Miklya Zsolt: Énekek éneke

egy Szokolay-sorra

Öreg korongon körbejár a tű,
lemezspirálon gyémánthegy rezeg,
időbarázdák nem felejtenek,
hullámokon nem fog ki a betű.
Téves szóhasználat a bakelit,
megtévesztő a fekete anyag,
névátvitellel képződő alak,
mint annyi más és annyi minden itt.

Mint annyi más és annyi minden itt,
a minden sem veszett el, benne csak
az én-pozíció hasad, hasad,
a hullámtermészet továbbsegít,
átgyalogolsz részecskéket, időt,
nem cél nélkül és céltalan teszed,
bár virtuális lett a noteszed,
és kipontozódtál idő előtt.

És kipontozódtál, idő előtt,
a senkiföldjén, reflextelenül,
a semmiágon új kabóca ül,
és perceg, mint a múló délelőtt,
és kuncog, mint a telő hold, amint
magába szippantja a délutánt
a visszatérő örök éjen át,
elengedve a futó nap-kabint.

Elengedve a futó nap-kabint,
mindegy, peronon, hullámparton állsz,
vagy féligáteresztőn szublimálsz,
ha kintté lesz a bent, bentté a kint.
Kitapintod a hangok pulzusán –
verőérben itt sosem volt hiány,
csak becézésben –, milyen ostobán
élünk, én Istenem, milyen sután.

Élünk, én Istenem. Milyen sután
téblábolunk egymás körül ma is.
Remegve, hogy a hangunk is hamis,
lejárt lemez, kifulladt kormorán.
Pedig verset tapint a néma tű,
hangátvitel, a membrántest rezeg,
az ének énekét míg reszketed,
öreg korongon körbe-körbetű.

Miklya Zsolt (1960-)