Lélekszirteken

Ki nem állhatom az új házakat, talán mert egy régi házban születtem és nőttem fel, ezért. Sehol egy ebédlőasztal, amit megoszthatnék a holtakkal, vagy egy kis szabad tér, hogy egy maroknyi érző lény szárba szökne. „A körtefa kettéhasadt”, írtam egy versben legkevesebb húsz évvel ezelőtt. Új házam kevéske földjébe most körtefát ültettem megint. Reggelente az én dolgom az öntözés. Legalább e körtefa húsában fölnevelhessem a halált. Éjszakánként viktoriánus pornót olvasok. „A jövőről semmilyen illúzióm nincs”, ez az egyetlen illúzióm. Olyankor fény villan szobám ablakában, az Osima világítótorony fénye negyven kilométerre, a horizonton, tizenhárom másodpercenként. Simon Márton fordítása Tamura Rjúicsi (1923-1998)

sétapálcánk lenne és szivaroznánk a séta kedvéért sétálgatnánk füstbe lengve kart a karba készakarva pusztán a séta kedvéért belemarva a kőbe cipősarokkal kalapot viselnénk és csókot adnál a kesztyű és a ruhám ujja közé, hagynám a szemérmetlenül elővillanó alkaromra csipkeként illanó alkalomra csapnál le merészen a fűszeresnél csokoládét vennék amíg a kapumig érnénk mind megennénk édesen kívánnánk annyi más mellett jó éjszakát egymásnak és amellett komiszul nevetnénk hogy senki sem veszi észre, hogy minden éjjel eljön az a pont amikor szétesik a füst, a kő, a járda, a fák, az ing, a cipő és mi rakjuk össze Szeifert Natália (1979-)

Már harmadszor olvassa, pedig úgy tűnt, hogy elsőre érti, s talán értette is, de amikor megpróbálja beilleszteni abba a mérhetetlen és változékony rendbe (tömkelegbe?), ami az ismeretei (a tudása?, a tapasztalata?, a készenléte?) összessége, mindenütt és mindig kilóg a széle, vagy lötyög csak az ürességben. Hagynia kéne, hogy a felesleges vagy méreten aluli (ismeretlen?, értéktelen?, irritáló?) terjedelem (minőség?, mennyiség?) automatikusan igazodjék? Csináljon helyet magának? Szakadjon darabokra? Azelőtt ilyenkor (anélkül, hogy eszébe jutott volna) önműködően új rekesz (fiók?, fájl?) nyílt az „agyában” (az érthetetlen, buta, hazug információnak is), most meg szándékosan kell kutakodnia, s kénytelen oda rakni (gyömöszölni, kötözni), ahol van már valami, még ha semmi köze sincs a kettõnek egymáshoz. Kinek (minek?) jó, hogy folyamatosan és erősen figyelnie és kapaszkodnia muszáj, mert bárhol, bármikor, váratlanul elakadhat (leáll, átverik), hogy már annak is örülhet, ha észreveszi,

Nem úgy, nem akkor és nem ott, ahol hinnéd vagy várnád. Nem azok a hangok kísérik majd, amelyeket magadban előre hallasz, és másféle árnyék szegődik mellé, és másféle fény hasít belé. Az okok, amelyek előkészítik, mások lesznek, és más következmény sarjadzik belőle. Gondolj bármit, remélj vagy félj: nem az érik az idő gondolattalan méhének mélyén. És ha egyszer mégis az lesz, amit vársz – az csak a kivétel szelíd tréfája. Hogy még azt se hidd, hogy soha nincs úgy, ahogyan hiszed. Csengery Kristóf (1957-)

egy napsütötte januári padon elmeséli megigazulását néha rám néz hogy értem-e mintha a törtek összeadását mondaná válaszra nem vár elég ha nézek és ha hülyén nézek elmondja máshogy is nem elég fölül összeadni meg alul összeadni figyelj vegyünk egy tortát nem érdekli figyelek-e csak hogy elmondhassa mellesleg értem is embertelen magányát emberek nyűge nélkül berendezett világát Mesterházi Mónika (1967-)

“Szótlanul nézlek és nem érzek semmit, várok most is, mint annyi éven át, lassu órák a maradékot mentik, de már nem vagy egy te és a világ. Még te pillantasz rám a röpke fényből, még te áramlasz át az utakon, ihatunk bort és kedvet egy edényből, de már nem terád ébred tudatom. Velem kering egy száguldó közösség, s nem törvényem, mi tőle idegen, tiltakozik a szív is, hogy lekössék, nem nyugodhatok álomérdeken. Mint széditő magasból megrugott kő zuhanok tiszta céljaim felé, riadni, félni, tiltakozni meddő, a szó enyém, erőm az életé. Szeretlek akaratlan akarattal, kényszereimben te voltál a szép, csupa szerelem, csupa csillogás, dal, már hiányommal hadd legyek tiéd.” Petri György (1943-2000)

Megszállottként bolyong a köveken alatta tenger mögötte mélység Férfiként jött s hazaér öregen Kéri a számlát „Élet?” Csekélység Zalán Tibor (1954-)

A fürge percek mily hosszúra nyúlnak! Egy évig tart a bús, télvégi éj. Úgy érzed, már sosem virrad fel új nap, felfrissítő álmot ne is remélj. Dermedt, fagyos csend. Egy porszem se rezdül. De ódon képekről halott szemek szúrnak belém a sötéten keresztül, s formátlan, furcsa árnyak intenek. Oly gyenge vagyok, olyan védtelen, olyan riadt, hogy most nem vagy velem, vacogó lélekkel hiába várlak. De kint, komor, fekete csillagok között, szemed vidáman felragyog, s fényétől szertefoszlanak az árnyak. Jánosházy György (1922-2015)

Felhőhajók raja. Páraremegés. Az őszi ég csendes kikötő: tompán megfújja kürtjeit és horgonyt vet benne a fáradt idő. Az erkélykorlát sarkában a pók hálója múlékony műremek. A kerti úton az érett diók történelem előtti ékszerek. Száraz levelek szava. Egy faág, ahogy megroppan a talp alatt. Füstszagú szél, melegebb ruhák, s már néha egy fázós mozdulat. Csengery Kristóf (1957-)

Vagyok az út Mely lábad alatt fut Vagyok a falban Nyíló virág Vagyok a kés Kabátzsebedben Utolsó járat Éjfél után Vagyok a tenger Álma apály ár Vagyok a tűhegy Sarjadó vér Vagyok a szótlan Fia köveknek Üres megállók Bilincs a kéz. Muszka Sándor (1980-)

mint sérült hajótestbe a sós víz a léken át, úgy zúdul bőröm alá minden reggel a világ. Délután van, mire a sok rést a közöny rongyai betömik. Álmodom békés kikötőt, és reggel indulok megint. Kiss Judit Ágnes (1973-)

Érezd a párák kék szagát a tengeren, mely egyetlen evezőcsapást sem felejt. És bocsáss meg e fellengzős mondatért, valahogy el kellett kezdenem. Vagy nézd a sivatag hullámzó redőit, mintha kilátszana a föld agya. Lábnyomok rajta a gondolatok, s ahol a lábnyomok véget érnek, ott csontok fehérlenek. Hegyek gerince, mint a könyveké. Villámok olvassák mohón a szerzők nevét s a címeket. Elolvasztják a követ is, ha meglelik, akit keresnek. Ha a költészet lépcső, mely Istenhez vezet, a sántákkal mi lesz? Nekik hol van a lift? Vagy hozzájuk lesétál az Úr? És felolvas Montalétől valamit? Filip Tamás (1960-)

Előhívlak. Előidézlek. Alakod szétfutó szálait egybegyűjtöm. Csokorba foglak. Színeidre bontlak. Hulló szirmaid megtapasztom.           Testté gyúrlak.           Emberré lehellek.           Szavakat pergetek ajkaidra.           Szemedbe fényt sugárzok.           Érzések áramkörébe kötlek. Ideghuzalokba csavarlak. Belemerítelek a térbe. Síkok keresztmetszetébe húzlak. Tájképet rajzolok köréd. Nyüzsgő lényekkel ütköztetlek.           Visszateremtelek.           Mozdítalak.           Nézlek.           Magamévá gyűrlek.           Megöllek Ágai Ágnes (1932-)

Ha tudnám, hogy láttál, most odanéznék. Még igyekszem bámulni másfelé. Pedig te vagy. Tarkódon ül a kétség. Hátad sovány, mint a felnőtteké. A másik kocsiban állsz, félig oldalt. Hajad most is rövid, nyitva a szád. A dolgaink közös táskában voltak. Rettegek tőled. Munkahely, család. Az ajtókon is kezdesz tükröződni. Régen vettél körül ilyen közel. Túlnőttelek, hadd ne kelljen legyőzni. Barátság, az se kell. Hadd tűnjek el. Nem értettél, csak tartottál szelíden, kezedre estem, mint egy falevél. Mindent tudtál, csak nem tudtad, hogy minden. Mint kutyakölyköt fölemelhetnél. Nádasdy Ádám (1947-)

libbenő pillanat a szépség kitépett naptárlapokon készülő hajnal konyhaablak derengő kék az ablakon bársony kis árnyékok a szépség két éhes meztelen alak bőrén a lusta babra reggel hajnali pihés aranyak konyhai csupasz fény a szépség tojás héjában csillanó nedv – a felhabzó fehérség ahogy köpi a forraló illanó gőzfelhő a szépség konyhai csupasz fény alatt hajnali boldog farkaséhség tucatnyi fényes pillanat Falcsik Mari (1956-)

