Oláh Tamás: Az ünnep utolsó üzenete

Lépteit vesztett,

sebzett nyelvű félcipő,

párját hasztalan kereső

vézna markú kesztyű,

melegét eleresztett,

magában vacogó pokróc

és egy életunt egész kenyér

az éjszaka szárnya alatt,

hulladékokon hízott zacskók között

adnak ma találkát egymásnak;

egy halom tépett, aranyszínű

csomagoló papír közé vetett,

becézgetéshez szokott

orchidea kényes kelyhét

az elszalasztott lehetőségek

cseppjei áztatják;

odébb egy felejtésre ítélt fényképalbumból

arcok, szemek, kezek,

szétfolyó emberi alakok fordulnak ki,

kétségbeesett hangjuk a tegnapokból száll;

mellette egy vaskos könyvben

a fagy lapozgat,

a rövid és a hosszú sorok pergetegei

a hallhatatlanságról vitatkoznak,

míg nyomtatott-álmuk

az észak leheletével érkező hóviharban

szét nem oszlik;

egy színes ceruzára ajándékdísz tekeredik,

türelmetlen mozdulatával

az ünnep utolsó üzenetét írná a levegőbe;

szaloncukrok üres ezüstpapírjai

táncolnak a hajnali fényben,

hamis ízek maradékait őrizgetve;

szenvedő fenyőárnyak karolják át egymást

az elröppent napok után vigasztalást keresve;

amott meg egy édes pezsgősüveg karcsú nyaka

int búcsút a részeg köd illatában

az új év ölelő mélyébe hulló

millió ígéretnek.

Oláh Tamás (1944-)