Oláh András: kartávolság

valami huzatmentes zugot keresünk a téren
– egy padot amit még nem lakott be senki –
talányok igazítják utunkat
meg a tegnapokból előtápászkodó emlékek
amikor még nem akartunk kilépni egymás jelenéből
s meztelenül elnyúlva hevertünk az ágyon
nem törődve beszivárgó zümmögéssel
a szomszédban fűnyíró dolgozott
de bennünk vágy lobbant újra
és tikkadt testeden forrásra leltem
hogy aztán hideg pezsgőt szürcsöljünk
a hirtelen támadt eperhabos csöndben…
de ez most másfajta csönd…
hideg reménytelenség karikázik át a téren
biztonságodba húzódnék
köröttünk a mást-akarás sejtjei nőnek
s bár még emlékszem a belőled
sugárzó melegségre s az illatodra
emlékszem a tegnappá zsugorodó mára
ám a föltámadó szél messze sodorja a fák levelét
s már csak szétdobált álmok hevernek a téren
noteszlapok

nem hibáztattál
dacosan leszegett fejjel
álltam a peronon
miközben apró galacsinná gyűrt
az egyre növekvő távolság
sört ittam a vasúti restiben
bolyongtam órákig ismeretlen
háztömbök között
s nem találtalak
mintha kitéptek volna
minden mesekönyvből
bennem rekedtek a szavak
eltűntek a hangsúlyok
maga alá temetett
a beletörődés
ám hazaérve hirtelen
megelevenedett a csönd:
ott voltál mindenhol
a fogason felejtett sálban
a szennyeskosárba száműzött
törülközőben
a kopott hátizsákban
s még a fénye vesztett tükörben is
amire egy visszalopott hajnalon
rácsókoltad az életed

Oláh András (1959-)