Az arcod lassan szilánkokra omlik, széttört fényfolt egy pohár víz színén, mint hibás tetoválás, elmosódik az érintésed. Tavaly volt? idén? A kis ugrás a lázgörbén mikor volt? Hol vesztettem el azt a régi sorsot, hogy a megtörtént történet gyötörjön, ne a kitalált, aztán tollba mondott? A fikció egyszerre kórház, börtön, egyszerre véd, egyszerre fogva tart. Beteg vagyok, vagy büntetésem töltöm? A kint s a bent egyszerre fojtogat. Már a vonásaidat köhögöm föl, míg kúszik bennem, kúszik a higany, a meg nem élt, csak vágyott örömöktől lázasodom én is, mint annyian. Torkomon felszalad a keserűség, ezüst szalag a hőmérô falán, és nem borul rám más, csak a felhős ég, mely most a lemenő naptól talán vöröses fényben izzik, mint a katlan, de végtelen és áthatolhatatlan, mint szeretkezés után a magány Kiss Judit Ágnes (1973-)

ha ősszel, már csak verebek vannak a fákon, mikor levél és lábnyom a járdákon nappalozik, éjszakázik, szóval olyankor, bár tudom, fázik, egy este, menjen ki a ház elé, és nézzen az utcai lámpába, hogy a fák ága maga és a fény közé essék. na, lényeg az, hogy tessék észrevenni a köröket, miket gallyakból szövöget az este. és ha majd ezt látja, kérem, hívjon el teára. lesz már miről beszélnünk. Zápor György (1970-2010)

mennyi út felét sem jártam be ahogy kenyeremre méz csöpög az éjszaka csöndje hold óriás bogyójából csipegetek egy fűszálat tartok kezemben arra megyek amerre kileng a zöldje Simonfy József (1952-)

nevettél tél volt vagy csak nevettünk szerelmünk tele tele volt vele a hó az ég a jég alatt a víz tele nevetéssel minden íz mi te voltál ha voltál s nem az összetört oltár zuhant ki a bezuhant ablakon át a templomtérre permetezett a galambok vére a tornyon pedig mintha ott állna isten árnya s várna mire az utolsó ítélet utáni villás reggelire nevettél az a tél még nem jelezte hogy vége lesz lehetsz a történetnek csak tudtuk hogy voltak néha bajok olyanok amikről beszélni fölösleges bajos a torony fölött a fellegek sötéten és bárányosan szálltak egy viccet csak hagyta el a nevetés a szádat és én próbáltam úgy mint ha nem vagy nem is pedig a hinta az a hinta már ellendült és nem jött vissza vele a palinta itt hagyta rám köddé és csönddé foszlott árnyad s a templomtér fölött verdeső magányos szárnyad és álmomban meztelen barna vállad nevettél a nevetés mint a gyógyszer mint a színes és rücskös óvszer bánat fogantatása ellen csak messziről édes és kellemetlen közelről kivillannak a fogak n

egyszerre szeretnék birtokolni mindent decemberi havat a virágzó hársfa ágán ugyanazon réten egy időben zöld füvet és szénát szeretném egymás mellett látni az almafa virágát s gyümölcsét az elröppent éveket szívélyes összhangban a jelen napokkal kis faházunkat egy városi épülettel és még szeretném ha egyszerre lenne sírom és bölcsőm Zsille Gábor fordítása Wacław Oszajca (1947-)

letérdelek eléd és földig hódolok neked hatalmas szorongás megszűnt az agyam agy lenni megszűnt a szívem szív lenni mi kell még teneked én uram parancsolóm legyőzőm oltalmazóm te kísérsz engem eleitől fogva megfogtad a kezem az óvoda ajtajában neked adtam az ebédemet mindennap az asztalra hánytam de kitartottál mellettem és másnap is vártál kikísértél a nagyobb fiúk közé neked adtam a gyávaságom amikor azt mondták a rokonuknak húzzak be hogy aztán nyugodtan bánthassanak mert én is a magamnál kisebbet vertem felkísértél a hegyre amikor focizni indultam neked adtam a szégyenem a többiek a nagy cseresznyefán lógtak közéjük keveredtem a szabad réten a fa alatt amelyért nem nyúltam amelyre nem másztam pedig azt se tudtam hogy az valakié és ezért nem értettem hogy a kezed között vagyok csak mikor hazafutottam a botos ember elől és aztán az ablakban álltam a karjaidban izzadva fuldokolva hogy vajon utánam jön-e pont énutánam ott voltál amikor túl jó tanuló lettem a túl rosszak között és neked

Kint semmi rend, tisztaság. Mozdulok, rám ragad a világ. Lesz rajtam fűfolt, sár, por, bármikor, bárhol. Rend és tisztaság csak bent. Susogás, szuszogás, halcsend. Éji víz, buborék, álom, ha megtalálom. László Noémi (1973-)

én is görbítem a teret, már, ahogyan nekem lehet, vagy adatott, tudja fene, miként mondják. itt ülök a görbeségben, ám ha felállok és elugrom, a Föld követ. így szoktunk eljutni a pékig, a Föld meg én. ha odaérünk, bemegyek és ha van, zsemlét veszek, jó néhányat, az eladólány mosolyog, rajtam zavar, mutatom a Földdel jöttem. de jó!, - mondja. érinthetem? hát, persze! de sosincs mersze, én meg félszegen kibotorkálok. a Föld követ. így szoktunk továbbmenni, a Föld, meg én. zsemlézem, neki is adok, de a galamboknak hagyja, hát leülök egy padra, a lábamhoz hever, és nézzük, ahogy a sok madár legel vagy csiperészik, tudja fene, miként mondják. és várunk, tán a lány a péknél, egyszer bezárja a boltot, megkeres szemével, elindul, és átlépi az eseményhorizontot. Zápor György (1970-2010)

– Elindulok, ahogy kérted, ne félj, mindjárt megyek érted. kis szoknyában, nagy kalapban az egünkön csonka nap van. – Gyere hozzám, ahogy kértem, összerogytam, fáj a térdem. Mellettem fák, csupa ágból félek már a nagyvilágtól. – Belefonlak két karomba nem a fák, a létra ronda istenünket visszakérem ne lógjon már drótkötélen – Fogalmad sincs, hogy szeretlek fűszálak, fák mind nevetnek. Jó lenne az utat tudni kérlek, taníts meg hazudni. – Hogy legyek én veled boldog? A lelkemen sötét foltok. Világ végén kutat ások körülöttem fényvadászok. – Miért vagyok én veled boldog? Kitalálni a te dolgod. Sötét foltok nem zavarnak, Fényíze van az avarnak. – Füstszag ömlik, tán a csend ég – Szívemben laksz, örök vendég. – Feléd nyúlok, isten ökle. – Maradj velem, mindörökre.

A legjobban, azt hiszem, a platánok kérgére emlékszem, a szanaszét heverő lemezekre szújáratokkal, hangyákkal, s hogy milyen könnyű volt letörni őket a törzsről, a reccsenő, száraz gallyakra a csúszdák és mászókák körül, a fák illatára, mit órákig hordoztam bőrömön, a bérházak verőfénytől szikrázó, sarkig tárt ablakaira szombat délelőtt, a balkonon napozó nénikre, a törpefenyők hűsére, a dombra, a gallyakra, a platánok kérgére. Zsille Gábor (1972-)

majdnem értettem azt az álmot de véletlen megpillantottam akkor reggel félig még csukott szemekkel hogy bennem jött fel előbb a nap belül világlott hamarabb s homlokom mögött ment le a hold helyén fehérlő folt az éjszaka és megáll most a kéz egy percre helyükre kerülnek egyszer a dolgok készül a legszebb cáfolat verse Vári Csaba (1977-)

Ha hevertél csillagos ég alatt, háttal ezernyi tündöklő világnak, s titokzatos hatalmú sugarak bizsergették bolondítón a hátad, alattad rózsás lüktető kebel parázslott fel-feldobbanón, mezítlen: akkor tudod, s hited már nem vesz el, akkor tudod, van Isten! 1955 Jékely Zoltán (1913-1982)

azt a kevéske fényt kiérdemelni az őszi ég szelíd magasát s alatta az áldott csendet ezüsttel befedni hogy megmaradna túl a lehajló horizont megett ami csak sejtés s nem valós távol terek s tengerek kinyílt végtelenje ezt a kevéske fényt látni még ahogy elér szemedből szemembe Gál Sándor (1937-2021)

Tejköd palástban holdfénybe állnak zuzmó-szakállas útszéli árnyak Jánk Károly (1967-)

Egyiket a szilveszter vitte el másikat a fekete karácsony Már nem látszik más a puszta kertben néhány távolodó Isten-lábnyom és a keresztvágó fűrész a hófoltos földre vetve A nyele még véres Könnyes a penge S a csönd úgy ereszkedik rá a tájra mint gyámoltalanra perzsel a szégyen Két facsonk mered a közömbös üres égre elveszetten Örökös télben 2012 karácsonya Zalán Tibor (1954-)

Egymás húsába belenőve mint akik nem válnak el már soha két fatörzs az elpusztult kertben és a kert fölött isten mosolya megengedőn – mintha lenne soha és nem lenne a keresztvágó hatalmas fűrész már falhoz döntve amelyik majd őket egymásról levágja szétválasztja örökre isten mosolya s ordító csöndje 2010 karácsonya Zalán Tibor (1954-)

Feszített vékony égövek. Hallgasd, a pályák hogy rezegnek, a némán surranó követ, csendjét e pontos szerkezetnek. Itt nincs állítmány, nincs alany. Magad vagy csak szabálytalan. Szauer Ágoston (1963-) . . . .

