Lélekszirteken

A földre hullt levél ajándék, Körötted bíbor verssorok... Tündöklő-csöndes a halál még, Ezüstbrokátja rád ragyog. Az alkonyat arany porán át A távol épp így senyvedez; S hegyek fölé terítve szárnyát Kék-szürke búd így lengedez. S a mennyeken sziromlik, ég a Holdfény - oly tiszta és fehér!... És imaként szállong a néma Fákról a lángoló levél... (Baka István fordítása) Vjacseszlav Ivanov (1866-1891)

Már az ősz tépi meg a fákat, a zengő liget belesápad , csupa ijedt szín avar és lomb, a szél süvöltve sikolt-jajong . Mint egy rom-templom boltozatja, levelét a lomb egyre ontja, csörög-pörög a lábaimhoz, riadt szívem is felsikoltoz . Ne még, ne még, óh dermedt álom, a boldog üdvöt nem találom , akkor hulljak, ha összetépett gyilkos karmával már az élet. Bárdosi Németh János (1902-1981)

Tüzet gyújtottunk a kertben: hullanak a halott virágok, zörgő levelek, s szél ha lebben, égig emeli a lángot. Holnapra tán esik majd, csapkod a szél erősen, bánatom oly szelíd, halk, mint levél-sóhaj arany-őszben. Verdesett színt belé a sárga a sokféle zöld helyébe, nincs szükség már cicomára: füstként lebeg fel az égbe, elég a tűzben szomorúan a nyári pompa minden éke, s e szeles-esős háborúban eloszlik a nyár ma – vége. Csáky Anna (1938-2023)

Már évek óta nem vagy itt, anya. Nincs semmi baj, végül is tűrhető a világ, amit azóta rakok magam köré. Éppen csak egy kicsit lassabban gyógyulnak a sebeim, és gyorsabban kopik el a cipőm. Nehéz lettem. Nem is a mérlegen, magamnak lettem hirtelen nehéz. Az öregség ez? Vagy simán a gyász kövült rám? Vagy felnőni ez az út, hogy nincs már vállad terheim alá, és a valódi súly, amit viszek? (...) Kiss Judit Ágnes (1973-)

A növekvő ősz. A korán reggel ragyogó szőlőszemek, a hegyek, amik ilyenkor közel jönnek, néha már a kertben érzem a tölgyerdő illatát. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. A vízparton rakott tüzek füstje mozdulatlanul lebeg a folyó fölött. Ahogy az embereket látni ebben a megváltozott fényben. Egy gyerek áll a zöldséges előtt, sír, térdén csak néhány rózsaszín folt maradt a nyári sebekből. Győrffy Ákos (1976-)

Aranyló karjaira veszi a várost az ősz ringatja szelíden csönd lesz csönd csak lehajtott fejű esők járnak erre szobák tűnődnek régi táncok elfoszlott nevetés ki emlékezik bennem szüntelen termeimben lehullanak a madarak. Barna T. Attila (1971-)

(…vannak ilyen októberi napok.) A kunyhó előtt fekszel a sárguló fűben. Van az a kis terület benned, illatos senkiföldje, amit szabadon hagytál, elzárva magadtól és mástól. Levegős, tiszta sáv. A lényem nagyobbik részét alkotó feleslegességek, mondod. Mint a patakvíz, mint az októberi napok, néha olyanok a mozdulataim. Az mintha nem én lennék, miközben tudom, hogy az illatos senkiföldje mozdul meg bennem. Ott szobrok fekszenek az oldalukon, testükön csigák csillogó ösvényei, mondod. Átszűrődik, megmozdul bennem, mint valami szertartás, amiben egyszerre vagyok pap és elsőáldozó. Győrffy Ákos (1976-)

Magunk voltunk csak. Mind otthon maradtak Az önző érintések. Csendek ragyogtak. Mind elillantak Félelmek, feltevések. Ujjaim illettek tarkód ívéhez, Melletted boldogan unatkoztam. Hogy táncoltunk! Ringattam magam benned, S nevettem kislányos zavaromban. Kora őszi varázs. Simogasd felemás Régi-új életem. Te, mint vigasztalás Mit nem értene más, Úgy jöttél, hirtelen. És ott a kertben, Ha álom volt minden, És elképzellek csak, Illatod ingemen, Bőröd tenyeremben, Szép álmok maradnak.

Borongós árnyékkal szívemben járom a kertet őszi csendben… Búcsút veszek lombtól, virágtól… maroknyi léttől… csalfa nyártól… Tőled még nem. Kérj, hogy maradjak…! Aki voltam… s aki vagyok ma, őrizz meg annak. Kamarás Klára (1932-2022)

Milyen száraz és hideg a lelkem, pedig te melengetted a kezeid közt! Milyen száraz és üres az ágyam, pedig teleszórtad a csókok aranyával! Csókok aranyával, arany levelekkel, – de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. – Nem tudok aludni miattad, álmomban is ujjaid simogatását érzem a homlokomon. Csillogó gyíkok voltak az ujjaid, arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este. De messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel! – Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel? Szabó Lőrinc (1900-1957)

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel, Az ablakon bedobta tegnap éjjel. Ó, furcsa ákombákom! Még meddig élem világom? Kisasszony napján búcsúzik a fecske, Elszállt a nyár és elszállt a szerencse. Üres a fecskefészek... Már én sem fütyörészek. Az ablakomban fázó, bús virágok, A háztetőn a pék macskája nyávog, Sarlója fénylik a holdnak, Most mennek a bálba a holtak. Kinyílt az ajtó, de senkise jött be, Valaki némán meglapult mögötte. Idebent csak a kétség, Odakint a sötétség. Üzent az ősz egy hervadt falevéllel, Az ablakon bedobta tegnap éjjel. Ó, furcsa ákombákom! Még meddig élem világom? Heltai Jenő (1871-1957)

Táncrendet írt az ősz erotikus vad táncba kezd pereg a levél forog pereg a természet színes tangója ez. Erdőn réten már áll a bál feszes ritmusú szárnyalás utolsó kékbe-zöldbe röppenet égi kéz pirosat rőtre fest. Csattog a tangó csattog vadul szívemre fecskék vére hull bálterem fölött szél köröz színek pompája börtönöz s érzem a tangó ritmusát napom idővel vív tusát együtt járjuk a táncot vadul míg éjünk zörgő avarra hull. Olasz Valéria (1956-)

Mint egy néma kődarab, töpreng az idő. Elmúlni nem mer teljesen az éggel. Valami fémes csönd szorítja torkomat. Összevegyül lélegzetem a mindenséggel. Elsötétülhetnék én is ebben furcsa őszben. De vár rám – – – – a fényre feszített táj. Mozdulatlan seb a tenger, a csillag is. Érzem a faleveleket, hogy valami fáj. Madár János (1958-)

Nyomon kísér az éjszakában Valami halk, sejtelmes ének. A csöndességben az öreg fák Egymásnak titkokat mesélnek. Szelíden egymáshoz simulnak A mesemondó, karcsú ágak És mintha mindnek lelke volna, Suttognak, sírnak, muzsikálnak. Majd elhallgatnak. Bántja őket Az őszi éjjel szörnyű csendje S reszketve, félve összebújnak, Mintha a lelkük dideregne. A szél suhogva vág közéjük, A sok levél sóhajtva rezdül ? A hervadás fehér tündére Most megy az éjszakán keresztül. Heltai Jenő (1871-1957)

őszi délután, őszi alkonyat, amikor már elpihennek, a fészkükre szállnak a didergő, apró madarak, amikor leszáll az est, s botladozva hazaindulnak a kocsmából a borissza árnyak, amikor elcsitul a szél, s áradni kezd a köd, amikor már oly vigasztalan s oly sötét a tejfehér, ködben úszó tájék, hogy a vad csaholás, a kutyaugatás is csalogató, forró, távoli örömökre emlékeztet, a jól ismert otthoni zamatokra, amikre visszaemlékezni oly jó, még akkor is, ha már nincsenek, ha számunkra már elérhetetlenek, s amiknek kínzó emléke örökké ott sajog a szívben, s amikre fuldokolva, haldokolva is, sóvárogva, mindhiába vágyunk Parancs János (1937-1999)

Hajdani, őszbe ragadt szerelem nyoma vésve fakérgen. Tódul a fájdalom, árad a bánat az őszi vidéken. Gyászteli, bús, maszatos tereken remegő csapadék cseng, grízlaza, ködpuha éjjeleken lebegő laza lég leng. Gyászkoszorús, temetős, dohos illata van ma a völgynek. Csordul a könnye a kérges, öreg, fanyar illatú tölgynek. Bozók Ferenc (1973-)

Csapong az ősz, kabátot bontogat. Csapongok én is. Semmi fontosat. A szeptember merő banalitás. A lényeget talán majd valaki más. Nem tartlak már: kötél a fregolit. Nem tart az ég. Ránk szakad, beborít. Zavartan néz, pislog, kérdőre von hideg szemed: szép, zárlatos neon. Závada Péter (1982-)

A sárga gömbök úgy lógtak a fákról, mint akik minden tudnak a világról, a szilvafát, az öregedő körtét, a két barackfa mindenik gyümölcsét, a cseresznyén az égre korhadt ágat, a lábnyomot, mi ott maradt utánad, a tavaszt, ahogy szirmot bont az ágnak, a csirrogását sok vendégmadárnak, a napfényt, esőt, nyárnapok futását, a madárfüttyös hajnal hasadását, a súlyra hajtott ágak büszke álmát, a fákat, kik a szelet zabolázzák, a rigócsalád íves föl-le röptét, a kerítést, a búvós zugok csöndjét, és bokor, fa, fű széles mosolyt ölt föl, amikor elősárgulnak a zöldből, nagy utolsónak maradnak a kertben, s hogy fanyar ízük sejdítse a nyelvem, az őszi napfényt végső nászra kérik, és bársonybőrük kőkeményre érik. Böröczki Mihály (1946-)

nézem a nyár utolsó virágait ahogy koromtalan lángjuk világít a fűszálból a zöld tovaillan hová lesz minden amim van a tövekben elapadnak a nedvek talán nem is vagy csupán kereslek Fecske Csaba (1948-)

Az őszben állsz, tűnődve jársz, hullatja vén lombját a hárs. Titokzatos halk nesz zavar, kip-kop, kopog a holt avar. Hol itt, hol ott, csodás, csodás, mint távoli lábcsoszogás. Forogsz, fülelsz, álmélkodol, valaki jön, nem tudni hol. Valaki jön, és erre tart és csörgeti a tört avart. Jön finoman, jön hidegen, a csenden át, a ligeten. Híg árny, akit szem nem talál, maga az Ősz, a halk Halál. Forogsz, fülelsz, a szíved üt: nem jön sehol s jön mindenütt. Peng mindenütt az őszi nesz, álomszerű bújósdi ez. Kiáltanál: az Istenért! És megremegsz: most ideért. Most ideért a lenge láb és megkerült és megy tovább. Nadányi Zoltán (1892-1955)