Lélekszirteken

Nem akarok mást, csak ruharedőid közt elbújni, Lágyan cirógatva meglapulni A kabátod zsebében, Megnyugodni a sálad melegében. Nyakkendődbe kapaszkodva, A valóságban kalandozva, Megpihenni egy létező mesében, Mit mindig a másik helyében, Létezni mégsem hagyunk. Rég nem számít mit akarunk. Szeretném arcodat kezemmel keretezni, Hogy legyen indok ennyire szeretni, S könnyektől fúlva megnevettetni Azt az apró gödröt arcodon. Ha fejemet válladba fúrom nem láthatom, Arcodon közömbösség ül vagy fájdalom. Szemedbe néznem ártalom. Szorosabban húzlak magamhoz, Nem kéne tovább itt maradnom.

a délelőttöket töltöd velem, a nagy veszekedés végéről a sóhajtásokat. úgy fekszel mellettem ilyenkor, mint egy megbánt mondat utolsó szava. közel vagy hozzám, ahogy az indulatszavak simulnak az egyszerű igékhez: az előbbi üres a másik nélkül, az utóbbi egyedül erőtlen. egy ilyen délelőttön te értelmet nyersz, én meg gyenge leszek tőle. Győrfi Kata (1992-)

Mitől old el a mai est mihez köt majd a reggel s a közti vízből rád mi les éjszaka mondd mi veszt el lesz-e átvinni még hajó láncot csörgetni révész partot ér-e a korhadó vagy majd keresse régész s ha csónakodnak bérlete lejár újítni hol kell mondd tudod-e mi köt ide tudod-e majd mi old el? Lackfi János (1971-)

A csend üvegjét feszíti a fagy. Koppanó zaj a macskalépteké. Mint déli szél, többé sehol se vagy, vakon kereng az álom lefelé. S amire visszaemlékezni fáj: amilyenek voltunk. Megroppanó csontozatát most vallja meg a táj. És felszakad az ég, s ömlik a hó Imre Flóra (1961-)

Melyikünk hűtlen? Aki ittmaradt téblábolni a tétova világban araszolgatva szürke napokat életre ítélve halálra szántan vagy aki elment örökös szótlanságba elfelejtve a perzselő nyarat nem tudva mekkora tél támad utána s nem bánva azt se ha semmise marad. Somos Béla (1938-)

éjfélkor kereslek mikor a hold sétálni jár s a tinta sötét sziklás part meredélyén szavakat szaggat a gyönyörűség a hullámok halk éneke ölébe kap játékosan mesél elringat majd szeszélyesen ellök akvamarinjától ujjongó öröm és bágyadt szomorúság kavarog bennem ha szemeidből a fény kiszakad nem bírom tovább szeretlek zöld teát iszom mahagóni farönkön és a sötétbe suttogok mosolyogva neveddel játszom kérész dallamot elnémít a mezítlábas éjszaka az utazás az álmok gyönyöre a soha hozzád nem tartozás szenvedélye s a csillagok sűrűje mely mint mandulafa virága ellepi a titokzatos eget mesélj vagy tűnj már el mert a hulló kövek is szenvednek és az éj elsiklik mellettem a sötétség-szalag letekeredik talán ott a másik parton messze Afrika tövises karjaiban – ahol felparázslik a látóhatár széle halk és félelmetes – menj üvöltöm és mikor kibogozom magam a béklyó holnapokból neveddel mint szellővel játszom *** Mórotz Krisztina (1974-)

Nem voltál megfelelő kontextus az őszinteséghez, mint ahogy a meztelenséghez sem az egy akármilyen szabad strand. Azok a bárki által látogatható vonások, az a reggeltől estig nyitva tartó, mindkét irányból könnyedén megközelíthető elbeszélői pozíció. A groteszk nem egy romantikus minőség, hanem az, ahogy föntről lefelé, keresztbe beszéltünk egymáshoz két összetolt emeletes ágyon. Most már úgy tűnik, mintha nem történt volna velünk semmi figyelemre méltó: mintha az, hogy fontos voltál, nem lett volna más, mint egy harminc évig tartó gellérthegyi séta. Závada Péter (1982-)

Bár nem tehetem meg, de képzelem, hogy megtehetném, és mégsem teszem, mert arra nincs erőm, hogy megtegyem, vagy megteszem, holott nincs rá okom, hogy megtegyem, talán tisztem, jogom sincsen hozzá, de én úgy gondolom, ha nem tenném meg, ülnék csak leverve, bosszús lennék, és már nem érdekelne, hogy tíz év múlva emlékezzek erre a percre, melyben éppen most vagyunk, és lássam visszanéző önmagunk, hogy egy meg nem tett tettet fájlalunk. Mindezt elmondhatnám, de nem teszem, mert nem tudom már elképzelni sem.

Cipelsz magadhoz kötözve, csuklódon kókadt Léggömböt. Miért van ennyire rossz érzésem, Pedig egymás közelében vagyunk mindig. Talán mert nem tudom, éppen merre tartunk, S nem lesz-e rossz vége ennek. Valaki ollót fog s levág mellőled, Könnyebbedem és eltűnök. Jassó Judit (1977-)

Vannak azok a pillanatok este amikor az ember fáradt már bármit csinálni. Csak ül csendben. Még nem álmos, de nem is friss. Olvas néhány Kosztolányi sort lélekről, őszről, titokzatos megállókról, elmúló időről. Mert az idő is olyan, mint az élet: csupán a testen hagy nyomot. A tudatban, a lélekben, vagy a nyelv viszonyrendszerében. Nem is tudom. Valaki kinéz az ablakon, hogy távol a csillagok vajon mit is csinálnak. Elgondolkodik azon, hogy a föld és a csillagok közt élt ő. Fél elaludni. Mint a gyerek este, kifogást keres. Amíg táncol a képernyőkímélő Borbély Szilárd (1963-2014)

Ha elbújtál a jelmeztárba néha, mi rejtett, mondd, a rettegő remény, hogy rád akadnak, szólalj meg te léha hol értél véget s hol kezdődtem én, üres kelmékbe fúrtad messzi arcod, mért tévedtél el jelmezek között, rongyútvesztődből minden nesz kihallszott, miért lapultál pár levetkőzött lopott életben, mely nem kap kegyelmet, csak pillanatra, hogyha csal s konok, és ezt csodáltad mégis, szólj, te gyermek – s most vállfán függő súlyos alkonyok hullámain, mondd, mily emlékezet rezzenti arcod, mely nem létezett? Kovács András Ferenc (1959-2023)

látod, felejtek én is, a telefonszámodat már régóta nem tudom, és a kedvenc színedet sem, de van, amire emlékszem még, a lassú esőkre például, amikor ernyőd alatt bújtunk össze, vagy az ébredésre melletted, a reggelekre az ágyunkban, mutasd az arcodat, súgta a tükör a fürdőszobából vagy amikor sétálni mentünk, és hiába a sötét, nem féltünk semmitől, talán mert nem hallottuk, hogyan roppantak körülöttünk a fák, hűvös volt, hogy ne fázzam annyira, megszámoltam hányszor koppan a cipőd sarka az aszfalton amíg hazaérünk, látod, vannak ilyen emlékeim, előkerülnek néha, akár az elveszettnek hitt dolgok, most is ilyenek jutnak eszembe, ahogyan ülünk itt egymás mellett a buszon, mint az a régi, nyári éjszaka, de hiába, te félúton leszállsz én a végállomásig megyek Bajtai András (1983-)

