Marnó János: A fájdalom

Nyelvpocsékolás. Kilépni az idő
domborművéből a megszédítő
térbe – mintha szemgolyód a puszta
gondolatra egyszercsak egy másfél
fordulattal önmagába nézne.
Tekintete ott rögzülne, fehére
rekedve rajtad kívül, megkövülten
az embertelen erőfeszítéstől.
A Főtér néptelen ilyenkor. Egy
egy érszakasz könnyen kiugorhat
ilyenkor a vádlin (alsó lábszáron),
s elszíneződvén kövér piócához
lesz hasonlatos. Hirtelen egy durva
csípést érzel ott, odakapsz is rögtön,
ám a nadrágszárad szövetében
semmi szokatlan. Mért gondolj hát bármi
rosszra a továbbiakban? Megéri
egyáltalán beszélni róla? Szólni
bárkinek, mintha beszélnél magadban,
miután beleszívtál még a csikkbe,
mely már a körmödre égett?
Az már nem kérdés. Nyelvpocsékolás csak,
kiszólni a térből, amit az ember
éppen hátrahagyni készül. Vissza-
húzódni néma birtokára, mely nem
visszhangzik semmit, és attól nem is
különbözik, egy pillanat műve már
épp elég, hogy a fájdalom átjárja.
És ha nincs fájdalom, mert az idő túl-
haladta, tér sincs, mely ne porladna
szét magába, régi időket össze-
hordva fölelevenítő; szertartás lesz
újra, rituális nyelvpocsékolás,
és táncolni fogunk a végén, és
cibálni egymást éjt nappallá téve.

Marnó János (1949-)