Czegő Zoltán: Ölelés, mindenszentek

1.
Akár egy szerelmes ölelési rendben,
határtalan a temetők világa.
Bámul az élő a végtelenre,
átfogásra feszül, mindhiába.

Millió gyertyát gyújtunk bolydultan.
– Hátha ma az enyém lesz soros. –
Égi kegyekre várni megtanultam.
Könnyem ma sem oszt és nem szoroz.

A létem itt virágtengernyi ölelés volt.
A Semmibe soha bele nem nyugodtam.
Melyik tükröződik. A föld vagy az égbolt.
Gyertyák vagy csillagok közé bukom holtan.

2.
Volt, aki úgy szállt el, mint egy dárda.
Ölni akart, ölelést veszítvén.
A másik szótlan vetve keresztet magára.
A többség lázadva, álmatlanul, mint én.

Soha földdarab még így megművelve!
Tíz ujjakkal, tisztán, beültetve lánggal.
Van, aki sírva elindul az égben.
Idetalál lelke az éjféli világban.

3.
Anyám teste előttem a földben.
Milyen lehet vajon a ruhája.
Takarója lett a haja ott lenn.
Földet húzott mind a tíz ujjára.

Melle fölött rózsatő világít.
Kilenc ága egy-egy gyermekének.
Elfejtett minden evilágit.
Mosolya él. Szép, halovány ének.


2013. nov. 4

Czegő Zoltán (1938-)

.