Az előszobában lakik az érkezés. Hosszú, vizes kabátja, sáros cipője van, kalapja alól nyirkos arc figyel. A küszöbön az indulás tanyázik, az ő cipője tiszta, kabátja száraz, kalapja itt még aligha van. Kintről a kint mindig ráesik, ahogy az érkezésre mindig a bent zuhan. A kettő ritkán találkozik – a találkozás a lépcsőházban lakik, de beszűrődnek a hangjai. A bentiek próbálják hallani, vagy nem hallani. Az előszobában laknak a köszönő szavak, ott lakik a szia meg a viszlát, és ott lakik a ki az is, meg bejut rá a válasz, az a válasz is, amire az ajtó zárva marad Antal Balázs (1977-)

Egy jótét napon nekilátott szebb hellyé tenni a világot; és megfordított egy hanyatt kapálózó kis bogarat. Halmai Tamás (1975-)

Azt a morzsát a kagylóból, nem töröltem le, mert eszembe jutott az arcodon az az anyajegy. nem akarom, hogy vége legyen a télnek. ahogy nő szemben a házon a borostyán, eszembe jut a mellkasod, a téli fákat is akarom, borostád, nyírt szakállad mind, sokszorozva vagy, hófelhők jönnek, és a varjak mennek az erdőbe vissza. olyan egyértelmű minden, mint ez a végtelen hófehér. nem állok fel az ablaktól soha, soha többé. szóval, rád látok az ablakomból, tűzfalon borostyán vagy, kagylóban kicsi morzsa, és sok lombtalan fakorona. hogy lesz ezután, nem érdekel, csak ne múljon el ez a tél, a tavasz nem hasonlítana rád. Nagy Zsuka (1977-)

pillekönnyű pillanatban puha csendben itt maradtam álomszuszék felhőt láttam megcsodáltad megcsodáltam gyöngyhegedűn csorgó dalban bandukoltál bandukoltam talpad nyomán fűszál ébred madárdalból van a lépted üres kézzel kincset hoztam tócsák tükrét aranyoztam szavad fényét illatoztam virág nyílik lábnyomomban virág nyílik lábnyomodban *** Hajnal Éva (1960-)

  Andreának Kétségbeesett lét örvendezik. Szelíd sodrában mezítlen mosoly. Hallgatásban a józan árvaság s hirtelen éhség a türelemben. El nem virágzó gyerek-mondatok: szívdobbanásé is utcazajban. Brahms-zene, Lánchíd, hűség, hűs nyáréj méltóságában nevetés fénylik: kézfogás rejti tenyeredbe, hogy szeretni veled megint kamaszkor. Czigány György (1931-)

A hajnal riadt reszketése rám ront, felébredek, mert rólad álmodom. Még félóra s az éjszakának fájront, de kettős arcod újraszámolom. A nappalokkal megbirkózni kéne, s bár ezzel telik életem fele, az ürességnek este lesz csak vége, és nem tudom, hogy mivel lesz tele. A piáról a drogról már lejöttem, csak rólad nem bírok még kedvesem. Te nem tudod hogy mik vannak mögöttem. Már az csoda hogy mégis létezem. Egy haja mögé rejtőzködő lányarc. Egy tétovázó, megtört mozdulat. Egy gondolat és amit végül rávarrsz az újraszámolt kettős arc alatt. Már álmodni és ébren lenni sem mersz, a holnapban nincs semmi biztató. Most padlót fogtál, mégis újra felkelsz, bár rég nem vagy már orvosolható. Nyirán Ferenc (1951-)

a délutáni ferde fénypászmákat a gesztenyefák alatti füvön a ránk boruló makulátlan égkék összes árnyalatát külön-külön nyár- és lélegzetmeleg kutyabunda lelkes törleszkedését tenyeremben egy vicc emlékét amit nevetőránc őriz ha szövegét el is feledtem folyóvíz mozdulatlan áramlását hol a két ág összetalálkozik tükrén a csillámokat napszín pitypang látványának viruló szálait a szél borzolta pázsit hűvösségét verébrebbenést béka ploccsanását a borzongást mit felidéz a testem amit a tested borzongása járt át egymástól távol is összefonódva le nem szakítva sosem hervadón se-vég-se-kezdet koszorúba gyűjtöm hogy körbeérjen majd ha átadom Nyári éj ásványvízben a buborék gyöngyöző kacagás fölfelé törekszik minden a nyári ég csupa csillag tücsökcirr madárdal verszene virágkehely ágymelege neked vagy általad üzen-e hazahívlak Szlukovényi Katalin (1977-)

Behúzódom és magamra zárom az ablakot. Behozzák a gyertyát és jóéjszakát kivánnak, s én is elégedetten jóéjszakát kivánok. Bárcsak mindig ilyen lehetne életem: napfényes, eső-puha nap, vagy viharos, mintha a Világ összedőlne, puha este és a járókelők, akiket érdeklődve nézek ablakomból, egy utolsó barátságos pillantás a néma fákra, aztán bezárni az ablakot, meggyújtani a gyertyát, nem olvasni, nem is gondolni semmire, nem aludni, csak érezni, hogy áramlik át rajtam az élet, mint folyó a medrében, s odakint, mint egy alvó isten, az óriási csönd. Somlyó György fordítása Fernando Pessoa (1888-1935)

Hideg hangon koppan a kapun gyémánt gyűrűd s altat arcod. Álmunk az ágyon szelíden szalad forrón fakadó rügyet ragaszt. Párnákba puhult szunnyadó szavak hálóingre hullik az alvadt alkonyat. Fáklyával futok a suttogó sötétben lángjában látlak s ölelésed öblében. Szünet szavaidban zárójelbe zárva, leszek lapra írva, vagy íratlan fodros felhőd s néha – gondolatjel a gondolatban. *** Albert Zsolt (1973-)

A vadludakkal sincs kiút, mert visszatérnek, és én nem akarok visszafordulni se többé, nem akarok az lenni ami történt, látod, győzködöm magam, hogy semmi se történt. Nem tudom egyébként, hogy elkerülhető-e. De másról most nincs szó és magának megbocsát az ember, sőt, mint akik azt hiszik, szereti őket, végül, végül is szereti magát. Képzelj el egy elhagyott partszakaszt, hogy milyen, hogy mi történt, amitől elromolhatott. Relatív csöndet, gazt, újságokat, homokban felejtett, rossz fülhallgatót. A fülhallgatóban valódi csöndet. Képzelj ide bármit, csak mesélnem ne kelljen. Képzeld azt, hogy ezt álmodod, és világvége van és úgy könnyű minden. Képzeld azt, hogy ez van belül. Képzeld azt, hogy van olyan, hogy benn. Mert se ég, se part, se kiút, de mindegy egyébként. Csak te légy amire magamból emlékszem.   Simon Márton (1984-)

Ez a pici ránc a homlokon a vízmorajlással rokon tengerrel mikor partra tör vagy hullámtörőket gyötör benne van mind a végtelen a kocsma és az étterem benne a bánat és öröm a haj a bőr a lábköröm s a nap a hold s a csillagok a bűzök és az illatok benne a fák és a kövek az élet mit halál követ a ránc előjön s elsimul gyümölcs megérik és lehull tenger morajlik – ez örök fejünkre hulló fénykörök Babiczky Tibor (1980-)

Hogy ne őrülj meg, meg kell őrülnöd minden nap. Mint a nagy utasszállítók felszállás előtt, még a kifutópályán, ahogy lefékeznek, nyitogatják a szárnyakon az életfontosságú lemezeket, tesztelik a kijelzőket, neked is meg kell tanulnod karbantartanod a lelked, naprakészen az érzékenységed, nem kitérni semmi elől, hagynod, hogy a hitványság, mint békés falvakon a vörösiszap, átfolyjon rajtad. Amíg folyik, megtisztulhatsz. Újra és újra. Halmosi Sándor (1971-)

Akkor még úgy mértük az időt, hogy kedves, barátkozós gesztus, ha éjszaka felhívsz. Csak később lett zaklatás, ha ugyanezt én tettem veled. Lassan, ahogy sérült létráról óvakodik le az ember, úgy gyűlöltél meg mindazért, amit elárultál magadról. Ezen nem javított az sem, hogy megőriztem titkaid. Mert visszaéltem a bizalmaddal, úgy, hogy beléd szerettem. Nyirán Ferenc (1951-)

Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is, kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül, s oly szükségképpen találkozol! Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép, arcodba néz, kapaszkodik, és jól tudom: rémítő gyorsan elforog – de hát nem ő akarja így! A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait, s négy-öt nap teltén hervad el, de mondanád-e: akkor kár is nyílnia, ha ily rövid szépségre jó? Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik, a mi dolgunk szeretni őt. Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn, tudod, hogy úgyis elforog! Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud, ki örömöt nem vár, csak ad, s akkor talán a hinta egyszercsak megáll, s a kaktusz nyitja szirmait. Fábri Péter (1953-)

Erről mesélek, egy kerthelyiségben, a leveleiket bontogató gesztenyefák alatt, a hideg, áprilisi napsütésben, egy nőnek, hogy majd megírom ezt a verset, egy titkos találkozó végén, olyan átéléssel, mintha nem lenne mindegy, ráadásul egy másikra, egy másik versre gondolok épp, nem is erre. Az arról szólna, amikor pár évvel ezelőtt egy másik nő mellettem állva kapott egy SMSt egy másik férfitől, én meg véletlenül odanéztem és elolvastam, pedig mindig kínosan ügyeltem a diszkrécióra, valószínűleg gyávaságból, Merre jársz? ennyi volt az egész, és bár ez most már mindegy, az a nő akkor otthagyott azért a másikért az éjszakai parton. Én meg arra gondoltam, most nemrég, hogy erről kéne, erről lehetne egy verset, ezt magyarázom, a cigarettámat nézve, ebben a kerthelyiségben, egy hivatalosan meg sem történt találkozás végén. Mert észrevettem, hogy ez beépült, annyi minden történt azóta, de ez beépült, mint egy varázsszót, időről időre megírtam valakinek, aki számított, így, üzenetben, hogy merr

Bármilyen zenét, ó, bármilyent, Lelkemből szakítsa csak ki Ezt a bizonytalan nem-igent Mely nyugalmat vágyna kapni!  Bármilyen zene, lant vagy gitár, Harmónium, ócska verkli… Egy dal, hogy elcsábíthatna már… Egy álom, melyben nincs semmi…  Bármit hát, csak nem az életet! Jota és fado, a tánc, a dal, Az utolsó tánc, a zűrzavar… Csak ne érezzem a szívemet! Kukorelly Endre fordítása Fernando Pessoa (1888-1935)

Lépteit vesztett, sebzett nyelvű félcipő, párját hasztalan kereső vézna markú kesztyű, melegét eleresztett, magában vacogó pokróc és egy életunt egész kenyér az éjszaka szárnya alatt, hulladékokon hízott zacskók között adnak ma találkát egymásnak; egy halom tépett, aranyszínű csomagoló papír közé vetett, becézgetéshez szokott orchidea kényes kelyhét az elszalasztott lehetőségek cseppjei áztatják; odébb egy felejtésre ítélt fényképalbumból arcok, szemek, kezek, szétfolyó emberi alakok fordulnak ki, kétségbeesett hangjuk a tegnapokból száll; mellette egy vaskos könyvben a fagy lapozgat, a rövid és a hosszú sorok pergetegei a hallhatatlanságról vitatkoznak, míg nyomtatott-álmuk az észak leheletével érkező hóviharban szét nem oszlik; egy színes ceruzára ajándékdísz tekeredik, türelmetlen mozdulatával az ünnep utolsó üzenetét írná a levegőbe; szaloncukrok üres ezüstpapírjai táncolnak a hajnali fényben, hamis ízek maradékait őrizgetve; szenvedő fenyőárnyak karolják át egymást az elröppent na

ezer beszédes kő szorong minden néma falban ………………… úgy mondják egyik kőben sötét démonok másikban fényarcú angyalok ………………… magunk vagyunk itt a malter mi követ kővel összefog Szente B. Levente (1972-)

Itt fekszenek a fűben: egy lány meg egy fiú. Narancsot esznek, csókot váltanak, mint a habokon változik a tajték. Itt fekszenek a parton: egy lány meg egy fiú. Citromot esznek, csókot váltanak, mint felhőkön változik a tajték. Itt fekszenek a földön: egy lány meg egy fiú. Nem beszélnek, csókot se váltanak, csöndre váltják a csöndet. Somlyó György fordítása Octavio Paz (1914-1998)

Nincs kérdésem, csak a választ várnám, tenyerem hűvös levélnehezék. Fénylő kígyó tekereg a párnán, és megnyílik a bádoglemez ég. Szivárványt köp, míg szalad egy felhő, Tükörben kislányarc, és szűk szemén árnyék játszik, ami lassan felnő, suttog: ő nem te, és az én sem én. Esteledik. Féregzöld a vénám. Tűt vár, vattát és némi alkoholt. Fehér alak simít végig némán, mesélni kezd, hol sárkány van, kobold. Fehér tündér, kapcsold fel a lámpát, szurokszín az örvény, és nem értem. Nyiss falat, hogy fény zuhanjon ránk át. Kicsi vagyok. Lélek a sötétben.

Télben felejtett, száraz pillangótest Lila nyár illat szárnyai porán Ennyi csak minden, színes igézet Azt mondod, minden mulandó Elengeded a kezem a messzeségbe Az ólomszabadság repülni tanul S te nem félsz, hogy teste pokolra hull Varga Melinda (1984-)

Hol járunk már az éden fáitól! Világunk büszke madarának csőrében porladunk. Hullám befagy, lüktetés, csobogás eláll, meghasadnak az evidenciák. Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan? Pilinszky János (1921-1981)

Napközben nem jut eszembe: végül porból vett testem csenben megkékül, nádszállal mértéket vesznek róla  hiába hívlak segítségül. Napközben nem jut eszembe: édes ízednek semmi köze az éghez, hozzáhűlsz lassan, eltűnsz alóla  ez egyre inkább esedékes. Napközben folyton az időt mérem, túljutunk néhány apróbb veszélyen, féltem a bőröm, reszketek érted  a lehetetlent megígérem. Napközben folyton valóra váltom álmaim, kifejtem elvárásom, gondolok nagyot, lépek merészet  vakvágányon. László Noémi (1973-)

Valamit megszerzett belőlem a látvány, amint tenger a parttal összeér mint két egymásba simuló hűs tenyér, ottmaradt egyszer ízekre szedett lényegem, mint tettből a könnytiszta értelem s azóta mindent, mit érintek, tudatlan, látószög árnyalta kép, akárha holtsárga koponya kútjában tükröződnék. Vissza kell térnem – érzem- a páros táj összemarkába, édeni tudásom azúr világába, csak tenger tükrén csillagosan, velem egészként azonosan. *** B. Tomos Hajnal (1957-)

Beléd feledkezem, ó, virradat, megküzdök érted a tátongó magánnyal, fények fürdetnek vánkosok ölén, kertemben nyár van, lelkemben madárdal. Csended öblében megmerítkezem, és bőrömön hűs nedvet hagy az éjjel, míg csigolyámon selymek futama millió sejtben kúszva árad széjjel– Az értelem ilyenkor mit sem ér, s a józan ész kikapcsol, mint a lámpa, az ösztönök lendülnek esztelen, s a lét zuhan egy új orvtámadásba. *** Kapui Ágota (1955-2018)

icurka vagy mégis a világ végéig kell nyúlnom hiába tűntél törékenynek hozzád érni alig marok s nem merek hátraarcot sűrű szemedbe se vágni a langyos szerelem és a kihűlő barátság szakadékán fogom kezed ujjaimban jég- ideg heregörcs billeg langyos hűl vagy melegszik mennyire vágytam magam után aki visszamosolygó fényt teremt arra aki most nem vagyok ahol látlak nem vagy ott ahol vártalak oda Més - záros István  (1959-)

Kikocogtak az angyalok a hóra. Gyűjtögetik a roppanást – szárnyukat merítik a ködben. A lucskos ég felől jönnek, álmosak, és lusta szemmel figyelnek a halálba. Ők sosem fáznak. Ők sosem fájnak. Most emelik a verebem testét. Reggel eshetett le a földre – vagy tán éjjel. Pedig tegnap tenyerembe vettem, tartogattam a kötött kabát alatt: nagyon csendes volt, csak a szíve vert hevesen, meg a szeme várta, mikor csapok le rá. Hát igaz, nagy lehet a verébszívnek a kabát. Most meg itt ez a test – emelkedik a glóriás szavakra. Nézem. Hunyorgok. Már nem is. Ott sincsen. Se glória, se szárnyak, se köd, se angyalok. Pedig tegnap kirepült a kezemből. December huszonnegyedike van.

  Seattle, 1989 Egy égősor felkapcsolva maradt a kirakatban, üres folyosók szűrik az izzók zizzenését. A váltakozó fényben messziről látni a mű- fenyőket, alattuk üres dobozok tökéletes sorrendben, mellettük szövetkabátos bábuk. Éjjeliőr vagyok a Northgate Mallban, zseblámpámmal pásztázom a leárazott játékokat, tévéket, rádiókat. A plafonról díszek lógnak, lépteim megtörik a tátogó csendet. December van, huszonnegyedike. Drávucz Zsolt (1997-)

Eső suttog Sötétzöld alkonyban Szerelem szárad a fákon Vágy csiptetők a csillagok Kőcsipke az idő Megáll Nem siet ezúttal sehova Kezed kezemmel összeér Egy ódon utcán A világ közepén S a pillanat erről Szobrot farag Varga Melinda (1984-)

Helyette sétálj egyedül este, menj ki a városból a rétek felé, aludj a sötétedő ég alatt; a lépteid felverte por átalakul föld felé hulló arany esővé, egy ismeretlen isten ajándékaként. A kanális mentén a platánok és az a pár völgyi nyárfa visszafogja lélegzetét, miközben átlépdelsz a fahídon, ami sehova nem vezet, ahol még nem jártál, mert ez a séta megismétlődik egyszer vagy többször naponta. Ezért látsz a távolban, túl az alacsony dombok első emelkedőin férfiakat és nőket öszvérhátra kapni, lóháton, néhányat gyalog, az elveszett család, nem imádkoztál, hogy láthasd őket, ők imádkoznak, hogy láthassanak, kántálnak és énekelnek, hogy az utolsó napsugárba csalják a holdat. Mögötted a város ablakai pislákolnak, bezáródnak a házak, előtted a mély víz felett zeneszerűen halnak el a hangok, és eltűnnek aztán; még a gyors, bukdácsoló pintyek is belemenekülnek a füstbe, és az egyetlen út, holdfényben fehéren, mindenhova vezet. Gyukics Gábor  fordítása Philip Levine (1928-2015)

mit csak a tükrök látnak álruhát ölt a lélek rózsát vesz kölcsönpénzen milyen gyönyörű élet micsoda szép hazugság minő fölséges percek este kilencig koldus este kilenctől herceg rózsára cserélt birtok virág egy utcalánynak kimenőt ölt a lélek mit csak a tükrök látnak Orbán János Dénes (1973-)

mennyi éve mennyi arcban mennyi színjátszó alakban tó fölött és hegy tövében poklok közt egy foltnyi éden ahol mégis ahol holnap ahol biztos hajnalodhat ahol mindegy merre honnan ragyogásban megtiportan ha kudarc is hogyha szégyen víz fölött sziklák tövében száz alakban száz szerepben csak mi ketten csak mi ketten és ha elmúlt mennyi év is te meg én csak újra mégis az idő nincs már sehol se nézz az égre nézz a földre nézd kitágult horizontját pőre örökkévalóság Imre Flóra (1961-)

Nagy kérdés: hogy lehet tovább rontani a javíthatatlant; a körülmények mostohák, s alulról fűtik már a katlant. Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”, lendkerék forgatja magát; tudjuk mindennek az okát, megbontjuk a megbonthatatlant – Mint a bohóc vagy mint a pék, mindenki tudja szerepét, ki zsemlét süt, ki viccet el – nagy mulatság lesz így az élet – miért is van, hogy mégis félek? Kérdezek. Senki nem felel. Petri György (1943-2000)

A havazás nagy körhintáin szállnak, szédülnek a szélben a falvak, porzik az égre a poroszka út. Gyufaszál lobban a hegyszorosokban, s a hét kicsi törpe rőt lobogója ránk szabadult. Kapja a szél, s már indigó éjben szórja havát szanaszét. Szilvalekvár tetején viríthat így a penész! S gyűl a fehérség bűne már bennem: pelyhek galoppja a mellkason át. Hamari tej gyűl a csecsemőmellben ilyen idejekorán. Fut, fut a hó, a kis hegyiló bokája benne meleg. Élni a hó alatt is lehet jó, de csattogó szélben érdemesebb Farkas Árpád (1944-2021)

van-e, mi nem változott szavakká tengeridőbe loccsanó kővé, kaviccsá, maradt-e annyi nincs még, amit az álmok ragasztóanyaga összetarthat, lehessen halvány reménnyé a felsíró kézben, amelyik érte a lét rongyos könyvét elölről újra fellapozza? *** Csák Gyöngyi (1950-)  

Ha rajtam múlna, mindig hajnal lenne. Lágy, mint a vaj egy frissen sült bagetten. Ágyunkhoz a nap fénylő teát tenne. Aranyszín csendek olvadnának benne, míg ébredezni kezdünk mind a ketten. Ha rajtam múlna, mindig hajnal lenne. Más igyekszik, a sarki boltba menne, Papírfehér út, mint egy kis maketten. Ágyunkhoz a nap fénylő teát tenne. Mert diszkrét hírnök, reggelt így üzenne. Megkóstolsz, ahogy áthajolsz felettem. Ha rajtam múlna, mindig hajnal lenne. A padló fázik, bársonyköntöst venne, Itt van az enyém, amit épp levettem. Ágyunkhoz a nap fénylő teát tenne. Olvadna a nyelv, míg az ajkad enne. Lágy, mint a vaj egy frissen sült bagetten. Ágyunkhoz a nap fénylő teát tenne. Ha rajtam múlna, mindig hajnal lenne.

