Lélekszirteken

Szemeid ellopták reggel az ég kékjét emlékül mélyen belém ivódtak világítótornyokként jeleznek amikor tombolni készül a vihar Jan Walkusz (1956-)

Bőröndjébe hajtogatta a kora-nyári ég harsány vásznait, s alatta szél ellen feszülő madarak röptét a víz felől, s a part görbe fáit, sárga bokrokat. Nevettünk is, sokat; s most a végső idő költözik a fénylő ablakok mögé, s anyám kalapban sétál üres allén az alkonyatban. Fiam, ez lesz velünk. Elalszunk majd, vagy felébredünk Babiczky Tibor (1980-)

Ma kinyíltak a fehér virágok a japán cseresznyefákon és én észrevettem hogy az ő testvérük a te gondolatod Azt is láttam hogyan táncolt a kis kobold amikor váratlanul hosszan belenéztem a szemedbe Nína Björk Árnadóttir (1941-2000)

négy negyvennégy. a rigók már felébredtek. hűvös hajnal hasal a fűben. lépcsőn ücsörög egy álom, nagykabátot vesz, rágyújt, kávét kortyol, sétál fel-alá a verandán, kimegy a huzatos tavaszba, nem fázik, és nem fél semmitől, sokat nevet. Varga Melinda (1984-)

tökéletes harmónia egy hosszabb egyedüllét után felszámoljuk a közénk álló írásjeleket a véletlen grammatikája tartja össze az éjszakát minden érintésedben ott rejtezik az angyal s figyeli a test minden változását Varga Zoltán Tamás (1978-)

Nem, csoda ma se történt, megint csak este lett, mégis jó volt veled en-szörnyeim felett átugrani az örvényt. Szemben az utcalámpa most villant éjfelet, a hinta fönt megállva lendül új zuhanásba, továbbrepít veled. Cserepeire hull már, minden sarkán reped a nyár tükre, – míg új nyár nem jön, már vak leszek, de úgy is jó veled. Bár el ma sem daloltam a fő-fő éneket, ma is csak elnapoltam, mégis jó volt veled venni ezt-azt a boltban. Ma is drágán fizettem vertarany zsigerekben a pénzt, a keveset, mégis jó volt veled, mikor zsebembe tettem. Jó volt egy rezzenetre ma is a döbbenet, hirtelen latra vetve, hogy másképp is lehetne, lehetnék nem veled. Lehetnék nélküled az eljövő telekre, mik rám köszöntenek már egyre hidegedve, az is jó lesz veled. Hurrikánok söpörtek, repülő leesett, nem, ma se, ma se lett embernek lenni könnyebb, mégis jó volt veled. Jó volt veled az erkély, a buszon a tömeg, ahogy felnevettél, elmentél, visszajöttél, az is oly jó veled. Hogy úgy vagy, mint a tenger, ha elhú...

Álomban utak fényesedtek. Sokáig bűvöletedben éltem. Emléked galamb és virág, virágok szirma a szélben. Szél és folyó sodorta fényed, magukba zártak a hegyek. Indás feledés font körül, vad fű, burjánzó rengeteg. Bőrödre rátapadt a táj, hogy önmagába szívjon át. Így élsz e mohó pusztításban megfoghatatlanul tovább. Ezer formában itt lehetsz, mert őriz minden, mint a mag, s hogy szirmos létedet kibontsd, elég egy párás pillanat. Lator László (1927-2023)

Ez a másik, ez a világosabb suhanás nem adatik csak a nádszál-rengetegben s az ingatag erdőn, amikor az ember már madár és lemondott a külön pohárról túl az eszmélkedésen, a levegő tudása nélkül űrbe meríti szárnyait. Weöres Sándor (1913-1989)

Hóvirág-nyugvású éjszakák alatt rejtőzöm: nem árul el semmi, csak a tavasz. Devecsery László (1949-)

Alkony, időcsend, fénytelen magány. Este éjszakára jár. Csillagfény-percek holdfénnyel üzennek. Hajnalodik. Az órák reggelre kelnek. Fény motoz. Mennek tovább az óra-vándorok. Ki feltekint, ruhájukra tán az rálegyint. Rongyokká szakadt az idő alatt megtépett vakolat. Suhannak mégis, fényben ázva. Zúgnak a percek. Intenek alkonyi fények: ezüstök, kékek; s az éjjel mögött a végtelen. Számára jelentéktelen, hogy óránk most semmit sem mutat. Hiába keresünk kiutat. Nem hallik tik-tak, csupán itt belül zakatol valami... (1996) Devecsery László (1949-)

ha most a tenger felébredne ott állnál-e hullámai előtt benned volna-é a morajlás a tarajos szétporló sós áradat mely akárha fél madárszárny megérinti a fövenyt a nedves homokot a fekete erezetű köveket és a hengergő dudvás növényszárak tetemét elmosott lábnyomod a parton se emlék se jelen bárha ott volt a mindenség-idő valamely pillanatában akár a szerelem a felemelkedő égi pirosban vagy az alkony megcsendesült leheletében s még mintha az ízek is visszaáradnának abból a távolságból s láthatón mint felhőárny a tapinthatatlan valóság lidérces közegében ott állsz a hívás igézetében és nincs semmi bizonyosság csak az örök várakozás töviskoronája Gál Sándor (1937-2021)

meg kell hallani itt a csöndet ahogy a fűszálak csörögnek és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat a halkuló partitúrákat ahol húrként feszül a törzs és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű a zene mögött a gyérülő réteket az elvesztett lombot a bokros füstöt a téglából rakott kéményeken egy másik világot ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet meg kell hallani az élesedő neszeket odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb pusztítást végezzen amikor helyet csinálunk magunkban a fény születésének. Murányi Zita (1982-)

Ellökött engem ez a nyár, elereszt engem minden ajtó; kezek átsodorta hídját csak bámulom egy ferde partról. Vándor vagyok, álruhám napfény, se bűnöm nincs, se kenyerem. Árnyékom ágán meggy piroslik, vadmeggy s tűnődő szerelem. A júniusi mulandóság metszett nagy réztáblára karcol – Mosolyom: törvény, ezt lássátok, súlyosabb, mint az életem. Csoóri Sándor (1930-2016)

Annyira fáradt volt, hogy a tükörbe nézve megtetszett magának. Nem az arcára kiülő fáradtság miatt, hiszen az arca most is pontosan olyan volt, mint máskor. A gyanakvása fáradt el. Mintha a másik, legbelül viselt arcán, azon a szemmel nem látható arcon enyhültek volna a vonások. Mintha az a szem bámulna rá furcsa, idegen melegséggel. Akár egy tó jege, éppen olvadóban, akár a folyékony üveg: ezt látta a megszokott, fagyos tekintet helyett. Ezt látta azon az arcán, amit nem látott. Hogy ott belül valaki, akinek világéletében csak annyi volt a dolga, hogy elutasítsa őt, most halálosan kimerült, és képtelen már védekezni. Németh Bálint (1985-)

Ha vártalak (és sokszor vártalak), könnyű volt testem-telkem, mint a hab, az idő boldog csöndbe öltözött, liliom sarjadt égett nád között; a vágy harangszavú hullámait körbezengette, átszakadt a híd, áradt a víz, omlottak kőfalak, és zakatolt az ábrándok alatt a vér körpályás, élő rendszere; váltóját későn állította be: föl-le száguldó lélegzet-csapat jelezte jöttödet, nyugalmamat -. Már a medrébe minden visszatért. Fohászkodjunk a liliomokért: nekünk bomlottak sugaras és vad pillanatokban, amíg vártalak. Egyed Emese (1957-)

nagyon messziről a messzibbnél is túlról mintha anyám szólna vélem hangját hallani s mintha valamitől óvna akár az egykor-volt hajnali kelések idején minden út előtt ősz - s tavasz között Gál Sándor (1937-2021)

közeledő csillagok előtt hullámzik a csend egymásba szakadó erők rajzolják ki a végtelent vagy a végest a nemtudhatót ami valótlanságában él s vallatja a mindenhatót a teremtésben mi volt a cél mi az örök ha szerteporlik a szikla és az ember teste a tenger még meddig morajlik s meddig lesz nappal és este Gál Sándor (1937-2021)

Mint a szobrok, a szobrok. Napfényes, hosszú mozdulatok. Alig volt mosolya. De ha volt, az nagyon. A rítus szépsége tört át a ritmuson. Csak forgott és forgott és forgott. Könnyedén siklott. Lobogott. Szavának súlya volt. De szólni nem tudott. Forgott a kígyóbűvölő és forgott a sál, forgott a félkör, a tengerpart és forgott a lány, külön a táncosnő és külön a tánc ... Mások ünnepe ez: a nem hasonult múlt. Ő az illatot táncolta hozzá. Fabó Kinga (1953-2021)

Mint a szobrok, a szobrok. Napfényes, hosszú mozdulatok. Alig volt mosolya. De ha volt, az nagyon. A rítus szépsége tört át a ritmuson. Csak forgott és forgott és forgott. Könnyedén siklott. Lobogott. Szavának súlya volt. De szólni nem tudott. Forgott a kígyóbűvölő és forgott a sál, forgott a félkör, a tengerpart és forgott a lány, külön a táncosnő és külön a tánc . Fabó Kinga (1953-2021)

Már nem olvas nem ír eljött a vakulás pillanata csöndes órában éjfél zsákjába bújik ami élő idebenn s jól szuszog de künn az üveg mögött valami különös mozgás kél: egy angyal szűzhavat gereblyéz tökéletesen látod a párhuzamos "fésü-csikokat" ilyenkor versekre gondolsz: soha le nem írhatókra melyek pontosan illenének ebbe a várakozásnak kitett ÉJBE ahol ama szárnyak tollai meglebbennek majd a sírástól. Nagy Gáspár (1949-2007)