Lackfi János: Nincs
Nincs eső nélküled, mert a szőlőszemekként
levélről levélre görgő cseppek bogyóiban
ott vagy, mohón szürcsöl be a szomjas
föld, mohón szürcsöllek, a kortyolható
levegővel együtt, melyben vízmolekulák
járják táncukat, nincs villámlás nélküled,
az elektromosan felrepedő égbolt feszültségében
ott vagy, úgy nyilallsz belém, úgy rezgeted meg
földtől égig, égtől földig bensőmet,
úgy hiányzol, mintha villámok cérnáival
varrná testemet valaki itt is, ott is, mennyi
mindent mozdítasz egyszerre bennem,
öröm, féltés, neheztelés, hogy teheted meg,
hogy ennyire hiányzol, van ebben önző
duzzogás is, senki sem teheti meg, hogy
nekem ennyire hiányozzék, de máris
hajadba szagolok, ki tudja hány-ezredszer,
és most úgy, hogy nincs itt a hajad,
vagyis itt van, a lomb zubogásában,
ahogy a szélben hátraveti fürtjeit,
nincsen a szélben hajladozó fa nélküled,
átkarolnám, hátulról csókolnék nyakába,
összerezzennél csiklandósan, mert
épp valami mást csinálnál, telefonálnál,
főznél, festenél, valami aprólékosat
szokás szerint, izgulva, nehogy elrontsd,
én pedig bolond lendületemmel
(melyen azért sokat finomítottak az évek,
melyen sokat finomított a nevelésed),
kevés híján elrontanék mindent, túl sok
só az ételbe, félrecsúszó ecsetvonások,
mély és megindító telefonhívásba
behallatszó kuncogások, susogások,
elhajolnál tőlem, meg ne égessem magam
a hajsütővassal, elhajolna a fa, meg ne
perzseljen az, hogy túl közel hajoltam
hozzád, pedig itt se vagy, nincs idő
nélküled, csak valami üvegfalú akvárium,
melyet egy kád vízbe tettek, és most
úgy áll négyfelől a négy üvegfalnak
feszülő víz, mint a bibliai zsidó nép
áthaladásakor kétoldalt a Vörös-tenger,
csoda, hogy nem vagy itt, hogy egy légüres
akváriumban időzöm, kívül a rendes időn,
érzem az összetorlódó percek tömegének
nyomását, de még nem tudnak összecsapni
felettem, még nem tud továbbsodorni,
nincs világ nélküled, csak robbanásig
túltelített zöld ágak, mindenfelé placcsogó
esőbombák, háborús övezetté változott
kert, tócsák, patakocskák, átformálódó
földfelszín, nincs kert nélküled, te növeszted,
te gyökerezteted a növényeket akkor is,
ha mindez láthatatlan, a föld alá bújtál,
akkor is, ha te láthatatlan vagy, elnyelt a tér,
vigyázva mozgok, mert én sem, én sem
vagyok nélküled, lépten-nyomon felriasztalak
magamban, álmosan nyújtózol bennem,
ébredezve megkérdezed, hm, hát itt vagy,
igen, itt vagyok, aludj tovább.
levélről levélre görgő cseppek bogyóiban
ott vagy, mohón szürcsöl be a szomjas
föld, mohón szürcsöllek, a kortyolható
levegővel együtt, melyben vízmolekulák
járják táncukat, nincs villámlás nélküled,
az elektromosan felrepedő égbolt feszültségében
ott vagy, úgy nyilallsz belém, úgy rezgeted meg
földtől égig, égtől földig bensőmet,
úgy hiányzol, mintha villámok cérnáival
varrná testemet valaki itt is, ott is, mennyi
mindent mozdítasz egyszerre bennem,
öröm, féltés, neheztelés, hogy teheted meg,
hogy ennyire hiányzol, van ebben önző
duzzogás is, senki sem teheti meg, hogy
nekem ennyire hiányozzék, de máris
hajadba szagolok, ki tudja hány-ezredszer,
és most úgy, hogy nincs itt a hajad,
vagyis itt van, a lomb zubogásában,
ahogy a szélben hátraveti fürtjeit,
nincsen a szélben hajladozó fa nélküled,
átkarolnám, hátulról csókolnék nyakába,
összerezzennél csiklandósan, mert
épp valami mást csinálnál, telefonálnál,
főznél, festenél, valami aprólékosat
szokás szerint, izgulva, nehogy elrontsd,
én pedig bolond lendületemmel
(melyen azért sokat finomítottak az évek,
melyen sokat finomított a nevelésed),
kevés híján elrontanék mindent, túl sok
só az ételbe, félrecsúszó ecsetvonások,
mély és megindító telefonhívásba
behallatszó kuncogások, susogások,
elhajolnál tőlem, meg ne égessem magam
a hajsütővassal, elhajolna a fa, meg ne
perzseljen az, hogy túl közel hajoltam
hozzád, pedig itt se vagy, nincs idő
nélküled, csak valami üvegfalú akvárium,
melyet egy kád vízbe tettek, és most
úgy áll négyfelől a négy üvegfalnak
feszülő víz, mint a bibliai zsidó nép
áthaladásakor kétoldalt a Vörös-tenger,
csoda, hogy nem vagy itt, hogy egy légüres
akváriumban időzöm, kívül a rendes időn,
érzem az összetorlódó percek tömegének
nyomását, de még nem tudnak összecsapni
felettem, még nem tud továbbsodorni,
nincs világ nélküled, csak robbanásig
túltelített zöld ágak, mindenfelé placcsogó
esőbombák, háborús övezetté változott
kert, tócsák, patakocskák, átformálódó
földfelszín, nincs kert nélküled, te növeszted,
te gyökerezteted a növényeket akkor is,
ha mindez láthatatlan, a föld alá bújtál,
akkor is, ha te láthatatlan vagy, elnyelt a tér,
vigyázva mozgok, mert én sem, én sem
vagyok nélküled, lépten-nyomon felriasztalak
magamban, álmosan nyújtózol bennem,
ébredezve megkérdezed, hm, hát itt vagy,
igen, itt vagyok, aludj tovább.
Lackfi János (1971-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése