Farkas Árpád: Alagutak a hóban

Havaztam volna magam is —,
de lám, hogy megeredt!
Hatalmas, vad pelyhekben, hull a hó
a szülőföld felett.
Térdig, derékig, torkig ér,
suttogva fojtogat,
parázna habzás lepi el
a toronygombokat.

S már égigérő hóban a táj!
Moccanatlanul
- e Nagy Pólyában a lét
hallgatni tanul ,
Kaszák és kések éle
mennybóltig bebugyolálva,
fuldoklón fordul fehérbe
a falvak szuszogása,
nem koccan kő a kőhöz,
hótömte szájjal szól, aki beszél,
nagy havak gyomrában- az értelem
békésen
elüldögél.

Alagutakat a hóban!
Milljomnyi, egymást, kereső utat!
Itt a szívdobogás is havat olvaszt,
s álmok keringnek
az öröm és kín
eltömíthetetlen járatain.

Városok, falvak szívhangja hallik,
kásásodik a tél tömött fehérje —,
okos szenvedély, kétkedő hit, 
működtessétek egymást kereső:
tekinteteink
lézereit!

Alagutakat a hóban!
Hű szándék, mozdulat,  
törékeny álom, didergő elme
ne éljen a hó húsában
örökre elkeverve.

S ha majd a mennyei vatta
szánkból kifordul,
s nem a fagy bandái zenélnek,
viduljon taposó táncra a láb,
olvasszon világ-nagy termeket
körénk az Ének!

Farkas Árpád (1944 -2021)