Lélekszirteken

mentem a hídon át a hídon január volt minden jéghideg nem értünk ki a fagy havából s kétezerig volt egy évtized és szerda volt és délután öt akkor már nem voltál te sem mentem a hídon át a hídon talán ha szembejössz velem és fújt a szél és január volt és egyedül és szerda öt a nap Budán a hegy mögé dőlt sirályok ringtak mocskos víz fölött Birtalan Ferenc (1945-2018)

két kezemmel karolásod. hő szívemmel dobogásod. lágy vigasszal kusza álmod. féltő szemmel utazásod, víg örömmel mulatásod. puha testtel zuhanásod. Csáky Anna (1938-2023)

szomjan haltak bennünk az álmok s elmaradoztak az ájult tegnapok is így lettünk lakatlan sziget – ahol már csak a szavak hűségére vigyáz a vendégként átszivárgó fájdalom Oláh András (1959-)

jönnek jelek miket nem értek szólok nem tudom ki ért meg pernye korom száll a romból aláaknázott gyerekkoromból dárdáját szegzi rám az este mondd: csillagsörényes béke lesz-e vagy indul már a nélkülem tél s titok leszek mint te is lettél Birtalan Ferenc (1945-2018)

Belépett a kerti ajtón, aztán mégsem ment tovább, jelképes pillanat jött: bizarr csók a rácson át. Mennyi meghitt árnyú rácsot, milyen bezárt kapukat görbített el és nyitott ki az a cinkos mozdulat, ahogy pirosan, párásan, pucéran, mint két falánk, félénk állat, összebújt a zúzos rácsok közt a szánk. (1966. január 17.) Eörsi István (1931-2005)

Az elhalasztott vallomások éjszakáján egy szőnyegként felgöngyölített mosoly amint kérdőjellé görbül, és többé nem válaszol. Jánk Károly (1967-)

vigaszra szorul a simogatás is: hiába tanít adni s elfogadni – a hamis érvek kíméletlen zárótüzében a roncsokat összeszedni már nem lehet… elfogyott a fény elszoktunk az élőktől és úgy hisszük az alkalmazkodás önkéntes pusztulásba vezet a kérdés csak az: akarsz-e élni szomorú gyűlöletben ha úgyis zátonyra futsz vagy szeretni fogsz míg beléd hal a fájdalom Oláh András (1959-)

Volt idő, mikor hegedűjükkel táncosok Fel tudták tartóztatni a gyerekek gondjait? Ó, volt idő, mikor még tudtak sírni könyveken, De bizony mindent kikezdtek az idő férgei. Az ég boltjai alatt életünk bizonytalan. Az életben az ismeretlen a legbiztosabb. Akinek nincsen karja a fényreklámok alatt, Annak a keze a legtisztább, s kinek nincsen szive: Csak azé nem fáj - s így csak az lát tisztán, aki vak. Végh György fordítása Dylan Thomas (1914-1953)

Ott akarok lenni, amikor papírsárkánnyá változol. Megijedni, hogy egy infarktus hirtelenségével ragad el a szél. A damilt erősen az ujjaim köré tekerni. Szorítson a távolodás. Szélcsendben szaladni veled, nehogy földet érj. Hozzászokni a rajzolt mosolyodhoz, miközben egyre apróbbnak látlak. A nyakamat kitörve nézni az égre. Beismerni, hogy nem vihetlek magammal mindenhová. Majláth Ákos (1996-)

Magamban dadogom a szerelmi vallomásokat, Mint kifogásait a rajtakapott bliccelő. Fel-alá járkálok magánpoklomban. Sírásomat hallgatom közelről-távolról. Fogcsikorgásom, mint összetört pezsgősüvegek szilánkjai A közmunkás sepregetők alatt az utcabál után. Mint a postán kallódó címzetlen szerelmes levelet, Egyik polcról a másikra pakolom gondolataim labirintusát. Mint a kukoricásban három napja eltévedt gyermek, Annyira félek. Mint egy félholtra csapott légy, mely Már csak ösztönből, de utoljára egy tornádót verdes. Mint a későn félrerántott kormány És az utolsót sikoltó kerék. Mint a szenvedély hajléktalanja, melyet Dühvel és zajjal koronáz mind a huszonnégy óra. Bűneim kertjéből kilép a muzsikus, És kottából harangozza a delet. Misét kongat a ministráns, ahol nem foghatom a kezed. Az ostyára nézek, és Téged látlak. Szívemig lubickolja fel magát az aranyhal. Háromszor is Téged kívánlak. Felakasztom magam, és ott is Te jössz szembe, Mint ezer expresszvonat. Halálra gázoltad magányomat. ...

ha egyedül vagyok hangosan újramondom a történetünket. mint azt a történetet, aminek időben és térben eleje és vége van. mondom egymás után a szavakat, befejezem a mondatokat, és szünet: hallgatom a csendeket a csendek között. ha egyedül vagyok, úgy mondom a történetet, hogy az eleje és a vége egy időben és térben van. és amikor kimondalak, hangosabbak lesznek a csendjeid a csendek között. Győrfi Kata (1992-)

Mert minden te vagy, a hang, a megismerhető rezdülés, együtt álmodó hajtincsek közti fény, mindig felém forduló arc. Szép voltál mindig is, pedig messze készültem, s most úgy tűnik, maradok még élni egy kicsit, bármit is tegyél, mindenben megismerlek, ez a szentség mindenen átoson. S én sem változom. Csillag Tamás (1987-)

