Lélekszirteken

Gyászol a Kozmosz, a világ halott. Csend és sötét telepedett a Földre. Egy gonosz szél felhők mögé söpörte a sok megrettent, könnyes csillagot. Lopakodó, csókéhes szerető talpa alatt száraz fűszál se zizzen. Portyára induló kígyó se szisszen. A világ néma, régi temető. Ideje, hogy te is pihenj le, lomha lélek, merülj el kába nyugalomba, és rázd le fájó emlékek porát; ágyad legyen az éj fekete csendje, igyad felejtés édes gyógyborát, s olvadj az érzéketlen Végtelenbe. Jánosházy György (1922-2015)

rejtett kincsed, akár a barométer, jövendöl változó kedvet, ha felhő vonul át bogarad egén, és fagyos szelet hoz, vakon záporoznak viharának sötét szavai, ha harag villan belőle, szerelmed foszlik szét a kín leheletén, ha fénye ködmedrű völgyben ázik, éj-pilláidról a fehér seregébe gyűlt fáradt szellem küldi jeleit, az illatos csendben fulladtan delelnek ikreid, meztelen éjszakákon napsütötte álmokat kerget, szívbeli örömöket szomjaz alvó szemed. Oláh Tamás (1944-)

Az idő nem egy folyó. Csak a testre szabott, benned és bennem bolygó, kimért élet. A növekedés és fogyás tervének ritmusa napban, fában és nádszálban. Az idő nem út, nem irány. Csak a lélegzet szokott ritmusa, lehelet, és csak addig kísér téged, amíg a reggeli fények fölébresztenek. Benő Attila (1968-)

Három számmal nagyobb bakancsot hordok, hogy könnyebb legyen belelépni, ne kelljen lehajolni, ha az udvarra vagy a kertbe visz utam. Cipőfűzőt még használok, beállítom vele a bakancsot, nem túl szorosra, nehogy kilépjek a világomból. Fellinger Károly (1963-)

Tériszonyom van a földön. Magasságokba takarsz, ne féljek. Levegőbe gyökerező mozdulatlanságomat mozdulatok apró neszeivel illeted. Gondoskodsz rögeszméimről, locsolgatod őket, ki ne száradjon a felhőkben lakozó. Amikor megiramodna bennem a lidérc, türelmes nevetéssel terítesz asztalt, vetsz meg ágyat, rejted kicsi markodba a fénytant. És arcomra figyelmet lehelsz, és szavaimból múltakat jósolsz. Honnan a hit az orchideák jóságában? Honnan a hűség tengerek tisztásaihoz? Világból tér meg, aki a világosságba; ünnepelt sarjaszt ünnepet a kórók kertjében. Hogy emberek közt embereket találok, azért lehet, mert útjaimra pillantásod bocsát. Mások ezt úgy hívják, szerelem. Én is. Halmai Tamás (1975-)

most zavarba ejtő mint az útról lekanyarodni becsukni könyvet nem emlékszel rá a mondat hogy szól rezignáltnak érzed nincsen ötlet nevetségesnek tartod bizarrnak mit csinálsz ekkor a sötétben te játékos kit keretből kihagytak földtorlasz nem maradt lövésed se sötétség ezt valahogy kijátszod bár a szerepét biztatón használja történetét tény rövidre zárod általában hát legyen lapzárta az emlékezés zavarba ejtő mindezek után nem pont azt várja Mizser Attila (1975-2025)

levendulák lila bokra lila virág lila csokra lila levél lila fákon lila madár lila ágon lila felhő lila égen lilán úszik lila szélben lila vihar lilán zengő lila zápor lila szellő lila illat lila légben lilán illan lila éjben lila közel lila távol lila itt és lila máshol kékeslilák liláskékek kékes hibák lila vétkek tovaszálló lila árnyak halványuló lila vágyak lila képről lila ének lila versben lila rímek Jeney Andrea Zsuzsanna (1970-)

Összeszedni a keveset, ami nem úgy volt, vagy talán csupán látszatként létezett, csak mint felszín: viasz- tükörben viaszorca; moccanat- lanság kapuzárás után. Alvó száj, közöny fintora – a sár, a vér fel-felszárad, csak a tudás ne volna, hogy az eredendő kór s piszok nem tűnik el soha. Lászlóffy Csaba (1939-2015)

versidő van apokrif csöndbe fordul át mással mérik elejét végét hosszát s hogy bokáig vagy térdig merítkezik napszakát nem ismerni se holdjait nem nevezték meg eddig se azt a mást amink van: kegyelmi maradtunk nehezéknek s majd kitakar egy verspalást Vári Csaba (1977-)

a hosszú útnak mindig éjszaka vágunk neki az új égbolt alatt talán azért mert a sötétben a megszokott gondolatok is újnak tűnnek és aludni tér az aggodalom az emberek a házakban falvakban és városokban de a forgalom szakadatlanul lüktet az elsuhanó kerekek sercegő hangja mint amikor tépdesik a tépőzárt lüktet a szív is elégséges vérrel nedvvel látja el a testet van ritmusa és magától működik az agy csak a biztonsági öv köt le a hátsó ülésen nézhetek kifelé felgyorsított filmkockaként pereg udvar ház udvar ház udvar ház udvarház udvarházud varházudvar tiszták szépek újak és ízléstelenek rikító színűek bádogtetővel félig bedőlt kerítéssel öreg épületek gyomos kert udvar aztán mezők krumpliültetvények szabályos sora mintha mérnökök mérték volna ki a barázdák mélyét s az egymástól való távolságot föntről barna és kék a felhők homorú bodrai tartanak tükröt nekik kék és sárga repcemező kék és zöld kukoricás dimbes-dombos táj az út kanyarog nincsenek sziklaszirtek szorosok csak mély erdők van...

