Lélekszirteken

(Mindig csak) ez az arc ez a ruha ez a gondolat ezek közt a bútorok közt ezekkel a könyvekkel ezekben a karokban ez a lámpa ez a papír ez a gép ez a kéz ez a hang ezen az estén ezen a reggelen ezen a nappalon ezen az éjszakán ez a levegő ezek a fák ezek a csillagok ezek az emlékek ezek a vágyak ezek a beidegzések ezek a szavak (Miért nem) azok a szavak azok a vágyak azok a beidegzések azok az emlékek az a szülőföld azok az utcák az az utazás az az érzés az a test az a tett azok a mozdulatok az a szoba az a toll az az ágy azok az álmok azon a napon azon a télen abban az évben abban a percben az a sors az a látvány az az illat az a búcsú az a gondolat az a ruha az az arc Somlyó György (1920-2006)

reflexió: exit (2005) holnap megmérem, mi mekkora mennyi négyzet- és mennyi köb- miket kell elvinni valahova mielőtt leszáll az őszi köd holnap megtudom, mi mennyit ér mennyi az egy- s a kétharmada mi az, ami kilóg s ami belefér és végül ki kinek mit ad oda megmérni, megtudni: ennyi az élet a megismerés végtelen folyamat amely mégis kicselezi a véget – holnap vedd tenyeredbe arcomat nem baj, ha nap éget, eső eláztat mint régen, mindeneknek kezdetén – addig álmomban belakunk egy házat egy sárga színűt az erdő közepén Király Farkas (1971-)

reflexió: dimenziók (2002) valahol vársz rám, túl a csenden a parton, ahol kéklik a tó ahol minden egyszerre csendes felkavaró és megnyugtató jártam már ott, kettesben veled figyeltük, a vitorlás hogy halad egymásra néztünk kéz a kézben leheletem arcodon maradt rómeód lennék, csak ne lássa senki harapj belém! nem kell a balkon eloltják a lámpát a versben amikor éjt húz az égre az alkony hallak idebent, s te engem magadban ölünkben dagadnak erdők és tavak a távolságot test nem járhatja át – szeretkeznek csendben a szavak Király Farkas (1971-)

reflexió: majdnemkék (2005) e nyári fényben most látom először a tájat, mely tavasszal elvarázsolt most kezd forró máglyatűzzé válni az, ami tél végén csupán parázslott búzamezőn tallózhatnak immár ujjaim a szétszóródó fényben s termésaranyat találok, ha a kalászokat széthajtom a szélben langyos dombokon elkalandozom lelek duzzadó meggyet, cseresznyét s ha napsütötte lankán cserkészek forró-hűs forrás kínálja nedvét ha megpihentem, tovább állhatok amott barlangok ásítanak párban hasonlókat ismerhettem egykor de ily csodásakban sohasem jártam e nyári fényben most látom először szemedben tükröződő arcomat ne legyen ez vers, sem korai, sem késő legyen csak lelkedbe vésődő karcolat Király Farkas (1971-)

öt ujj van csupán ott, hol tíz lehetne kezednek kéne simulni tenyerembe hasadnak hasamhoz, mellemhez mellednek mint soha, oly közel engedj, ha engedlek éjszaka macskái sikongnak a nyárnak kandúrod lennék, harapnám a vállad hátadra feküdnék, markolnám a melled élvezném, hogy öled megszorít-elenged tíz ujj van csak ott, hol lehetne húsz hússzal kérném, hogy magadhoz húzz úgy ölelj-szoríts, mint még soha hulljon ránk közös csillagunk pora Király Farkas (1971-)

napról napra, folyton, megint kicserélődnek sejtjeink leromlanak és elavulnak tegnap jobbak voltak, mint holnap lerontja őket a vércukor a koleszterin, az alkohol, lerontja őket a félelem attól, hogy igen, attól, hogy nem cseréljünk sejteket, kedvesem cseréljük szárazon s nedvesen épüljünk egymásba, hátha így megterem előttünk az a híd amelyen közös út vezet oda, ahol az élvezet felülír minden ökölszabályt ahol télen megkapjuk a nyárt ahol már végérvényesen a szerelem tódul édesen fent meg alant meg mindenhol és sejtjeinkben meghonol folyton, megint és mindennap kicserélődik a sejt, a mag keverednek dongó parányok vágyrészecskék, óhajok, álmok kedvesem, cseréljünk sejteket minél többet és nedveset ha száz évre elég, az megfelel korábban ne legyen jobbra el Király Farkas (1971-)