Vízcsepp egy hársfalevélen –: mily fiatal: száz éve borzongón épülő gyöngyszem; mélyéből vibrálón, akárha szőlő esőpaskolta bőrén, hajdani nyarak örök napja s esticsillaga átsüt, remegnek benne homályló erdei allék behajló ágai, felső-országi s erdélyi szekerek ballagnak, hegyek, folyók, falvak, utak: lüktető halántékerek vagy hűséget játszó asszonyok szétzilált hajszálai, s elnyúltan, hosszan integető búcsúénekek –: kiragyog mind, mi tovatűnt egy hársfalevélen remegő cseppből; vagy gyöngy már? Félőrült gyémánttá – gömbbé verte a pofozó idő? Izzik szikrázó mélyén egy éjbarna szempár s néz, csak néz titeket. Farkas Árpád (1944-2021)

Ha egy tökcsörgőbe gyűjthetném a világ összes szomorúságát, saját szomorúságom, megrázogatnám egyszer-egyszer, és hagynám, hogy énekeljen, hagy emlékeztessen arra, aki voltam, áldanám azért, amire megtanított, és szeretettel bámulnám. amiért nem szivárog ki héjából. Fordította: Gyukics Gábor Hélène Cardona

(Negatív nászút?) Szörnyű mennyországom, ahol minden egyszerre van. Szerelmünk elmúlt, de a múlt nem múlik el, nem hígul, nem enyész. És a múlt nem az emlékezés Vagy vason rozsda, lekváron penész. A múlt? Képzetes súly, mégis: tömör, nehéz; középpontjából táguló egész, mindent magába nyel. 1993 Petri György (1943-2000)

Festésre váró kisszoba a sors — kiköltözés előtti szállás. A közepére tolt, arccal egymás felé fordított bútorok hátán az okkerre sárgult címkék elvált sarkait a nyitott ablakok belélegezte záporillat zizegteti. Összekaristolt parkettáján üveggolyókként pattognak a rejtekükből előbújó neszek — koppanásaikat hosszan visszhangozzák a képkeretek sápadt nyomaival foltozott, s a kihúzott szögek hegeiből téglaport vérző falak. Dukay Nagy Ádám (1975-2017)

Megint lepergett egy karácsony; ismét hozzám csapódott pár fölösleges tárgy. Töprengek: sajnáljam őket? Szánjam a sodródót, mert oly partot talált, melyet nem mosdat öntudatlanul az önmagát s mást újraszülni képes öröm hullámverése? Állatok járják ruhátlanul az erdőt: ők nem ajándékoznak és nem gyűjtenek; madarak vándorolnak kontinensek között, és nincs poggyászuk. Kidobálni mindent: igen, ez folyton visszatér, mint vágy vagy álom. Nézni, hogy a fény egyedül táncol az üres szobában. Csengery Kristóf (1957-)

amint a vonatablakból megpillantottuk a reménytelen ködben bizonytalanul lépegető madarat megszólalt az öregember semmi sem olyan mint régen lehetett hallani ahogy lassan szétmállik a mondat aztán körülvett bennünket valami megnevezhetetlen emlék talán az elhibázott partoké Meliorisz Béla (1950-)

Mért bámulod a girbegurba ágat tar fákon ezt a téli kuszaságot ívet hurkot a vesszők fonadékát ráocsúdol még holtukban se némák az ég az űr elõtt kirajzolódva grafikát rónak képzelt papírodra hogy ami él vagy nemrég élt az űrön nyomot üzen folyvást hogy rajta győzzön ha nem is emberi szóval beszéddel de az idő ínségében is ével aminek egyszer meg kellett születni azt mondja ki erősebb mint a semmi Rába György (1924-2011)

sotto voce a fény a vízen úgy ragyog – most oly valószerűtlen nem is biztos hogy meghalok tátognak ingerülten halálról szóló kis dalok munkál az égi katlan repedt burokban új magot dajkál az áradatban faágon csöpp bimbó gagyog ma nem megfoghatatlan hogy élek létezem vagyok pörög még fürge orsó még sokáig maradhatok s bár ez volt tán utolsó engedékeny meleg napunk még fénybe burkolódzó áldott idôben vigadunk – de mert a késő kis rügyek sorjában elvetélnek utánavágnak vad szelek az induló levélnek lassan szállást kell rakni már az ismeretlen télnek Falcsik Mari (1956-)

Ha meghal, akit szerettél – tegyük fel, hogy meghal (vagy elhagy: nincs nagy különbség, a gyász folyóján így is, úgy is át kell evezned) –, s itt marad a kedvenc, ám már kissé kopottas kabátja s a bordó pulóvere, hever a széken, lóg a fogason, őrizve az illatot, mely egykor ő volt, elkerülhető-e a pillanat, mikor megállva, kézbe veszed a ruhát, arcodra szorítod, s belélegezve a múltat, hagyod, hogy az anyag átnedvesedjen és elnyelje szaggatott sírásod, mellyel kérlelve hívod vissza, aki itt járt? Csengery Kristóf (1957-)

mikor ott az ismeretlen, nem tudni, hova is vezetô feljáratokkal telezsúfolt nyolcszögű aluljáró keramitján meginogtam; amikor az utolsó – akkor még nem tudtam, hogy nincs tovább – találkozásunk követően meginogtam; amikor szesz okozta süllyedésben meginogtam; aluszín gomolyagban meginogtam; azután valami e- rő a lábaim irányítani kezdte; amikor elindultam – akkor, ott –, holtpont, fordulópont; amikor te lefelé, én meg föl; föl a lépcsőn, kifelé, ki a múltból; amikor egyenest és sebesen – Payer Imre (1961-)