Este volt, szenvedély ömlött le a hegyekből és a rendeltetésük útján úsztak a hajók. A szárazföld felől az angyalok ették velünk a fehér kenyeret, szemükben égi lelkesedést láttunk. A hatványra emelt zöldet fekete hasította át, mint elíziumi hárfa csillogtak fülünkbe a csillagok, az emberek aludtak és arról álmodtak, hogy madarakká válnak. A tenger a javukra dolgozott, az ébredés földjére vitte a hajót, álmukban a csillagok felé repdesett szemük, és széllel megrakott tutajok is úsztak arra. Az emberek szemhéja alatt megdermedtek a könnycseppek, rémült sikollyal ébredtek, és élettelen hálókat húztak. Jerzy Afanasjew (1932-1991)

Kétféle tintával írsz. Az egyik azonnal megszárad, végigsimíthatod, olvasható. A másik láthatatlan, ahogy a lámpafények, az illatok ismétlődésében elrejtőzik a város, ahová meggondolatlanul visszatérsz, és ahogy láthatatlan a nő is, aki melletted ébred, melletted alszik el. Ami láthatatlan, érzékeidből hirtelen tör elő és szétömlik, mielőtt megírhatnál akár egyetlen mondatot. Ami látható, vakon követi a fénnyel telt arcot. Csukott szemmel írj, mintha volna időd. * A szenvedély útja sötét. Olyan, mint egy éjszakai vonatutazás, amelynek nem azért vágsz neki, hogy eljuss egy másik városba, bár célod mégis csak ez. Aki éjszaka vonatra száll, a hold palotáját építi, de nem tud róla, sófényű, kiszáradt tófenéken, önmaga kietlen tájain kel át, latolva lehetőt és lehetetlent, és csak az ablaküvegen fel-felvillanó fények, az olvasatlanul átsuhanó állomásnevek jelzik számára, hogy mozdulatlanul is úton van valahová. * Az utazás minden pillanatban máshol osztja ketté a teret. Minden hely megálló,

* „Akkor egy szélroham jött veszekedve És bevágta az ajtót.” Emlékszem, korán tavaszodott, de hűvösek voltak még az esték. A váratlan zajra a szavak bennünk rekedtek, és megállt a levegőben mély sóhajod. Vállamról erőtlen kezed hirtelen lehullt, és egy leskődő hajszál simult érintésed melegébe, amit úgy őrzök ma is, mint legszebb tavaszunk utolsó üzenetét. És mennydörgés törte meg a beköszönő csendet… Néztem utánad. Még láttam, ahogy a szél könnyedén meglebbentette sálad. *„És kemény csöppek estek. Végleg elbucsuztunk” *Karinthy Frigyes: Nihil Gősi Vali (1954-)

némán hallgatom a táj fohászát esőért esedez az éj belépőként holdat varázsol csillagokat csepegtet égi színpadára a nap tüzes lehelete beköltözött szobámba messze űzte álmom csatakos vánkosomon szendereg a csend 2017.08.05. Márkus László (1955-)

Hajnali holdfény úszik az úton, szürke ruhában táncol a csend. Ébred a mámor, lobban a hűlt vágy, kormos az izzó láng odabent. Halk monoton zaj ritmusa hallik, reszket a testem, dobban a szív libben a függöny, mozdul a paplan szél dala száll, mint bús panasz-ív. Táncol a hajnal, szürke ruhában, hold von ezüstből fény-kalodát. Börtön az ágyad, testem a párnád, így ölel engem két karod át.

Ismét aggódom az örök nyárban, betakar a lélek, meg ne fázzam. Új vizekre visz a titkos végzet, az út és a tenger színes képzet. Csomagom könnyű, széljárta semmi, csak a gondjaimnak adok enni. Ölelnek, rejtenek bűvös szelek. Hűvös arcokon puha fényszelet. Hosszú utamon vak lárma övez, a kilátástalanság megkövez. Újra veled játszom, még ha fáj is, az út, a tested és a semmi lázít. Böszörményi Zoltán (1951-)

félelemtől nőttek szárnyaik, és hazugság lett az égbolt. csapdostak esztelen vágyaik, majd ragyogtak akár a félhold. keringett bennük a gyötrelem, és gyötörték régtől egymást, kérdezgették, hogy: miért velem? kegyetlenül halni, példás. álltatták egymást és szerették, vagy félték? – már nem emlékszem. készen volt pedig az igazság, de nem volt hihető, mégsem. Kürti László (1976-)

Kávébarna időt szürcsöl a lélek Mézes zamata ajkam körül marad Szürke bőrével a város téged kémlel Vágyvillamosra ülne a fémes akarat Tavasz pöttyöt keres a télen Emléket zuzmarás ajkú tavon Szitakötőszárnyon repdeső képzet Illékony illat-olaj a csókok teste Ujjaim közt örömöt szitálna a szél Januári esőben, szemek éjén Furcsa fény, dereka hajlik Majd el is tűnik hirtelen Vér köti savas pokollá A szív szokatlan útjait Varga Melinda (1984-)

Mivelhogy sírt, és mivelhogy el akart rohanni, és néztek is bennünket már mindenfelől: sietve felemelkedtem, és kezemet némi súllyal, anélkül, hogy teherként, az alkarjára helyeztem, miközben tekintetem remegve, de szilárdan hatolt a pupillába egyenest. S ő küzködve, de végül megadóan: visszaernyedt a székre. – Ekképp jeleztem udvarias készségemet a meghitt beszélgetésre. Petri György (1943-2000)

ne érkezz bármelyik vonattal akkor gyere amikor a peronon várlak ne hozz semmit de magadat egészen ne szólj csak ha igaz a hangod ne viselj álarcot nem igénylem a maszkot vesd ki magadból a gőg köveit forraszd be mardosó sebeid szükségtelenek a tárgyak tőlem mégse félj mert tárgyaimat elhajítottam gőgöm köveit elgurítottam sebeimet beforrasztottam a peronon álarc nélkül várlak ne félj én tudom a kérdést amelyre te ismered a választ ***

Titkos hegedűkkel érkezett az ősz, szellő hátán morcos menedék, mély kabátzsebéből vékony sál lifeg, ráér elővenni, nem szükséges még. Titkon csókolódznak apró sóhajok, ködhártyán úszik egy madár, fájó végtelenben levél oldalog, látod, … elmúlik a nyár. Hajnal Éva (1960-)

Nézlek, káprázatokban veszel körül, pedig testben vagy itt. Mintha a Napból érkeztél volna forrón és fényesen: szikrák születnek belőlünk, ahogy pörögsz kő-testemen. Mintha két szobor egymást vésné-csiszolná; meghalnak, ha abbahagyják. S ha nem hagyják abba, végül semmivé lesznek. Filip Tamás (1960-)

karácsony előtt ha ablakot nyitunk nyakába szedi lábát a meleg besétál havas lábakon a lég sok apró sokszögletű pehely ha lövöldében célba lősz szedelőzködik a tarka ősz s a hideg vattás téli óra átfordul várakozóra Cselényi Béla (1955-)

végigégni egy gyertyalángban magányos elhagyott szobában felnőni apátlan-anyátlan álmodott álmok illatában sikoltva sírni tél jajában hóba fúlt patak bársonyában tavaszra várni: messiásra hófödte színeket kiásva megbújni részeg ájulásban ránk omló partok löszfalában feloldódni mint bor a vérben – s Isten elé borulni térden Oláh András (1959-)