Lassan a városra ül a hold. Nyílik az ajtó, megérkezel. Szétárad bennem a csended. Nézem, ahogy ma is leemeled a szárnyaidat, és langyos vízben kimosod őket. Simon Réka Zsuzsanna (1975-)

rajzol rajzol a víz a homokba útban vissza a fáktól mint aki túl van mindenén önkívületben táncol rajzok rajzok a vizes homokban s halak sok ezüst penge vakítnak éles kövek közt a nap elé kivetve Vári Csaba (1977-)

hogy ha sokáig kapaszkodsz a korlátba, kicserzi bőröd az ellenszél, és észrevétlen vénül rád eladósult lelked, s ha naphosszat bámulod a lenti fűcsomót, anélkül, hogy bármire gondolnál, lélegzetet vennél, egyet is pislognál, mint fotocellás sír, tárul alattad a mélység, s végre beledobálhatod mindazt, amit kinőttél, elárultál, ami elromlott, rád omlott, amitől elárvultál, a rettegést, a féltést, az örökséget, a fölösleget, a korlátot, amibe kapaszkodsz, önmagad emlékét, egyszóval mindent, ami hajszállal is több e kiürült pillanatnál. Szőcs Margit (1959-)

Olyan lassú ma a sietés, programtalan minden program, valami nagy árnyék süt ki a napból, a kávésbögréd is hiányol, kell a szobámnak a nevetésed. Kégl Ildikó (1976-)

szonett buffoonery kézfogásnyi szeretkezés Dunára néző rokkant padon két turistacsoport között sirály hajóvert hullámokon késő délutáni égbolt a budai hegyek halmai felett ziháltunk a málló padon leskelődtek piruló fellegek arcodról félrehúztam hajad lásd a tekintgető eget a sétáló emberek helyett bokrok spanyolfala mögött kezembe vettem izzadó kezed élveztük a holland csendéletet Gyukics Gábor (1958-)

A zene hullámain ringunk. Fogom derekad, és a sebzett perc suhanva velünk száll. Lépéseimhez igazítod lépéseidet. Részegítő ujjaink egybekulcsolódnak. Szorítalak. Kócos hajad arcomat érinti, beszívom illatát. Tiltón is engedő combjaid közé lépek. Szádat keresem. A ritmus gyorsra vált, messze perdülsz tőlem, a vonzalom kötele a végső határig feszül. Álmom távolában újra magamhoz szorítalak. Nem akarunk a Földön maradni többé, a sötét hosszú karjaira bízzuk magunkat. Emelkedünk, súlytalanul, föl a magányos égboltig. Mind az öt kontinens messze alattunk pislákol. A búcsúzó fénysugár elém rajzolja ruhátlan alakodat. Apró csillagokból fűzött köpenyt terítek rád, hogy meg ne fázz. Kezedbe teszem a Holdat. Egybeforrt szenvedélyünk vérünkben lobog, vágyaink ezre árad szét bennünk. Szavak, amiket ki se kell mondanunk, táncoltatnak minket a végtelen távolába… Oláh Tamás (1944-)

Végtelen csendben, türelemmel, tapogatózva, mint a vakok, kivárni azt a pillanatot, amely azonos életeddel. Amely mint tenger, oly kitárva fogad be mindent önmagába, s egész világnyi tágassága elfér egyetlen dobbanásba. Az a pillanat, az a perc lesz kezdettől fogva, amit sejtesz, amire minden ízed készül bukkanni végső menedékül. Ami reménység, ami kétség, egy lobbanásba sűrül akkor, felfénylik végre, fénylik végképp: nem lesz kiút a pillanatból. Németi Rudolf (1948-2016)

(ÉJFÉL) Elnőtt árnyékok nyomtalan szétfoszlanak, ha elvész a hold. (HŰVÖSÖDIK) Hulló hajszálat, szalmát és pozdorját szórsz a fogyó tűzbe. (SZŰKÖLŐ IDŐ) Szűk alagútban, egyirányú sorsodban lidércfény lobban. (AUGUSZTUS) Búzavirágkék oszlik. A nyárban az ősz. Egyidejűség. (CSENDÉLET?) Vázaszilánkok. Virágszirmok, tűnt lángok fénylenek bennük. Benő Attila (1968-)

Lovak lobognak hideg síkon látomásnál elevenebbül, sörényük ég, hogy hitet szítson, s a könnyű táj bele se rezdül; sebes szelídek, este lett, de még elérik a napot, sebezhetetlenek s fölfoghatatlanok; lovak lobognak át a könnyű tájon, könnyelmű látomásnál elevenebb, vízszintes röptű fények, nyomukban áldomás száll; elfelejtik, milyen, ha fáj, mielőtt tudni kezdenék, hívja őket a szemhatár, elnyeli szemfenék. Halmai Tamás (1975-)

Mekkora ámítás! A földi út. Vártad, hogy megnyíljék előtted mindenestül, a puszta, a sejtelmes, megannyi tabut ígérő (melyen mint a kés hatol keresztül akaratod), nem a sártengerré dagadt, vagy göröngyös, csak az éretten lehullt, a repedt burokban fénylő gesztenyéket mutogató. Tartásod kifogástalan, a nap hevétől nem lettél kiégett agyag (pláne etruszk-lelet); árnyak mímelik magányos hasonmásodat. Ha lehajolsz: néhány könnyelmű, önfeledt mozdulat, s csontonként összeszedheted magad. Lászlóffy Csaba (1939-2015)