Oly idegen a világ nélküled: a csillagokban keresem szemed, e két rejtelmesen izzó szenet, s agyam mélyén felrí a rémület, mert nyomasztók az éjek, nappalok, a nyár vad ragyogása és ledér heve egy mosolyoddal fel nem ér, lelkemben is kihűlnek a dalok, mint tested égő melege a széken, leheleted emléke a szobában, papucsaid, mik szanaszét hevernek: a ház hideg és puszta, árva; szégyen: ebben a forró afrikai nyárban magányos vacsorám közben didergek. Jánosházy György (1922-2015)

1 Mint instant kávét a zsírszegény tej, úgy oldja magába a sápatag ég egy lélek frissítő leheletét. A napsugár rajta hármat kever, majd természet-anyánk kortyolja el. Szemeit visszacsalja a sötét; az álmot belőlük kitörli még, míg gyermekei ágyánál figyel. Ébredeznek már fiai: a magvak. A paplan alól ki-kikacsingatnak, ásítva nyújtóznak egy csöndes-nagyot; hó-párnáikból lomhán kikelnek, szalutálva enyhébb reggeleknek – ölelik egymást a mindennapok. 2 Ölelik egymást a mindennapok. Egyik a másikat melengeti, szerelmes titkokat súgva neki, miktől éledne az is, ki halott. Útra kel mind, ki gyalog andalog; s a zebránál bolygónk eredeti, télben feledett műremekei várják a zöldre vált villanatot. Reszket a járda, mint lesdeklő vadkan. Nincs már semmi új a földszínű dalban – szétszaladnak felfűzött pillanatok. Gyöngyként gurulnak az úttest szélére, míg rájuk talál a szivárvány-béke, s ezer üveggömbön a fény átragyog. 3 Ezer üveggömbön a fény átragyog, ott, hol könnyeinket gyűjti a szél; s a hű

A vers órája ez… Az éj homálya ernyedt kertek fölé lassan leszáll, egy percre még az óra is megáll, fáradt utcák sorát halkan bejárja egy emlékekből támadt, lanyha szél; megreccsen a szekrény szúette lába, álmatlan holtak gyűlnek a szobába, fülünkbe régen elhalt hang beszél; elábrándozva kiszökünk titokban a vértől és csókoktól vemhes éjbe, egy régi érzés újra lángra lobban, a világ csupa furcsa, buja nesz, s remegő szívvel, imádkozva, félve tollat fogunk… A vers órája ez. Jánosházy György (1922-2015)

Még egy arc: Verseghyé Nézd, a zárka ablakán beomló fény kristálytenyerén mint porlad szét a remény nevű szomjas fluidum, mely a szív kiszáradt szikláin él, és a végtelen csöndbe merülő kövirózsa nedvéből táplálkozik. Turczi István (1957-)

És tényleg eljött villanyt szerelni, hogy összecsomózzon színes drótokat, a ''szigszalagozás'' is simán ment, áram folyt, ahogy még soha. Égett a lámpa, és működött a hősugárzó, bár nem fáztunk, ingujjban nyomogattam a villanykapcsolót, élveztem, hogy dönthetek: fel vagy le. Beleszólhattam a kapcsolatba. Azt nem sejtettem, hogy földelni is kell, ez mellbe vágott, én magasan, fent szeretem vezetni a dolgaim, de végül mégis beláttam: valahogy muszáj megszabadulni az ártó feszültségektől, szorongásoktól. Gellén-Miklós Gábor (1973-)

1 az ujjaidra gondolok csak dalok tünékeny dalok egy kevés emlék szerelem nem is kell ige ugye nem csak dallam gyöngéd mormolás kis herceg ugye semmi láz az ujjaid az ujjaim bolyongva egymás tájain csak játék könnyű szédület csak futólag ösztönileg ha emlék is nem fájdalom nem mondhatom csak dúdolom kis herceg gondolj néha rám valami unott éjszakán érezd meg az ujjaidon hogy mégis róluk álmodom 2 volt volt is egyszer semmi kis énekek az ujjaidra gondolok évre év hogy hullt veled játszottuk el hogy április és csak a dallam ősz van színek ködök közt már csak a két szemed virágzik át a téren időn szavak szavak maradtak ujjaidra gondolok ősz van a tél is eljön kis herceg és nem hátha csak énekek tündér ha olykor változatok soha többé lehull már nem világít csak zörög és rohad és avarszag