Ősz elején, mikor már kardigánt öltenek hátukra a reggelek, az estéken elfér a kiskabát, s hideg harmat lepi a kerteket, júniusi, szelíd vasárnapok bársonymelegét veszem magamra, hátha kedvemen a nyár átragyog, s ízét, zamatát még rám harapja. Gyorsan veszti súlyát a szeptember, a nappalok sovány, éhes madarak, visznek, de félek, elunják egyszer, hogy tavaszig csőrükben tartsanak. *** Sárhelyi Erika (1965-)

Hálával tartozom a csodákért és a hétköznapok titokzatos zenéjéért, a kézért, amely elválasztotta a világosságot a sötétségtől, Poszeidón háromágú szigonyáért és a saruját kötöző Hermész pálcájáért, a Gachalá smaragd zöld színének összes árnyalatáért, Lisszabon utcáinak melankóliájáért, a kakasokért, mert a hajnalt köszörülik torkukban, a Szent Péter-bazilika kilencvenöt olajlámpásásáért, Orpheusz múlhatatlan szerelméért, aki az alvilágból visszatérve bánatában Trákiába ment, hogy szótlan pásztorok között éljen, a foszfor lángjáért, amit felfedezője hideg tűznek nevezett el, az elíziumi mezők nyugalmáért, a tükörért, mely a fal felé fordítva is képes önmaga és a teremtés csodájában gyönyörködni, a kék, sárga, zöld, piros esőért, a csavargó Paracelsus utolsó, időskori utazásáért, a borostyánkőbe zárt rovarok hosszú álmáért, az elázott papírhajókért, az éjszakai gladióluszokért, amelyek holdfényben borulnak virágba, a kedvesség nyelvéért és az emberi érintésért, melynél nincsen gyógyítób

Ma film helyett megnéztük azt a fát. A híres részt, mikor vörösre vált, és már nem önmaga többé a sárga. Az arcodról visszaverődött a levelek filmkocka-villogása. Még az a pergő hang is járt vele – mint egy némafilm, ha nincs zene. Aztán láttuk, ahogy egy korhadt törzstől három sorstársa egyre távolabb dől. Az egyik, a legszélső, egész távol: sorozatfelvétel a pusztulásról. Majd néhány őszi vágóképpel később egy elég bátortalan ölelés jött, valami furcsa szerelmi történet: csókolóztak benne egy fa törzsének támaszkodva – lehet, hogy épp mi ketten: néma szereplők egy képzelt ligetben. *** Závada Péter ( 1982-)

Valakiben vagy valahol, Verőfényben vagy tán virágban, Lehet hogy könnyekben vagy könnyben - Alszik a szó. A nagy kérdés, a nagy könyörgés - A kincset keltő koldusnóta, A teljesedést termő éhség - És csak nekem szól. Énbennem mélyen meglapulva Bezárva búgó gyöngyburokba, Lelkem fenekének fövényén Alszik a szó. Hangzása halk hullámharang, Sohsem hallottan, mindig mondott, Érthetetlenül egyszerü, Egy egyetlen "várlak-"ra válasz. Lesznai Anna (1885-1966)

Olyan ez, mint egy látomás, mely szertefoszlott, mielőtt arca, test-melege, legalább karcolásnyi kontúrja maradt volna az emlékezetben – Mégis keresem, tünődök, hogyan szólítsam, mit tegyek vele, ha mégis meglelném, ha már kitölti azt az átlátszó léggömböt, melyről úgy tudtam: szívem. ***

a szurdokban kis patak csörgedezett egymáshoz simuló arcunkat néztük meztelen vizében minden olyan hibátlannak tűnt akkor és egyszerűnek – csak azóta kuszálódtak össze a dolgok mióta elengedtelek s mióta az a suta be sem fejezett mondat – mint az abroszon szétfolyó bor – benned foltot hagyott Oláh Andrá s(1959-)

    „Most minden mélység személyes” Sziveri János betondobozokban alszanak a testek negyven fokos lázban olvadnak a vattacukorszárnyak vasmadarak üstökös csóváján ül az idő és fehér kondezcsíkot húz az azúr végtelen bőrébe a gondolatokat megtanítottam már hogyan ne féljenek a repüléstől kattog a szövegszereksztő gombja folyékony betűket keresek hozzád mély Ó-kat és lágy M-eket szűzies I-ket, légies C-ket minden betű személyes útirajz tehozzád készítek belőle jópofa betűtésztát sok tojással hogy legyen ízletes belefőzlek a délután bazsalikom illatú levesébe közben eső szitálja be tájat huzattal bomlik a nyugalom az izzadt kövek levedlik bőrüket a beton nyárdobozokból ki-ki dugja fejét egy-egy fáradt árnyék nincs ma közöm az emberekhez csak téged képzellek ide magam mellé gondolatok cikáznak mint a villám tűzmintás lesz tőle szobámban a tapéta Varga Melinda (1984-)

Nem tudtam, hová indulok fagyos volt a reggel a szürke égbolt alatt megszürkülve vártam, hogy mosolyom végre valós legyen – de a felhők nem mozdultak. Az árnyékvilágból kilépni hogy tudnék egyedül? Kilépés helyett, beléptem egy kertbe, s mikor lesöpörtem az összes havat, te ott voltál. Még magam sem tudtam, de eljöttem érted az első hóeséssel. Czifra Adrienn (1989-)

Egy fáradt pille ringott haldokolva Tarlott gallyon, barnás levél alatt. Sápadt falombok halovány árnyéka Remegve űzött őszi sugarat. Nagyon szomorú mese volt az élet. A fán már útrakészült száz madár. És mind nekem csacsogta búcsúzóra, Hogy a nyaram sohsem jön vissza már. Bealkonyúlt keserves sóhajomra, És csillagkönnyel lett tele az ég. Azon az éjen álmok látogattak, Oly teli fénnyel, mint tán soha még. Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám, Mégis egész tündérország befért. - És álmodtam merész, nagy boldogságrul, Álmodtam nagy, boldogságos mesét. Álmodtam én már sokszor égiszépet És mindig fájó szívvel ébredék. Elég! Álmodni nem akarok többet, Se húnyt reményeket siratni még. Tudom: jő majd a józan, szürke reggel És szomorú lesz. Csupa köd, hideg. Jöhetne már maga a boldogság is, Annak se tudnék hinni. Nem hiszek. [1901] Kaffka Margit (1880-1918)

Én nem futok. Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág. Útszélen; árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. Én nem futok, Távol a sértő zajtól, bántó fénytől A Janus-arcú dicsőségtől, Rendezgetem csokorba ibolyámat, Ha valakit tarlómra fúj a szél, A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat: Más virág híján, mutatom neki Novemberben kinyílott ibolyámat. Ha kell: jó, ha nem: békesség neki. Én nem futok. Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni. [1925] Reményik Sándor (1890-1941)

Figyelni kellett volna, miként lopakodik a szív a szívhez; hogyan alkotja meg az embert az alkotó, figyelni kellett volna, hogyan lesz egyszer csoda, méreg máskor ugyanaz a szava. Tudni kellene, milyen nap volt, s ki állt őrt akkor a kapuba, lámpájában tüzet ki csiholt. Mi volt a kötőanyaga ki másnak adta magát, hogyan lehet, hogy mégis egymaga. Iancu Laura (1978-)

mintha egyetlen szó sem volna már kimondható mintha a csend havazó ezüst lenne és benne földerengne a tegnap – a végtelen ami föléd borul talán már ég-telen s benne az alkony visszavetül a páros madárrepülés kőzuhanásban egyesül s csapódik folyófenékig víztölcsér nő az égig zuhatag fénylik s porlad képzeletté – mi voltál s mivé lettél az egészből csak rész vagy részlet sejtjeid mélyén az enyészet éjszaka jő árva csillagokkal lovakkal aranysörényű táltosokkal és zeng a magasság zeng a halott ének feletted izzanak a megcsalt fények zuhannak alá lemerülnek szemeid mögé menekülnek és megszűnik bennük kérdés válasz s te sodródó anyag hazátlanná válhatsz egyetlen magadból elporladó ninccsé csörrenő lánccá kattanó bilinccsé láthatod – a jövő a jövőd ez lészen hangtalan zuhanás a tértelen térben Gál Sándor (1937-2021)

Összetört karácsonyfadísz kucorog meztelen a sarokban pókkal kokettál félőn, nesztelen. Elhunyt a fény, kialszik már a rőt parázs dolgára fut mindenki most csonka a varázs. Kopasz utcai fák tűrik az izzó fényeket kifestik olykor a bánatos a kék eget. Mezítelen karjuk keres tán valamit odafenn pőre testük vacog-retteg, lábuk fázik odalent. Békét esd az embereknek a mindennapokon vigyáz ránk a pőre, ledér, mint a jó rokon. Bent lámpafény, duruzsoló kályha alma sül a tetején hosszú tél lesz, sírjuk megint – és ránk nevet az éj.

annyi szót írtunk le idén egymásra rakva vagy egymás mellé annyi ölelést engedtünk el egymás nélkül egymás felé hány vár még ránk jövőre sarokba állítva megbüntetve mint akik tévedésből jöttek szeppenten várnak végzetükre mégis mindennek ellenére van egy új szó még nincs neve de hogy ölelés lesz benne olyan biztos mint a menlevele ablak nyílik a bezárt falakon leomlanak a kerítések kitisztul minden horizont és jönnek a nagy ébredések 2017-12-28 Nászta Katalin (1950-)

Mindent úgy csinálok, mint akkor, megterítek az alkonyatban. Várom, hogy rám csörögsz hatkor, ajtóban állok nagy huzatban. Mindent úgy csinálok, mint akkor, gondosan, csupa méltósággal; tányér, szalvéta és pohár bor - ahogy csak veled, senki mással. Mindent úgy csinálok, mint akkor. Várom, hogy rám csörögj hatkor. Tányér, szalvéta és pohár bor - Mindent úgy csináltam, mint akkor. Nyirán Ferenc (1951-)

Ringat, kábulatba tesz, furcsa képeket hoz, a halk dobszó vissza-visszatér, az ismétlődő, örvénylő ritmus felemel, finom mozdulatokkal kísér, éjálmodat hívja elő, szédít, a bizonytalan ürességbe lebegtet, erősödik a dobpergés, a zene magasabbra vált, felráz, pólusaid kitágulnak, aztán mélybe száll, megnyugtat, simogat és bevon, kizár belőled minden más érzést, gondolatot, egymagad vagy a zene tiszta ölén, zsenge tüllruhája simogatón körbevesz, vigasztal, az alaphang ugyan az marad, de a ritmus apró lépésekkel tovább gyorsít, a parti szélben lebegésed álladósul, gyékényből font kosárból tekeredik ki az oboa-dallam, nyelve feléd lövell, mámor fűszerei, illatok párái közé kerülsz, körbevon, a zene lesz egyedüli táplálékod, szemedet behunyod, kiürült tudatállapotba lépsz, gyorsabban veszel lélegzetet, izmaid ritmikusan összehúzódnak, sejtjeid hártyái kinyílnak, önkéntelenül himbálod magad, az égre fordítod fejed, derekad kiegyenesedik, dús ütemben törsz a csúcsra, hajszolod magad, feszülts

nem tudod eldönteni hogy kész-e vagy csak egy része az egésznek az, amit észlelsz hol az a távlat amiből egyszerre benézhetsz az összes teremtő dimenzióba, hol a sejthalmazok nevet kapnak valamit látsz lehet, egy ház sarka sapka csücske vagy egy kitört ablak vagy éppen te vagy egy tükörben neved is van, csak nem ismered magad eltakar téged a szemed előled a lényeg megint homályban marad a csalódásod, úgy, ahogy mindig nem egyszerűen optikai üres kézzel állsz, látod, nem lehet a titkokra csak úgy rárontani kicsinek tűnik onnan, de lehet megcsal a keret amibe zártad van úgy, hogy hatalmas az, ami kicsi vagy annak véled, mert átvert a távlat esetleg messze van odébb, mint hiszed ha közelebb viszed magad a képhez hatalmas lesz, és beleférsz te is belépsz, hogy segíts az ottani népnek vagy éppen te vagy egy tükörben neved is van, csak nem ismered magad eltakar téged a szemed előled a lényeg megint homályban marad a csalódásod, úgy, ahogy mindig nem egyszerűen optikai üres kézzel állsz, láto

a nyár most vár valamire forró húsa pihen a pillanat-szoborok vállán nem akar megérkezni a hegyek közé az idő szőlőindáján szőke fények játszanak szerelmest a percek gyors ritmusába ma nem fér be a magány az emlékekekkel jól be lehet takarózni a székely nyárban amikor fagypont alá esik a hőmérséklet ezeken a hegyi reggeleken kávé helyett gyakran rád gondolok így nem lesz az ébredés művi profán szerelmi vallomás ez egy szenvedélyes kávéfüggőtől aki utálja az esős hajnalokat ilyenkor hagyom hogy kinyíljanak bennem a fűzöld harmatvirágok elképzelem igazi nyár van fátyolfelhős kék a kedvem ezt a csöndet szükségtelen lenne most elmesélni csak az eget kell nézni ahogy hangtalan borul a reggeli kék a fenyők tűvállára s azt hinni hogy ott lakik a kedved tájak mély tavában csak fel kell kutani rá kell lelni egy-egy fenyőtobozban vagy a dombmenti város olvadó aszfaltbőrén cirkáló esők nyugalmában a szemed színére néha minden ennyire egyszerű Varga Melinda (1984-)  

Noha a kezdet a sorvadásból indult. A nyomott és szürke homályos zugaiban az áporodott pulóveres idő még megtörtént. Aztán az ugyanannyi négyzetméter kitágult színessé vált. Most fegyelmezetten ragyog. Mint ellenőrzött képeslap. Payer Imre (1961-)

eső áztatta ezt a hétfőt is… a felhőrojtos ég alatt szürkén kucorogtak a nedves háztetők – az utca egyetlen nagy tócsa volt a hömpölygő ár árnyakat sodort a fölrobbanó kráterek között a csatornák duzzadó erében kétség s fájdalom jaja lüktetett tudtad hogy hiába hogy rád nem vár senki a sarkon – siettél mégis hogy ölelhesd a szétázott reményt nedves hajad az arcodba lógott vártad hogy az ég ott tán rád szakad s hogy magukba zárnak síró álmaid Oláh András (1959-)

