Rózsa Dániel: Hóember szerelem
Mikor a hólé már-már térdig ér,
lelkemre fagyból csomót köt a tél –
s én hó-emberként állok egyedül,
lila kabátod nekem hegedül.
Emészt a fagy, de bent már olvadok,
még űznek régi, kopasz hajnalok;
hajuk kinő majd – hóruhám lehull,
arcom a szélben, fényben felvidul.
Előkerül egy zsebretett mosoly,
(s talán sírok – de nefélj, nem komoly).
Reszketek egyre. Nem-tudom-mi-lelt.
Hiába szándék: nem szolgálja tett.
S öklömnyi szívem újból útra kel,
képzelt szerelmem, tőled futok el:
futok, futok, de lelkem átölel.
Még nem vagy itt, de sosem hagylak el!
lelkemre fagyból csomót köt a tél –
s én hó-emberként állok egyedül,
lila kabátod nekem hegedül.
Emészt a fagy, de bent már olvadok,
még űznek régi, kopasz hajnalok;
hajuk kinő majd – hóruhám lehull,
arcom a szélben, fényben felvidul.
Előkerül egy zsebretett mosoly,
(s talán sírok – de nefélj, nem komoly).
Reszketek egyre. Nem-tudom-mi-lelt.
Hiába szándék: nem szolgálja tett.
S öklömnyi szívem újból útra kel,
képzelt szerelmem, tőled futok el:
futok, futok, de lelkem átölel.
Még nem vagy itt, de sosem hagylak el!
Rózsa Dániel (1978-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése