Bogdán László: Az utolsó határ
Én – én vagyok. De nem köt ide semmi,
az életünk csak. Messzi, kusza árnyak
bukkannak fel, hátán egy hullámnak
tűnnek tova. Nincs hova továbbmenni.
Az egész csalfa álom, kósza látszat.
Neveket adunk fáknak, füveknek,
szólongatjuk őket, még szeretnek,
és valahol egy keresztúton várnak,
az elmúlásnak adva testüket,
elfelejtjük imádott nevüket,
homályba tűnnek. Vissza soha már
nem térhetnek. Fénysugárrá válva
kísértenek a néma éjszakánkba.
Elválaszt tőlük a végső határ.
az életünk csak. Messzi, kusza árnyak
bukkannak fel, hátán egy hullámnak
tűnnek tova. Nincs hova továbbmenni.
Az egész csalfa álom, kósza látszat.
Neveket adunk fáknak, füveknek,
szólongatjuk őket, még szeretnek,
és valahol egy keresztúton várnak,
az elmúlásnak adva testüket,
elfelejtjük imádott nevüket,
homályba tűnnek. Vissza soha már
nem térhetnek. Fénysugárrá válva
kísértenek a néma éjszakánkba.
Elválaszt tőlük a végső határ.
Bogdán László (1948-2020)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése