Filip Tamás: Közelítések egy ünnephez
I
Bennem vonultok kezdettől fogva.
Tébláboltok és siettek. De kié a kezdet?
Ahol lement a Nap, ott jön föl újra.
Az eldobott kulcsot körbenövi a fű,
a kapu örökre nyitva marad.
Akarlak: szó, akarlak: ige.
Akarj te is engem, hadd legyek.
II.
Zuhanó jégcsapok döfik át a
fagyott televényt, az imádság
nem szavakból áll, de sóhajokból.
Szerelem fojtogat, istent szeretnék
ölelni; nem hagyja magát, gyakorlott
mozdulatával megelőz.
III.
Felmálházlak, ha engeded,
még pakolok a vállaidra,
megsüvegellek, ha kész
leszel, és útnak indulsz, de ne
félj, mert végül szét is szórlak.
Majd a harangszó összeforraszt,
te szikrákká széteső kődarab.
Pazarlás voltál és értelmetlen hajsza,
kortyaid mohók, neved törékeny,
mindez egy különös napon, mikor
a helytartón kívül mindenki tudja
már, hogy összeomlott a birodalom.
IV.
Talán Godot is vár egy másik
színpadon, hol abszurd orrszarvúk
rohangásznak. Szórakozottan
kihúz egy szöget a falból,
összedől a ház. Egyetlen karcolás
nélkül megússza, maltertól
fehéren felköhög, majd
folytatja megkezdett mondatát.
„Tudom, egyszer megértitek
majd a dadogást is, Bábel
kútjának zavart csobogását.
Jó, hogy vagytok, nélkületek
mire mennék a tanítással.
Kérdéseitek vasszívembe
fúródó bársonyszögek.
Csak üssetek, csak üssetek.”
V.
Mosolygó tűzvész az üres alagútban.
A semmi ég, a lángok úgy
hajladoznak, mint a szolgák.
A barikád fölött a lepke átrepül,
virágvasárnapról maradt fonnyadt
szirmokat söpör egy öregasszony.
Röplapokból óriásplakátokat
készít a nyomda, melyek versként
fognak száguldani a vánszorgó
autókkal tömött utak mellett.
VI.
Felhők szorgos árnyait hajtja a szél itt lenn.
Sziklák repedéseit gyíkok tűi fércelik össze,
áram bolyong a gyökerek hálóiban, felgyújtja
a rügyek zöld lámpácskáit, de a szív
klaviatúráján a vér ököllel veri a billentyűket,
fölkavarodik mindenki sorsa.
Nehéz derengés borul közös köpenyként
sok gyönge vállra, a cipeléstől estére
elvész a súlya.
VII.
Az én: ezúttal hiány a térben, míg
ő keresi önmagát, egész tömeg
tódul helyére, szinte csak ruhája
él már, ami benne van, csatatér.
VIII.
Szélben fürdöm, vízbe törölközöm.
Parázzsal tisztítom a nyelvem, hogy
mindig igazat szóljon.
Legyek darab kenyér, fogaid
roppantsák össze a testem,
legyen meg a te akaratod.
IX.
Tükröt tartasz elém, de jó, hogy
elhomályosítom. Arcom még
párában úszik. De egyszer majd
éles lesz minden vonásom.
Bennem vonultok kezdettől fogva.
Tébláboltok és siettek. De kié a kezdet?
Ahol lement a Nap, ott jön föl újra.
Az eldobott kulcsot körbenövi a fű,
a kapu örökre nyitva marad.
Akarlak: szó, akarlak: ige.
Akarj te is engem, hadd legyek.
II.
Zuhanó jégcsapok döfik át a
fagyott televényt, az imádság
nem szavakból áll, de sóhajokból.
Szerelem fojtogat, istent szeretnék
ölelni; nem hagyja magát, gyakorlott
mozdulatával megelőz.
III.
Felmálházlak, ha engeded,
még pakolok a vállaidra,
megsüvegellek, ha kész
leszel, és útnak indulsz, de ne
félj, mert végül szét is szórlak.
Majd a harangszó összeforraszt,
te szikrákká széteső kődarab.
Pazarlás voltál és értelmetlen hajsza,
kortyaid mohók, neved törékeny,
mindez egy különös napon, mikor
a helytartón kívül mindenki tudja
már, hogy összeomlott a birodalom.
IV.
Talán Godot is vár egy másik
színpadon, hol abszurd orrszarvúk
rohangásznak. Szórakozottan
kihúz egy szöget a falból,
összedől a ház. Egyetlen karcolás
nélkül megússza, maltertól
fehéren felköhög, majd
folytatja megkezdett mondatát.
„Tudom, egyszer megértitek
majd a dadogást is, Bábel
kútjának zavart csobogását.
Jó, hogy vagytok, nélkületek
mire mennék a tanítással.
Kérdéseitek vasszívembe
fúródó bársonyszögek.
Csak üssetek, csak üssetek.”
V.
Mosolygó tűzvész az üres alagútban.
A semmi ég, a lángok úgy
hajladoznak, mint a szolgák.
A barikád fölött a lepke átrepül,
virágvasárnapról maradt fonnyadt
szirmokat söpör egy öregasszony.
Röplapokból óriásplakátokat
készít a nyomda, melyek versként
fognak száguldani a vánszorgó
autókkal tömött utak mellett.
VI.
Felhők szorgos árnyait hajtja a szél itt lenn.
Sziklák repedéseit gyíkok tűi fércelik össze,
áram bolyong a gyökerek hálóiban, felgyújtja
a rügyek zöld lámpácskáit, de a szív
klaviatúráján a vér ököllel veri a billentyűket,
fölkavarodik mindenki sorsa.
Nehéz derengés borul közös köpenyként
sok gyönge vállra, a cipeléstől estére
elvész a súlya.
VII.
Az én: ezúttal hiány a térben, míg
ő keresi önmagát, egész tömeg
tódul helyére, szinte csak ruhája
él már, ami benne van, csatatér.
VIII.
Szélben fürdöm, vízbe törölközöm.
Parázzsal tisztítom a nyelvem, hogy
mindig igazat szóljon.
Legyek darab kenyér, fogaid
roppantsák össze a testem,
legyen meg a te akaratod.
IX.
Tükröt tartasz elém, de jó, hogy
elhomályosítom. Arcom még
párában úszik. De egyszer majd
éles lesz minden vonásom.
Filip Tamás (1960-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése