Jánosházy György: Elégia
Úgy hullt le, mint egy augusztusi csillag
bágyadt ívben, fehéren, fényesen.
Egy pillanatra még szívembe villant
a rémület, iszony és félelem,
míg gyönge csontú, könnyű kicsi teste
alázuhant a szürke kövezetre
és elterült zúzottan, véresen,
Csak állok némán és kővé fagyottan
és nézem ezt a halk tragédiát.
Úgy nyúlik el halványan a piszokban,
mint egy letört, legázolt őszi ág.
Szemén kihúnyt a kékes, játszi fényfolt,
nyitott szájából gyöngyös, langyos vér folyt
a kőre, mint skárlátpiros virág
Döbbent szememből könny csöppen testére,
mely - mintha élne - még mindig meleg.
Ő volt lelkemnek legdrágább testvére,
ártatlan, mint az apró gyermekek.
Az életből nem ismert mást, csak álmot:
tán most is éppen angyalokkal játszott,
vagy egy tündéri álmot kergetett.
bágyadt ívben, fehéren, fényesen.
Egy pillanatra még szívembe villant
a rémület, iszony és félelem,
míg gyönge csontú, könnyű kicsi teste
alázuhant a szürke kövezetre
és elterült zúzottan, véresen,
Csak állok némán és kővé fagyottan
és nézem ezt a halk tragédiát.
Úgy nyúlik el halványan a piszokban,
mint egy letört, legázolt őszi ág.
Szemén kihúnyt a kékes, játszi fényfolt,
nyitott szájából gyöngyös, langyos vér folyt
a kőre, mint skárlátpiros virág
Döbbent szememből könny csöppen testére,
mely - mintha élne - még mindig meleg.
Ő volt lelkemnek legdrágább testvére,
ártatlan, mint az apró gyermekek.
Az életből nem ismert mást, csak álmot:
tán most is éppen angyalokkal játszott,
vagy egy tündéri álmot kergetett.
Jánosházy György (1922-2015)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése