Lélekszirteken

Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje remeg az ablakon. Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye, pedig örökké csak merít, merít. Mondhatnám ezt is még: Ó, harmatos alma a tested, s rá a fény havaz. De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros, s hogy női test, izgató és igaz. És nem hasonlítlak az angyalokhoz: asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak, mert úgy szorítsz forrón, sírva magadhoz, hogy embernél több leszek általad. Váci Mihály (1924-1970)

építsd föl minden éjszaka építsd föl újra s újra amit lerombol benned a nappalok háborúja ne hagyd kihunyni a tüzet a százszor szétrúgottat szítsd a parazsat nélküled föl újra nem loboghat nevetségesen ismerős minden mit mondtam, s mondok nehéz nyarunk volt, itt az ősz s jönnek a téli gondok már csak magamat benned és magamban téged óvlak ameddig célja volna még velünk a fönnvalónak Kányádi Sándor (1929-2018)

Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat, céltábláját az emberek gúnyának. Engem senki nem cirógat, becézget, mert a bőröm egy kicsit recézett. Hogy irigylem a nercet, a hódokat! Nekik kijár elismerés, hódolat. Hányszor kértem a bennfentes rókától, hogy legyen az én ügyemben prókátor. Könyörögtem: szólj a szűcsnek bátyuska, protezsálj be prémesállat státusba, vagy vegyen be legalábbis bélésnek. De hiába! Nem enged a kérésnek. Értékemért agyon sose csapnának, nem kellek én se muffnak, se sapkának… Így kesergett sündörögve, bujkálva, míg egy fakír nem került az útjába. Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta: - Jössz a szöges ágyamra, te kispárna! Romhányi József (1921-1983)

Ó, szép lehet az epedés; volt benne részem nem kevés, elérhetetlenért; s a teljesülés gyönyörű: vágy hal, s születik a derű; íly percet is megért szivem már sűrűn. De talán legszebb, ha játszik fény meg árny s a vágy már visszatért, pedig még el se szállt, s szelíd örökléttől ujjong e szív, mit megkap és nem ért. Devecseri Gábor (1917-1971)

A szíved: nagy, örök titok, és ajtaját ki nem nyitod. A lelked mélye: rejtelem, és nem engeded sejtenem, mi zajlik benne szüntelen. De ha szemed reám nyitod: nincs rejtelem, és nincs titok. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Hetedfél országban nem találtam mását, szeretem beteg, szép, csengő kacagását, de nagyon szeretem. Szeretem, hogy elbujt erős, nagy voltomban, szeretem hibáit jóságánál jobban, de nagyon szeretem. Szeretem fölséges voltomat e nászban, s fényes biztonságom valakiben, másban, de nagyon szeretem. Ady Endre (1877-1919)

Szeretem a kandalló parazsát, a leégett fa nyugodt aranyát, a bíbor máglyát, a sok, szögletes, izzó fény-kristályt s a még láng-eres imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó rúnák gyúlnak benne az álmodó lélek elé. Titkok? Mit mondanak? Nyitom a rácsot: álarcként tapad arcomra a hő, s a fény elvakít: peng a parázs: tűnt nyarak húrjait zendíti tán a búcsúzó anyag: vágytalan gyönyör minden pillanat, amije van még, tündérmuzsika és ragyogás. Az arany zuzmara borzong itt-ott, hűl és zsugorodik, a máglyára csipke hamuhodik, de tüze még nagy, mint egy alkonyat, s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Kert alatt, a domb alatt üldögéltünk este, egy-egy vonat lomha teste vánszorogva elhaladt, vörös szemét ránkmeresztve elhaladt a domb alatt. Szemünket az éjhez edzve hallgattuk a szél szavát, a szél szavát; felhaladt a Hold, a cingár, végtelenbe nyúlt a sinpár és tudtuk, hogy nincsen immár semmink, csak az éj s a vágy. Kert alatt, a domb alatt sűrüdött az este, kék uszályát eleresztve sok kis csillag leszaladt, feketült a kerti mesgye domb alatt, a lomb alatt. Szemünket az éjhez edzve hallgattuk a szél szavát, a szél szavát; remegő szánk szólni nem mert s két szomorú, szerelemvert, ölelkező árva embert megölelt az éj s a vágy. Nadányi Zoltán (1892-1955)

Napolaj, halovány szeplő, vacogó, kacagó sellő. Lobogó szemeid kékje felemel, s letaszít mélyre. Briliáns ajakad pompás, mosolyod rokokós rontás. aranyat, sugaras mérget ihatott, aki szült téged. Bozók Ferenc (1973-)

Hátam mögött – szívem is hallja, törik az őszi fű, Te jössz, tudom. Miről? A lépted nesze is gyönyörű. Gyönyörű lesz, ha megjelensz már csak egy pillanat. Gyönyörű rögtön a világ, mihelyt része vagy. Fásult volt, borús a szívem, szomorú, keserű. Ha benne vagy, a szívem is ragyogó, gyönyörű! Ködös, őszi táj ez a szív, de ha Nap besüt, üveges lombja fölragyog, tündöklik mindenütt. Illyés Gyula (1902-1983)

Felhővé foszlott az erdő, söprik nyers szelek. Heggyé tornyosult a felhő. Hol keresselek? Korhadt tönkön üldögélek, nyirkos fák alatt. Nem tudom már, merre térjek, honnan várjalak. Virrasztom a fák tövében szunnyadó telet. Éneklek a vaksötétben lámpásul neked. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Én nem tudom, hogy ki mihez kötődik. Kötődésekkel van teli az élet. Kötődések nélkül élni nem lehet. Kötődünk egy szóhoz, egy baráthoz, egy marasztaló, szíves kézfogáshoz, egy udvarhoz, egy tornáchoz, egy házhoz, egy terméskőhöz, egy öreg akáchoz. Holdas estékhez, rekkenő nyarakhoz, mézét csurgató szilvához, barackhoz, egy zörgő magvú nagy csíkos almához, meg egy hanghoz, a hang bársonyához. „Vigyázz magadra” féltő búcsúzáshoz, az iskolához, az ott szerzett jusshoz, egy életen át hű barátfiúhoz, a gyermekkorhoz, a hangos ifjúsághoz. Kötődni sok kis kudarchoz, sikerhez, későn jötthöz, vagy a sihederhez, kötődni gyászhoz, könnyhöz és örömhöz, az olajágat küldő vízözönhöz. Hazához, múlthoz, jelenhez, jövőhöz, a kövek közül kiperdült időhöz, akármihez, de kötődni, kötődni, a kötődésekbe beleszövődni, s a titoktartó rejtőző talányhoz, kötődni élethez, halálhoz. Bornemissza Endre (1920-2007)

Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben; felkönyökölni és álmodni, elbüvölten; egymásba mélyedő szemek szent mosolya; a könyv becsukva, és gőzölög a tea; érezni, boldogan, hogy az est elköszön már; a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már a mennyegzői árny s az édes-édes éj - annyi halogatás után a szenvedély óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz: únja a heteket s minden napot megátkoz! Szabó Lőrinc fordítása Paul Verlaine (1844-1896)

A vén parkban didereg a magány, s két árnyék suhant át az éjszakán. Ajkuk puha, szemükben semmi élet, alig érteni, halkan mit beszélnek. A vén parkban didereg a magány, s multat idéz két boldogtalan árny. - Gondolsz régi mámorunkra szerelmem? - Mi köze hozzá? minek érdekeljen? - Arcom álmodban ma is megjelen? Feldobog szíved a nevemre? - Nem. - Óh szép napok! milyen forró s igaz volt csókunk és gyönyörünk! - Lehet, hogy az volt. - És kék az ég s a remény végtelen. - A remény eltünt, egünk fénytelen. Riadt bokrok közt jártak, két kisértet, és csak az éj hallotta, mit beszéltek. Szabó Lőrinc fordítása Paul Verlaine: Érzelmes dialóg Magányos, ódon parkban a havon Két árny sétál az éjben, ballagón. Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély, Alig hallatszik, hogy mit is beszél? Magányos, ódon parkban a havon Két árnyék révedez rég múltakon. - Eszedbe jut-e még a mámorunk? - Hogy gondolod, oly messze már a múlt! - Nevemre néha nem dobban szíved? Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed? - Ó üdvö...

Szitál az elvirágzott hó, kezedet fogni volna jó, öledbe hajtani fejem, a csődleltárt felejtenem. Az elbitangolt holnapot, csöpp napfényt kolduló vakot, a gyász rongyát toronyhegyen, az amen-szót, hogy úgy legyen. Szitál az elvirágzott hó, kezedet fogni volna jó, az üdvösség kis, meztelen mécslánggal égő szerelem. Csávossy György (1925-2015)

A csöndből a csönd zajaiból a zöldből a napfényből a kristály-levegőből a magányból a hirtelen napokból az emberekkel meglazult kötésből a természettel megszorult kötésből abból hogy tudok testemre figyelni a testiség metafizikumából abból hogy régesrég kinőtt szavakkal a kerítést a körtét a szobába szivárgó esővizet a borotvát megszólítom abból és más ilyenből sarjadt ez a jóltáplált nyugalom mely most magam fölé emel. Csorba Győző (1916-1995)

Maradjunk így, gyertyát se végy elő, legyen sötétség, lelkem így pihen. Olyan rejtő és olyan ölelő – talán anyám testében volt ilyen. Áprily Lajos (1887-1967)

Mi lett veletek, konduló szavak? Harang-testetek széttört, meghasadt? S ti, üveg-igék, mivé lettetek? Halottak vagytok? Üveg-szemetek? Ócska szilánkok kint a faluvég bokrai közt, hol kiszolgált fazék s lavór hever? Vagy hámló égdarab? Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag? Emlékszem: régen velem voltatok, minden költővel hozzám szóltatok, léphettek könnyű sárba vagy a tél halálmenetébe – senki, senki, csak ti tudtátok őket ölbe venni. Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült, záport hozó, nagy nők és megőszült állatok. Hol vagytok? Hol lapultok? Nélkületek futnak a vonatok. Nélkületek ölnek és szeretnek s ki csöndes szent volt, mára már eretnek. Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek. A földön, a földben kereslek titeket, levágott mákfejekben, ködökben, tanknyomokban, rémületes hazákban, otthonokban. Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente, hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre a körmömön, a számon, hátha, hátha megszólít újra hársfa és akácfa, Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő, mel...

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen. 1926 Juhász Gyula (1883-1937)

miként is nyújtsam át szonettemet – tizennégy sort, száznegyven szótagot, ezen rövid meg hosszú lépteket -, hogy megtudd: önmagamnál több vagyok? Téli virágként nőjenek ki tán papíromból a mondatok, szavak, hogy téged, kit a lelkem úgy kíván, e virágokkal elborítsalak? Vagy inkább tetszik, minden sor ha rács, s a vers kalitka, melyben átadom – hisz bármi fényes, úgyis csak harács, egy más világban van a nagy vagyon – a lelkem, mely a rácson át ha jár, az széthajlik, de mindig visszaáll? Orbán János Dénes (1973-)