1 Kitárt szárnyú pillangó az udvari ajtó mellett, fekete, a fehér kövön, vagy három hete ott van. Ez majdnem 17 szótag. 2 A gyilkos egy 14 éves lányba volt szerelmes. Heteken át minden nap virágot hagyott az ajtaja előtt - erről olvasok az újságban, míg elkészül a teavizem. Vajon milyen virágot. 3 A kerti úton a kövön az ajtóig 237 falevél. 4 Kinn felejtettem az érintőképernyős telefont a kerti asztalon. Az eső elindított rajta valami zenét. Megnéztem. System of a Down. 5 Csepp: egy szükségképpen pontatlan, gyakorlatilag használhatatlan mértékegység. 6 Tízéves pókhálóban Marlboro csikk. 7 Fecskefészek kamionplatón. Lefényképezzük? Ne. 8 Klitorisz. 9 Csöndben, mint egy. 10 A vér az, amit nem hiszel el. 11 A tériszonyról olvasok. 12 A leveleit csak kettétéptem. Ha bárki megtalálná még: értse 13 Most beszéltem egy haldokló 5 éves anyjával. Narancsot eszem. Arcomba süt a januári nap. 14 Megnézem a tükröt. 15 Elered a benzinkutas orra vére miközben rókákkal álmodik. Neon. 16 Most kezd szép ...

Üres vagyok. Szerelem után a nyomorúság. A szoba közepén várom a tavaszt, s onnan szállok fel, ahol nincs valóság, csak sötét lyuk az értelemben. Szilágyi András (1954-)

Hallgattam újra, úgy, mint senki eddig, a mélynek lassú, habzó sóhaját, mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik, s egy pillanatra lényed fonja át, olyan nyugalmat vont körém remegve, a hangja tiszta dallammá dagadt, amíg a gonddal megrakott dereglye elindult messze, árnyas fák alatt. A nap korongja nagy, kövér parázsként felizzott akkor még a szívemen, éreztem, már a bensőm mintha más fényt pulzálna vissza csöndben, dísztelen, s mint szomjazó, ha hűs vízért letérdel, és új reményért ázva-fázva esd, a holnapoknak szent ígéretével csillagszekéren szállt alá az est. B. Mihály Csilla (1977-)

Az út, vagy a gondolat? Vajon milyen kép adja vissza nekem a létezést. A könyörtelen új térfelosztást, a kifeszített, mészfehér vászonra felkent szempárt, ahol az elveszett jelentés színeit behunyt szemmel is látni. Szilágyi András (1954-)

aznap haját bontotta a dió pompájában a maga teljében hajlott hátú vén fa állt fölöttünk akár az egyetlen megmaradt fényképen mi ketten szinte tétován kezed kezem fogta éppen hajad arcodba fújta a szél bal kezeddel megigazítottad előre néztél szelíden szépen és ártatlanul nevettél pitypangeső közeledett felénk aztán az a pillanat az a csodás pillanat amikor csak álltunk kissé remegve majdnem bátortalan ott ölelt át minket a félárnyék a napfény a szél és körüllengett a rét illata a sok ezer virágot meg a fákat véltük hallani a közeli patak csacsogó suttogás volt miként az érett eper ajkad nyitva én megértettem valamit – a távoli felhők buja összevisszaságát a madarak röptét hogy őket sose irigyeljem fejemben hangok jöttek-mentek furcsák tiszták akár a régi éden csillagvirág zenéje én föléd hajoltam egészen csöndesen mély tisztelettel szóltam nézd kedvesem hát nem csodálatos nézd a szitakötőt násztáncát éppen nekünk járja te megcsókoltál s a diófára kacsintottál lehajló ágára köt...

Bogárszemekkel néző éjsötétben henyél a táj fedetlen és kövéren. Emlék motoz, s az ablakok mögül kicsordogál, az útra rákövül. Ki arra jár, ha jár, sietve, tétlen, lenéz egy percre, és nem látja mégsem. Előbb-utóbb a szél is majd kifárad, a kérges égből hulló szent imákat – miket helyettem bőszen rázogat zörögve, lengve, mint a láncokat – csuklómra kulcsolom, a nyitja számon. Elment, elment, s én folyton visszavárom. B. Mihály Csilla (1977-)

Derengő lélekserleg öblébe évek telnek, buborékkoszorúban öröm van szomorúban, a végtelen csak véges csillagszemektől fényes: sugárnyalábon áll, ó, anyám, a fényszitáló, hol égi kalászt érlel parázsló nagy hitével, szép tiszta lisztje elég lesz egy egész életkenyérhez, amíg gyökér ölelhet világhoz házat, kertet, s a lomb alatt az asztal mézillatot marasztal, hol kerítésbe szeget csak szívdobogás szegez szavakat hazányi verssel körbeállni, lármafa tüzével perelni vak éjjel, amerre hitvány még nem volt rest a betörésben, hol gyülemlik a lázat felszöktető gyalázat forrongva mint a láva a lélek poharába, hogy meg-megbillen öble a salakját kilökve: buzgó borán a gyöngyöt utánozó göröngyöt. Eszteró István (1941-)

Életünk hígított festék, átmosott tekintet tárgya. Már Te sem vagy, és Én sem vagyok a semmi szabadsága. Mint rejtőzködő szín, ami kikevert anyagból próbál lenni. A szem szerinti látszatból a láthatatlan életet, a mindent akarja láthatóvá tenni. Szilágyi András (1954-)

macskaköveket áztat az idő árkádok alatti félhomályban kuporog a sebzett lelkiismeret mint hasadékban a szemét berozsdált emlékeinken hiába kopogtatok hallgatásodba fullad ez az este is nem lehetsz örökké ennyire sérülékeny kontúrjaink egymásba halványulnak sejtjeink egybefolynak de a szívkamrába vésett állandók hiába vonzanak és hiába ismered rejtjelét a hiánynak tűszúrásaid nem a fájdalmat csillapítják… maradt egy szűk előszobányi szabadság ahová nem nőhet a világnak másik szénaboglyája hogy abban szeretkezzük magunkat halálra Oláh András (1959-)

Part fölé magasló sziklán állok, Rongyos zászlómmal intek feléd, Az égen gúnydalt éneklő sirályok, elhaló üvöltésemtől torkom ég. Sós szél szaggatja barázdás arcom, parton hagytál, te, a felejtés tengerén. Kihajózott veled minden álmom, Vitorlát dagaszt a holnap peremén. Zöldeskék hullámok cifrázó tarajjal, tengerbe fúlt nap a horizont végén, szavaid ezüstöt szikrázó halrajjal, melegszem emléked izzó tüzénél. Lábnyomod a fövenyben mosolyt ír, de hamar lapoz a szél, sietve letakar, homok lepi el sebeim és sós víz, gyógyulni sorsom csak veled akar. Ajtóm előtt a lépcsőn kavicsok várnak, néhány kagylóhéj hever szanaszét, könyv az asztalon, lapjai nyitva fáznak, Álmodom, karjaiban ringat a hintaszék. Liliomillatod ingujjamon maradt, még nem fújta ki belőlem a parti szél, Kézen fogva szaladnak árnyékaink a boldogság lakatlan szigetén. Albert Zsolt (1973-)

Néhány szót őrzök, majdnem mind kimondatlan a meg nem születettek bölcsességével, úgy hittem benned, mint egy látomásban, mígnem elfogytak közös lépteink, a macskaköveket színes avar borítja, nosztalgiázni járnak össze gondolataink, néhanap megkérded hogy vagyok, és én még most sem tudom, milyen szépnek lenni, csak amikor rám nézel.

A nagybetűs igazság nem ront ajtóstól a házba nem veri be a városkapukat nem röhög a képedbe a nagybetűs igazság valójában csupa kisbetűből áll mint a sarki ház falán a szó „közért” végigsimít a vörösre zokogott arcodon és azt mondja minden rendben lesz akkor is ha nem robbantasz ki forradalmat az igazság azt mondja magáról hogy ő tulajdonképpen olyan mint a reggeli kávé vagy a nap első ölelése semmivel sem szembesít a serkenő szőrszálakat észre sem veszi csak annyit akart mondani hogy egyél már végre valamit. Hecker Héla, (1987-)

„kirajzolódnak ölelésünk finom élei, s valamelyik formába majd csak beleillünk.” /Papp-Für János/ Felhúzod magad a székben, hogy teljesen átérjelek. Tényleg naptej illatú a bőröd. Pont azt viseled el rajtam, amit én nem tudok. Még vagy soha. Bár hirtelen megálló kezed csalódásokról árulkodik. Nem számít. Szád, nyelvet. Csak egy ismeretlen akcentus vagyok elhallgatott szavaidban. Tényleg olyan. Mintha sugarakból. Felhúzod magad, átérlek. Jelentéktelennek tűnik egy-egy pontatlanság. Izzadni hagyni a tenyereket, nem mozdulok, el ne vedd, legalább ezt ne. Tovább nincs. Már messziről nézem magam. Mielőtt elalszik, arra gondol, ölelik. Kovács Kristóf (1993-)

csak ülj és figyeld a ködből kiforduló tárgyakat a távolból kibomló csöndet lassan sarkosra kopik körülöttünk a világ kirajzolódnak ölelésünk finom élei s valamelyik formába majd csak beleillünk sokkal inkább bizonytalan lesz ha tisztul a köd mindig maradjon egy kis fedezék ahol kimondhatjuk a láthatatlan apró titkokat és jobb ha nem hallja azt senki a félelmetes fák is némák meg a madárfészkek ők is a pillanat kódolt kellékei a háttér változatlan csak mi ülünk az előtérben ha még most is ott vagyunk Papp-Für János (1976-)