Lélekszirteken

Alig. Múlik az idő. Még mindig: tíz, vagy tizenegy. Várok valakit, aki végre rendbe tesz: a szívemre lelket, a szájamra nyálat ken. Kívül óra, belül semmi nem mér. Áll a rendszer. Lomha testek mozognak az égen. Föntről le, lentről föl. Kanna vér úszik az érben. Meddig bírom. Meddig bírod. Ne kérdezd. Már nem. Háy János (1960-)

Ha lehetnék Neked csak egy személy. Végérvényes, bár esetleges, mint rozsdás, görbe szeg a meleg porban. Mint árnyékfedte lépcső tetején egyetlen villogó él. Csak egy személy szándéktalan fürdése az időben. Ha lehetnék Neked megállás eltünőben. Kietlen birtokod: egyetlen pillanatra! Ha lehetnék Neked míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér és elporlad a szeg, csak egy személy. Petri György (1943-2000)

Nézted már a Szent-Anna tó vizét? Milyen titokzatos, milyen sötét. Semmit se látsz, csak olykor egy-egy furcsa csillanást, amint ezüst halak suhannak mélységein át… De olykor hírtelen jön valami eltévedt sugár, zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, s a mélynek vége nincs sehol, sehol… Olyan a szív is, mint a Szent-Anna tó titokzatos vize. Elnézed néha: Zörgő kis doboz, furcsa, lecsukott. Hogy mikor, nem tudod: de néha jön egy bomlott pillanat, kitárul a mély, olyan szörnyű mély, hogy előtte szédülve megállsz, s imádkozol: Miatyánk, Szerelem szenteltessék meg a Te neved… Nézted-e már tavaszi napsugárban a Szent-Anna tó haragoszöld vizét? Nézted már a kedvesed szívét? Wass Albert (1908-1998)

a hangok illata az illatok íze az ízek színe az illatok színe a színek íze az ízek hangja a színek hangja a hangok íze az ízek illata a hangok színe a színek illata az illatok hangja . Weöres Sándor (1913-1989)

Szél lengeti a kertet. Honnan fut a szél? Távol, idegen hegyek közül, hol más-szavú ember él. A harmatos éjbe honnan kel a fény? Távol, idegen csillagokból, hová csak a gondolat ér. A lélek-rezdülés honnan fakad? Oly messziről, hol csillag sincsen, és el nem éri a gondolat. Weöres Sándor (1913-1989)

Ez már a másik ősz...a fáradt. Szél kerget tört virágot, ágat. Hova lett az arany lomb, lángoló szép levelek tarka varázsa? Elmúltak...mint az idő, lásd, együtt süllyedtek a sárba. Dér fedi már a mezőt, mint szívem a bánat. Fázós köd fekszik a tájon... Vágyom utánad... Kamarás Klára (1932-2022)

A hold rám köszön. Én visszaköszönök. S ezzel mulatunk. Ő az égen. Én a földön. Űzzük egymás játékait kedvesen. Néha lombok közé zuhan és úgy kukucskál. Én a függöny mögé menekülök s onnan kacérkodom. És jól esik ez a játék. Én síró földön. Ő a síró égen. Bartalis János 1893-1976)

Két lélek simul össze. Szorosan, eggyé melegedve. A test kérdez, a lélek válaszol. Beszélgetnek egymással. Az anyag a szellem nyelvén. Értik egymást. Percekbe zsúfolt végtelenség. Ágai Ágnes (1932-2024)

Ha megidézlek, más vagy: önkényesen vegyítek valódit és vágyottat össze, játszom hamis képeddel jóleső öncsalással, szétszedlek, összeraklak, mosolyodat magamra öltöm, mozdulatodba belebújok, hangodat a szélnek eresztem, és az arcomba visszafújja. Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy, csak lépted vigyázom, cipőd ismeretlen. Ha szólnál hozzám, meg se hallanám, elmennék melletted észrevétlen, mostani magadhoz nincsen már közöm. Ágai Ágnes (1932-2024)

Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem. Zöldszemű mezők méznek rám, és örömkönnyeket hullatnak. Virágzó könnyesőben állunk. Hírzárlat van a túlvilágról. Itt repdeső lepkeszárnyakon kinyíló, becsukódó szótöredékeik. Vallomások zümmögnek a szirmokon. Amit akkor soha senki. Most tűnékenységében örökkévaló. Jól fésült légmozgásokban, halk, puha ujjakon osonunk lefelé, és feltörünk a fénynyalábokon. A sugarak szikéje léket vág a homályom. Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe, a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés. A száraikon felfut a lehellet, borzong a vízcsepp a levelek hasa alján. Most mondd, amit már nem mondhatsz el! Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik, idebenn, a mellkas arborétumában kihajtja sötét virágait a szerelem. Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem. Ágai Ágnes (1932-2024)

Miféle szélvihar sodorta össze őket? Álltak az eresz alatt, figyelték az ágak reccsenését, a felhők koccanását, a dörgedelmes égbolt felvillanó cikkanásait. Nem tudtak semmit egymásról, csak azt, hogy egymáséi lesznek. Néhány percre vagy talán örökre. Egyre megy. Valami delejes vonzás, talán a vihar, e mágneses kerítő összetapasztott két ismeretlen testet. Utána szétváltak. Néhány percre vagy talán örökre. Egyre megy. * Két kar karanténjába zárva, a testmeleg védelem övezetébe, ahová tompítva ér el a kiáradt világ hullámverése, a félelem reszketeg vacogása, mert a kar eleven hőt sugároz az óvás és birtoklás kettősében, a távol tartás és kisajátítás fenntartott zónájában, ahol az elomlás luxusát kínálja a megtartás parancsuralmáért cserébe. * Beléd botlottam, elestem. Ne segíts föl! Jó ez az akarattalan elesettség. Lehet, hogy ezt akartam? * Valami furcsa végzetszerűség. A bekövetkezés. Hazárdjáték. N'est va plus! Forog a kerék. Ki pörget? Néma csend. Két egymásba csúszó test. Elk...

Akváriumodba tegyél bele engem, s így, élve legyek ma a polcodon ékszer, lágyan lebegő, puha, néma szobád lassú, fura hajnali dísze, aranyhal, és tégla-alakzat üvegfala védjen, s lassulj ide végre, tapaszd a füled rám, halld meg a csendem! Bozók Ferenc (1973-)

Állnak magányosan vagy sűrű sorban: mindegyikük törzsében más fasors van, minden gyökérben más kapaszkodás és minden kéreg alatt más faélet, ujjlenyomatként más évgyűrűjel. Hatalmas tönkök, néma uszadékfák méltóságában több századnyi csend – pilleidő mellette a mienk. Keresztes Ágnes (1937-)

talán a szél, a bágyadt hóesés – mely itt vackol a szívemben napok óta – emeli rám a csöndet. halkan híznak az árnyak, az óra perceg, mint fagyott forgács: az idő porondját körbeporoszkálják a mutatók, valahonnét eljutnak ugyanoda: ahol még ketten álltunk az osztott ablakok mögött, s ha kívülről néztük volna magunkat, elszomorodunk nagyon: pártütő angyalok. szerelmes vers ez az évszak. tiszta, fehér, akár a teliholdas éjszakák, de hóemberbe harap a kutyacsaholás: elárultuk a másikat, és elárvultunk, mert kiűztél tekintetedből, s kiűztelek: a küszöbön – kintfelejtett jószág – neszez a lelkiismeret. Jenei Gyula (1962-)

Hullnak a pelyhek egyre-egyre, fehér körökben keringőzve, szempilláidra zuhannak, elalélnak és meghalnak. Nézem a pillád lágy ívét, mint gyönge virágkerítést, s mögötte azt a kertet, mely télben is melenget. Csendes az este, menjél be, hullongó álom hintsen be, öröm száll a pelyheken; hóhullás a szerelem. Csoóri Sándor (1930-2016)

Melled alatt tenger lakik abban mosdik fekete hajnal, abban mosdik életem, szép dél, abban mosdik setét halálom. Egyik tenger színe öröklét, másik tenger színe örömzöld, a harmadik megfejthetetlen. Néha haragvó, néha alvó. . . . . . . . . . . . . A kutak is elnémultak amikor a folyó mellett blúzod sötétben széthúztad, s a nagy víz megnézhette melled. Hát én mért nem hallgathatok, hisz számmal nézlek és eszemmel, mikor a semmibe zuhogok, s az leszek, láthatatlan tenger. . . . . . . . . . . . . Magad, ha lehunyod, ha elhagysz, szempillám, barna szirmom elfagy. Dús lombom, koronám lehullik, magamon tipródhatok holtig. . . . . . . . . . . . . Születésedkor hajadat szempilláimba beleszőtték. Teveled nézem magamat, mint embert munka, szerelmet hűség. . . . . . . . . . . . . . Másokról előbb ruha hullik, én belül vetkezem, hogy meglásd, milyen is valóban szemem, ha nem szürkül benne szorongás. . . . . . . . . . . . . . Boldog félszben, a nyugtalan állat szűkölő békéjével teli nézem, ahogy mez...

Azok a régi hóbuckolta esték a szomszédokat egy házba keresték, a gondolatok úgy sokódtak össze, hogy várt a szó és nem szólt senki közbe, úgy cifrázták a csöndet, alig halkan, hogy baj ne essék, akkor se, ha baj van, az egész utcának volt egy gyufája, így jobb esett tüzelni rá a lángra, a sodort cigarettát színig gyűrte a lámpabúra szűkölődő kürtje, s a füst keservét aszalódva várta a plafon pár szál öreg gerendája, a kártyalapok összefeleseltek, majd nyugovóra halmódtak a percek, leparázslott a fája vesztett kályha, aludt a ház, még langyos volt az álma, és míg a gondok mélyebb gödröt ástak, nagy erőt gyűjtött létezni a másnap, s míg két szülém bajlódott friss neszekkel, a kis ablakon betódult a reggel, s piciny tüdőmből rászaladt a pára a dunyha finom, deres huzatára. Böröczki Mihály (1946-)

Puha szájjal csókol a csend. Nem történik semmi. Lágy krémfelhők mozdulnak. Lassan. Hozzám törleszkedik a csend. Szép, hosszú, végnélküli hallgatás. Letörli az emlékeket. Üres vagyok. Tiszta. A világ kihátrált belőlem. Meg kellene születni. De hova? Ágai Ágnes (1932-2024)

Amikor nem vagy itt: fázom, és belebújok a köpenyedbe, magambaszívom a dohány és borotvahab szagát, kinyitom az aktatáskádat, kezembe veszem a tollat, és a jegyzetfüzetet, aztán lefekszem az ágyba, és testednek helyet szorítok, leoltom a villanyt, végiggondolom milyen is volt a veled előtti korszak: várakozás valami biztos bizonytalanra, arra, hogy jössz, és hogyha elmégy, én fázni fogok, és belebújok a köpenyedbe, magambaszívom a dohány és borotvahab szagát, kinyitom az aktatáskádat,… Tehát a tárgyak? Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok? Kesztyűdben ujjad hív, sáladon a kockák felnevetnek. Amikor nem vagy itt, olyan töményen vagy velem, hogy átforrósodom. Ágai Ágnes (1932-2024)

A végtelen itt van. Fogható, tapintható, simítható. Kényelmes, kellemes, megnyugtató. Elterül, hullámzik, mint a mező teli pirosló pipacsokkal. A végtelen soha nem szűnik meg. Van. Állandó. Örök. Nem fog rajta a mulandóság átka. Ölel, karol, ringat, szelíd, mint az újszülött tekintete, és megértő, mint az Isten, aki úgy nincs, ahogyan van. Végtelenül. Ágai Ágnes (1932-2024)