Valahol az idő valamely végén, egy tapintható, üres villanásban a felhasadt térköz alá bújtunk be, ujjunkkal pszt!-t intettünk arra várva, hogy többé már ne emlékezzenek ránk, a létezés érdeme legyen másé, ihletet ne meríthessen belőlünk emberi dráma, isteni színjáték. E lepelben oszthatatlanok vagyunk, közös terünket egymással béleli ki az összes eseménydús sóhajtás és nyögés, míg végül senki sem értheti, hogy halál- vagy életközeli élmény elbújni az idő valamely végén. Taizs Gergő (1984-)

Hó esik, hogy máshogy kezdődhetne vers, este, tél, taplóig ázás, magasan dübörögnek az angyalok, szájukban kék fürdőszobák és szőke samponok, szárnyuk alatt tépett staniclik, hullahó, hullahó, mesebeli álom, kékre fagyott arcomat füstbe bugyolálom, valaha volt bohócom, az rángatta így madzagra járó kezeit, van csörgősipkám: hajamra hó fagy, fejem rázom, eldübörögnek az angyalok, törött üveg pereg, pereg, akváriumban két keszeg, kátrányban két szemed, törött üveg hajad, hajad, hó, utca, aszfalt, burkolat, épp fölkent forró burkolat, törött üveg pereg, pereg, távoli arcod talán bitumen sírós buboréka csupán, elszállok odáig angyalstoppal akár, útról az útra, hóból a hóba, hétfő van, kedd van, szerda, csütörtök, nőnek a versek, a holdak, a körmök, Piaf az orsót pergeti lágyan, sült tököt eszel a félhomályban, ó, bundával az égnek a mérges tanyák, persze, hogy kiröhögik az éjszakát, de az úton a kegyes angyalokra várva a forralt borról áhítattal illik énekelni, áve meleg, szegfűszeg illatú

Nem akarok egy lenni azok közül, akik helyetted lépnek, pedig rajtad a sor, és nem akarok én lenni, aki tartja a tükröt, miközben borotválkozol. Az vagyok, aki jobbra indul, ha onnan fúj a szél, és szélesre nyitja az összes ajtót, ha csönget a tél. Az, aki kezét soha nem dugja zsebre – hogy utána nyúlhass, ha nincs már melletted a sokak közül egy se. Nézd, ebben a mozdulatban nincs ígéret, a fogadalmakat elolvasztotta az éghajlatváltozás. De itt állunk egy olyan ablakban, ahonnan kék mezőkre nyílik kilátás

Rojtokban a tél, pergamen-égbe kapaszkodik, metsző fogával fákba harap a dér. Végigfut a szobán a megváltó öröm, melege áthat, kényeztet, betakar, ahogyan te takarsz be, és védesz fényes tekinteteddel, forró ujjaiddal, arcodról sugárzó titkaiddal, szépívű ajkad mosolyával, lángoló öled parazsával, ne érezzem a tél kínjait, ne tudjam kiásni a hóba temetett emlékek gyötrelmeit, a fagy virágai se díszítsék rólad álmodott álmaim. Böszörményi Zoltán (1951-)

furcsa dolgok maradnak meg az emberben arról akit elveszített a haja illata ahogy vállat vont ahogy kacagott hátravetve a fejét vagy ahogy mocorgott álmában s hogy nélküle fekete-fehér volt a világ hogyan vitt bele színeket s jelentést a csöndbe szavakon túli értelmet a félig gondolt mondatokba lelket kitáró gyorsan elillanó békét emlékeket hozó mély értelmű álmokat szikraként kipattanó fényeket s hitet hogy az örökkévaló hullámverésében ami lényeges az előbb-utóbb megtörténik velünk A. Túri Zsuzsa (1971-)

Mikor hozzám értél a bőröm többé nem rács volt létem és a külső lét között a hangszerek mind egyszerre szóltak a víz egyszerre forrt és fagyott az iszony kizárta magát az ajtón a falevelek zöldebbre festették magukat a szobám falán függő Byron-kép elmosolyodott a szomszédban vonyító kutya felröhögött az élet rájött a saját értelmére a halál a szekrény alá rejtőzött Kántás Balázs (1987-)

Annyi elhallgatnivalóm van a számodra hogy szavakat sem találok el kellene mesélnem a visszafelé futó utakat ki kellene mondanom a kiáltást és a rettegést szavakba kellene öntenem az örökre hideg kezek érintését de ilyen szavak nincsenek egyetlen reményünk hogy van egy élet-ábécé és a nagy levél amit önmagunkkal írunk és ha csillagkezedhez ér felnyitod a megkínzottak bizonyságául és van remény bár nincs remény hogy ezt a levelet írjuk ezt a dalt minden lélegzetünkkel álmunkkal szenvedésünkkel amíg a Kuruzsló Ujja feloldja a lekötött nyelvet és végül kifulladva futhatunk hogy elmondjunk mindent mindent ami bántott amit elhallgattunk Anna Kamieńska (1920-1986)

Ónszürke ködével száll le az alkony. És bontja ki szárnyát búsan hidegen. Tán, hogy titeket fátylába takarjon Emlék, - szerelem?... Átvillan a fényetek éji sötéten, Hit, hű szerelem s te, csalóka remény - Mint árva hajósnak, törten, hazatérten Bús északi fény. És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban - Bús, fénytelen éjnek árnya kísért. Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, - Ki tudja -miért Gyóni Géza (1884-1917)

a padláson sok lom közt egy napon, végigrepedve s már félig vakon, bár nem is kerestem, bevallhatom, s hogy ő talált meg, már-már azt hiszem, ő akarta, hogy ráleljek, hiszen olyan különös hangulatban voltam, amíg a sok kacat között pakoltam, ahol úgy véltem, semmi kincsem nincsen, egyszer csak ott hevert előttem Isten, hevert megfakulva és megrepedve ­ még belenézhettem, mielőtt széthullt cserepekre. Kiss Judit Ágnes (1973-)

magam sem tudom kábulatból ébredek-e vagy csak Isten zsonglőrködik ezzel az éjszakával… a múlt karavánjától leszakadva poroszkálok az emlékek pengéje által felsértett kisvárosi semmiben meg-megállok egy-egy ismerős ház előtt – mint régen: mikor fürtjeid közt matatva vártam hogy távoli tekintetedből a virradat átszivárogjon végre lelkembe… Oláh András (1959-)

Minden nap áldalak, Hogy a liliom szépségét, A bogáncs ragaszkodását, A pipacs lobogását A nádszál ringását A nektár ízét Oltottad oldalbordámba, Ám máig sem értem, Miért maradt ki, Az ibolya szerénysége S a rózsa töviseit Hogyan keverhetted bele, Ó, Uram! 2018. 04. 10. Márkus Lá szló (1955-)

nem lesz semmiféle ősz főleg nem november se sapka se sál se puszi a szádra mi nem futunk össze sehol ahol látszik a lehelet szemüvegeden a pára nem lesz köd reggel induláskor ne is reménykedj telefon cigi kulcsok pénztárca semmi sem lesz meg a telefonomért nem szaladok vissza amíg a kocsiról a leveleket söpröd mert én ide többet úgy sem állok leszarom ezt a fát is te velem nem leszel türelmes te engem nem fogsz siettetni hagyjál a romantikával mi nem fogunk sehova se menni és most már mindig augusztus marad és mindig a hasadon fogok feküdni egyáltalán nem is értem hogy jön ide az ősz Pallag Zoltán (1978-)