Délután néha a háztető velünk szemben olyan furcsa színű lesz. Süt a nap és az ég se kékebb, mint máskor, de a tető nem vörös, nem barna, nem is lila, hanem messzeség színű. Ki kellene repülni az ablakon. Át, oda, messze. Tótfalusi István fordítása Ingrid Sjöstrand (1922-)

És szólt a hegy: - Ha alvó kő leszek, hogy felébredjek, kezedbe veszel-e? És szólt a Nap: - Ha már nappal leszek, hogy megvirradjak, szemed fölnyitod-e? S a csillag szólt: - Ha már csak fény leszek, szemhéjad alá, látni elrejtesz-e? És szólt a tó: - Ha tűz gyöngye leszek, egy fűszál sóhajában meghallasz-e? És szólt a szó: - Ha kucorgó fény leszek, a szájad szélén, hogy megláss, egyetlenegyszer kimondasz-e?! Bella István (1940-2006)

Háromóra tízperckor, a piac nyirkos standsorán, szeptemberben, vasárnap, mikor elkezd viszketni a nyár, a hámló csók, mikor fülledt réseink még viharokat várnak, mert megszokták, hogy hűt, hogy zuhog, hogy vajszínűek a felhők, ha eláll, valahol ott, óra tízkor, lassan simuló ébredéseid határán, a teafoltos párnádba szuszogsz, én pedig megint, most is ugyanúgy, csak épp vasárnap, elveszítelek. Élő Csenge Enikő (1992-)

A ház, levél, a fák, a gondolat se enyém, csak örököltem, s adom tovább egy elkövetkező napon, mely hűs falat, cserepet bontogat, hogy befúj a szél bordák lécein ó szívpitvarra sodorva kavart rozsdabarna érzelmekből avart, s kacarászik szétporló élcein, örökölte ő is az adomát, ahogy szobámat, kertemet adom át, átíratok fűt, fát, zümmögő létet, bőrében nem férő percet, szökőévet, világbolond hegedűt, zongorát, azt is, amit álmában komponált. Eszteró István (1941-)

Virágok, díszzsebkendők, zsabók, gyöngyházgombok, fülbevalók, lefekszem közétek pipacsok, lóherebojtok, lucernafüggők, fölöttem hullámozzatok, átsüt a nap a szirmokon, még árnyatok is szájpiros, érlila és emlőfehér, még árnyatok is illatos, pacsirtaként akartam én égből alátok hullani, tenyerek simogassatok, fodrok, kacsok öleljetek, akartam mint egy kisgyerek világgá menni köztetek, virággá lenni köztetek, átsüt a nap a szirmokon, magamra lesek messziről, csúnya és idegen vagyok, mint réti kő, mint a csömör, mint halott a ravatalon, lélegzetem föltámadás, születés, ha észreveszem fejeteket az ingemen, fejeteket a vállamon. Ágh István (1938-2025)

Havaztam volna magam is —, de lám, hogy megeredt! Hatalmas, vad pelyhekben, hull a hó a szülőföld felett. Térdig, derékig, torkig ér, suttogva fojtogat, parázna habzás lepi el a toronygombokat. S már égigérő hóban a táj! Moccanatlanul - e Nagy Pólyában a lét hallgatni tanul , Kaszák és kések éle mennybóltig bebugyolálva, fuldoklón fordul fehérbe a falvak szuszogása, nem koccan kő a kőhöz, hótömte szájjal szól, aki beszél, nagy havak gyomrában- az értelem békésen elüldögél. Alagutakat a hóban! Milljomnyi, egymást, kereső utat! Itt a szívdobogás is havat olvaszt, s álmok keringnek az öröm és kín eltömíthetetlen járatain. Városok, falvak szívhangja hallik, kásásodik a tél tömött fehérje —, okos szenvedély, kétkedő hit,  működtessétek egymást kereső: tekinteteink lézereit! Alagutakat a hóban! Hű szándék, mozdulat,   törékeny álom, didergő elme ne éljen a hó húsában örökre elkeverve. S ha majd a mennyei vatta szánkból kifordul, s nem a fagy bandái zenélnek, viduljon taposó tá...

Lelkemben elaggott szerelmed, végtelennek hittük - reménytelen volt. Mázsás súlyokat cipeltünk, mocskos csatában szerzett béklyókat. Most üvöltenék... figyelj, itt bent haldoklik valaki! Hallgassak? Búcsúzni jöttem, érted néma maradok, ölelésed viszem. markommal tépdesem hideg láncaim. ...szabadulnék már... _ - bennem sikolt a haló szerelem. Véget ért. Megyek, megyek temetni elhamvadt álmaink. Fecske Annamária (1983-)

Nagy fagyokat ígérnek a vének, hófelhőket, mik majd földig érnek. Így hát a sok napot, hetet, évet építsd meg hátamhoz kemencének. Aztán ülj mellém, hisz megszoktalak, mint vénülő fák az árnyékukat, s én, hogy meg ne fázzak, takarónak sejtenként a verseimbe varrlak. Beléd burkolózom, mint a csendbe, mintha minden kívülünkön lenne, s ha bennem a holnap megreszketne, légy nekem a békés, téli este. Sárhelyi Erika (1965-)