Elmenőben meg akart érinteni egy járdaszéli fát.  A fa elhúzódott.  Beleesett egy pocsolyába.  A pocsolya befogadta.  Megfürdette szennyes-szürke vizében.  Útjára engedte.  A fa gyöngéd szeretettel nézte.  Visszavárta. Mándy Iván (1918-1995)

Röviden virágzott a nyár. Most nedvesen és sötéten hömpölyög az éj a Napmező felett. Ősz üvölt a fák között, a völgyeket fekete és súlyos árnyak töltik fel. A gyökerekből dermesztő erő árad, és ellenünk fordul, mint egy hatalmas bosszúálló ördög. Ilyen a mi mitológiánk, halállal szövetkezünk. Domokos Johanna fordítása Ailo Gaup  (1944-2014)

A fájdalom esője ver, már reggel óta ázom; szél forgat, sár fölé emel, ködök hasa alá nyom. Párában fuldokolni szép: versírhatnékom támad. Fülelem verslábak neszét, gyúrogatom lírámat. Valahogy úgy veszem ki, el nem áll ma sem a zápor. A Jóisten biztos figyel. Integetek a sárból. Halmai Tamás (1975-)

Ti lázas-édes évek, évadok! Ti régi voltak, hogyha voltatok! Szikkad, kihűl, jegesedik az agy, elmúlt hevek emléke belefagy. Télen, hogy tél van: örültünk nagyon. Nyáron, hogy nyár: az volt a vigalom. Emlékszel? Én nem emlékszem, dehogy. Szikkadt agyba a bőség belefogy. Valami lekvármaradékszerűt kapargatok - ó nedvek! ó nedűk! Hogy üdvözült az íny, azt meghiszem! Az volt csak, az! A milyen, a milyen. Várady Szabolcs (1943-)

Ahogy a gubanc egyenesedik (élesedik?), s pattannak meg az ártatlan görbületek, az önkéntelen összeborulások, tűnnek el a maradék zugok (ágy sarka, zsebek testmelege, ujjhegyek fészkei), a pára az ablaküvegen, a görbe végtelen (amibe belegömbölyödni kibogozhatatlan elrendelés, amiről letekeredni biztos kiterítés)... Ahogy fölfoghatatlanul beleveszik a párhuzamosokba, s mielőtt fénnyé válna, dörgölődzik még egymáshoz, leejti a kefét, a szemöldökceruzát, bepúderezi a sebhelyeket, illeg, megnézi benned magát... Ahogy a tükrön átnyúl, megfog, megsimogat (mintha az anyád), hogy semmi szöszmösz, bog, reszeletlen él, elintézetlen kunkorodás, kibeszéletlen sűrűsödés, élő por, halotti hajszál ne maradjon rajtad... Ahogy egyetlen mozdulattal (ütéssel? vágással? lehelettel? szemrebbenéssel?), egyetlen pillanat alatt befejezi, ha kell (ha akarja? ha úgy jó? ha véletlenül épp?)... Ahogy a bűnrészessé vált tanúk szemében diszkréten elegyengeti a helyet... Bertók László (1935-2020)

Arányt vesztett vágyak kapaszkodnak egymásba, sóhajod résnyire tárja a hajnalt, közöttünk matat a fény, ébredezik, átölel. Papp Ákos (1965-)

Ülök magam, füzek között, Sápasztó, szűzi bánatommal. Hó-sarló a fejem fölött Tündöklik kéklő, bús magosban. Valaha én s barátom itt Barangoltunk a régi kertben. Ő hallgatott, de ujjai Liliomot téptek remegve. Hallgattunk. Mire este lett, Zongora sírt az ősi házban, Esténként vittél engemet, Ellankadva szerelmi lázban, Akácok zöld alléin át, A lenge, áttetsző homályban, /Vhol fehérlő gráciák S ziluettjét ringatva lágyan, Árnyak játéka tarkított Szilárd talapzatot alattuk, S a vízbe ezüst szalagot Vetített márványfényü arcuk. Hó-sápatag, füzek között Ülök magam, szűz bánatommal. S magamban nézem fák fölött A fény sarlóját kék magosban. 1905. Moszkva Baka István fordítása Andrej Belij (1880-1934)

A fák csúcsának fénydala a mi világunkhoz tartozik, és nem a kristályok csendvilágához. Ott is vannak fák, de hangtalanok. A földről felszállnak oda a színek, Mint a meleg lényeknek való ajándék. Nem olyan, mint a hideg kristályvilág távoli szivárványai. A fák csúcsait szél formázza. Alakjuk lágy és hullámzó, nem mint a kemény kristályvilág pengevonalai. Kristályok után kerestem. A szivárvány és a gyötrődés magukba szippantott. Furcsán gyönyörű volt minden, Amint a fagy gyönyörű és halott. Domokos Johanna fordítása Ailo Gaup  (1944-2014)

