szabad. Vétlen tárgyak közt kábán botladozva hörgő álmaim ébren tartanak. Új szókat tanít nekem a kórterem: beteg, bátor, Balaton, boglya, csősz. Ziháló tüdőm tán sosem felejti, mennyire más ez a bús magyar ősz. Mennyire mást üzen az esti harangszó. Kinézek a versből; fáradt homály van. Két sor között a vacsorámra várok az önsajnálat szürke templomában. Ámulva nézem, magamon kívül mi van. Lesz-e még egyszer ilyen kék az ég? Hattyúk, kacsák, színek orkeszterében megvéd-e magamtól e menedék? Héjukat ha elhagyják sejtéseim, árvagyereknél egyedülebb vagyok. Vágyunkból ha lassú emlékezés lesz: csak az ígéretek halhatatlanok. A képeslapra dőlt betűkkel írom, 1926. november . Szél rohan át, és felkapja a verset, ha meggyógyulok, fát ültetek, egyszer. Turczi István (1957-)

A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal. Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással; a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan szundítanának benn az árnyékos lugasban. Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész huszonnégy évem, gőgöm és egész fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd; és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz. Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél, velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten, nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek, mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek. A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne, mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna; s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat! a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak. Radnóti Miklós fordítása Farncis Jammes (1868-1938)

Megszilárdítani az illanó időt, s falakat emelni belőle, régi, titkos álmom. Az volna jó: nem tekingetni többé sem előre, sem hátra. Élni az örök jelen épületében, múltat és jövőt nem ismerve, s a pillanat végtelen tágasságát élvezni. Elmenőben a változóból, még hátrahagyom új címemet, hogy megtaláljatok, ha kellek. Írjátok fel: otthonom a május–június ház. Ott vagyok, a már nem itt s még nem ott zöld-arany évszakhatárán. Jól érzem magam. Csengery Kristóf (1957-)

avarropogás izzítja az emlékeket: ember nem járta földúton kullog az ősz az élet megtelik homokkal sárral gazverte kertek mosolytalan kapuk a sarkon a régi kocsma: ajtaja-ablaka durva deszkákkal szögezve kopott cégtábláró1 üzen a múlt - vajon meddig fáj a test s a homokba taposott álom ha beteg nyírfalombok közt hallgat az este Oláh András (1959-)

Napodra hold szállt holdadra holló gyöngyök, göröngyök szarvukra vettek Levegőt! – mondtad játszani is engedd túllépni? – hova? Légy fegyelmezett! Ténfergő isten övének fogad öröktől árvát ahol a por száll Mosónő fia mosolygó fiú füvekre hajló sófényű kristály . Kántor Péter (1949-2021)

Ablak lennék a kereszthuzatban, már tudnám, hogy gyorsulok, de lassan, és hogy lehet még másfél-két másodperc a kitörésem előtti pillanatban. A váratlan vihar fellege alatt még átcsúsztatná egy sugarát a nap, hogy mielőtt ezer szilánkká török, megsimogathassam az árnyékos falat. Kemény István (1961-)

Kiflit evett és befordult a sarkon, utána néztem: ni, a szerelem. Most fönn is csak a félholdat lesem, s kiflikről fogok álmodni, ha alszom. Ahogy a csücsköt szájához emelte! Emlékfoszlányok között kutatok, hol lelem fel ezt a mozdulatot, mert még ebben is benne volt a lelke. Ó konok munkája serény fogaknak, ropogós kiflik hófehér bele! Mióta – sajnos – nem vagyok vele, hegyes napok és hetek ropogtatnak. Hiába váltunk el, ha visszarángat minden véletlen hétköznapi kép. Ha legyőz minden pici kiflivég, hogy győzzem le, már legyőzve, a vágyat? Ma este, mikor befordult a sarkon mélán rágcsálva, megtörtént velem, hogy belémsírt: itt megy a szerelem, s kiflikről fogok álmodni, ha alszom. 1952 Eörsi István (1931-2005)

 Pieter Brueghel, 1564 Mennek föl a Kálváriára – látod magad előtt a képet, hömpölyög a nép, meg-megáll, vár, nem így képzelted az egészet. Tarka csoportokba verődnek, hullámzanak, akár a tenger, ifjak, vének, katonák, pórnép, parasztlegények, nemesember. Külön-külön és mégis együtt, se jó, se rossz, se csúf, se szépek, egymás mellett, egymás nyomában fut, liheg, vonul fel az élet. Mennek jobbra és mennek balra, betölti fülüket a lárma, valahol ott megy a tömegben, s cipeli keresztjét az árva. Munkába, díszelőadásra – majdcsak feljutnak mind a dombra; okulni jön apa fiával, lelkesedni néhány bolondja. Tolvaj! – valakit tetten érnek, teli zsákkal rohan egy másik. Mennyi fess lovaskatona! Mégis van, aki már fáradtan ásít. Tele szekér, lassan döcögve igyekszik fel a dombtetőre, egy fehér ló tompora fénylik, egy mezítlábas tör előre. Valami vizen mennek által, s szenved egy asszony, nagy a gyásza, együtt mind az ember fiával mennek föl a Kálváriára. Kántor Péter (1948-2021)

Én csak egy tükör vagyok, a szeretet irányít, előhív téged, amikor hiányzol, akkor élek, életre kelek, de csak akkor, ha éles a kép benned, addig élek, távolodok, homályosulok, ha közeledsz, föltámadok, ha ott hagysz, meghalok, ha nem vagy, nem vagyok, egy újabb kép érkezéséig, aztán kezdem újra, és... Jász Attila (1966-)

Levedli bilincseit mint egy szabad állat délibábot legel és újra átnyúl a szakadék fölött azért az egy szál virágért                amit sosem érhet el… László Zsolt (1963-)