Borbély Szilárd: [Azestekor]

Az este, amelyben olyan vagyok, mint
a többiek. A hosszú, jeltelen, sötét.
Az ég helyett a város fénybúrája,
lassú harang, a kabátok, melyekből
lábak lógnak ki. Valami fáradtság
<ebben> a lebegésben. Coca-Cola logók, vörös
jelek az este horizontján. Mért oly különös
<ez> az este, miért az ismétlés
kényszere. A <körülzárt> csend, mint a
hasonlatok tere. Egy gyorsbüfében bekapok
valamit. Sietve távozom. A pénzt
az asztalon hagyom. Jelek, amelyek a halra
utalnak <. A halálra,> mondja. Miért a
a félig megrágott étel, a hányinger.
<Miért> nem válaszol senki. Az éttermekből
emberek jönnek ki az utcára, az utcákon
újságot olvasnak, buszra várnak,
arcukon megfeszül a bőr. Olyanok, mint én.
<Olyan vagyok,> mint bennük az a kicsi
pont, amelyet nem old fel semmi.
<Nincs semmi,> ami több volna bennük,
mint az a csend, amiben én vagyok <a szó,>
az, ami a <senki. A> hírnöke valaminek, ami
el fog jönni. Az, hogy nem tudni,
van-e értelme várni, kitartani még tovább,
amikor, mindenki haza szeretne jutni,
ha lehet, minél hamarább. De azért még
vár, dühösen, kitartóan, csak azért,
hogy mást ne csináljon. És már
nem tartják számon, hogy ki érkezett
előbb, ki később. Egy orvosi váróteremben
az arcuk mögött. Nem szólnak egymáshoz,
<mi értelme volna>. Egyik busz jön,
a másik megy. Csak figyelni kell a számokat.
Van aki sóhajt, van aki szuszog, ideges,
bennük az én, az a kicsi hallgatózás,
szemernyi türelem. Ennyi vagyok most,
nem több. Egy kesztyű, egy szívesség,
<néhány> jelentéktelen szó, reménykedő hangsúly,
a gázöngyújtó lángja. A mélyen
leszívott, majd talán a szürke feloldódó
füst. Istenem, mondja, <hagyd, hogy> én is.

Borbély Szilárd (1963-2014)