Én itt vagyok de hol vagy te Uram S hol voltál amikor kerestelek még A borban asszony-ölben álmok eszmék Tömjénködében is csak önmagam Találtam nem voltál a bűnre mentség S a büntetés sem egyetlen szavam Se szólított meg Te se szólítottál S azt sem hiszem már Te vagy aki voltál Kint száll a köd és megmozdulnak a Kőszobrok most egy képzelt őszi kertben Európa vonaglik a bika Hátán Apollón nyila még tegezben És mosolyogva gondol Marszüászra Lenyúzott bőre kéjes-nyers szagára Kéjek s kínok között vezet az ember Isten vagy istenek jelölte útja Csodálod-e hogy amire befutja Halálvággyal telik nem félelemmel S akárm it tesz ölelve bár vagy ölve Visszazuhan a Káosz-anyaölbe Kutattalak s nem leltem rád Uram Most megpróbálom mégis kitalálni Valaki vagy Te vagy csupán akármi Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan De jobban élsz a vírusban s a rákban Mint a tehozzád esdeklő imákban S ha megtagadlak azzal adnék létet Neked hát nem tagadlak s végre véged Megszabadultam tőled mégis árvád Vagyok Uram

Felhőkig érő vízben, fák között ring, lezuhannék érte, ki tudja hová, nád közé, békanyálba, a mélybe, ahol a part összezsugorodik, ahogy árnyéka megpihen ölemben. Papp Ákos (1965-)

Hang se vagy épp csak megnevezhető érzés mosollyá szelídülő nevetés :)) képernyő villogása lefagyott üzenet végéhez nem érkező mondat sorvégről lemaradó pont ősrégi arc (: fájdalom némasága P. Nagy István (1961-)

Egész életünk imitált valóság. Fény-, hang-, hő-, íz effektusok játéka Az idegvégződések billenttyűzetén. Az álom is megélhető valóság, A különbség csak viszonylagos. Életem filmje több síkon pereg. Addig vagyok én, ameddig El tudok számolni önmagammal. Bomlásom terméke nem egyenlő velem. Csak mások halálához van közöm. Azokba belepusztulok. Ágai Ágnes (1932-)

nem az vagyok, aki vagyok, most ez a baj, nem tudom, hogy ki lehetnék, folyton elcsúszkálok, magam helyett porhüvelyemet küldözgetem ide-oda, és helyt áll ő úgy-ahogy, teszi a dolgát, pénzt keres, de én nem vagyok sehol, már nem érdekelnek a dolgok, egyszer így, másszor úgy gondolom, ám újabban semmit sem teszek, mintha nem is élnék, valahogy úgy, csak tengődöm, magamtól távol, s kicsit furcsálkodva nézem, hogy mit csinál az a szerencsétlen, aki valaha tényleg hozzám tartozott, húsa a húsom volt, vére a vérem, de egymáshoz már alig van közünk, mégis a nevemben él és cselekszik, s ha visszatérni hozzá nincs erőm, hitem és kedvem, úgy mindennek vége, egymagában ő gyönge és veszendő, s örökre elveszítheti helyettem, amiért eddig közösen éltünk Parancs János (1937-1999)

Ablakban eltévedt fény tapogatja a falat. Egy bogár óvóhelyet keres. Korlátra támaszkodó szellemek nézik kíváncsian. Villanyoszlopok döfik a földet. Tóba rajzolt árnyék integet. Papp Ákos (1965-)

Hallod? Éjfél, de madarak. Elég csupán az ablakot. Kimész. Visszaszólsz, hagyjalak. A kút. Hol nem hagyhatlak ott. És újra itt. És újra ők. És újra indulsz. De a kulcs. Lenyomod. Semmi. Meglepődsz. Megállsz. Megfordulsz. Meglapulsz. Akárha filmen. Mégse úgy. Ez gyorsabb. Lassabb. Nem tudom. Kiáltás, ablak, kint a kút. Aztán csak ők. A vállamon. Halmai Tamás (1975-)

Hazatértem. Az ágyam a helyén. Kis íróasztalom is mozdulatlan görnyedt székem – minden rendben. Itt megállt az idő. Máshol peregtek a percek. Ma harcoltam világgal, Istennel szeretővel, magammal s legalább háromszor vesztettem. Túl vagyok mindenen (nem biztos, hogy újra kezdem). Eszembe jutsz. Itt felejtett hiányod után nyúlok sután – Téged kereslek, meg a szerelmet. Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után. Szilágyi Szabolcs (1942-)

Joradeamen remélem, mi ketten egyszer még találkozunk valami szép napfényes napon csendben elüldögélünk egy darabig én rád nézek te meg rám majd egymásba kapaszkodunk míg a föld velünk együtt forog, úgy mintha mi sem történt volna kettőnk között  Domokos Johanna fordítása Ailo Gaup  (1944-2014)

Csak jönne már! csak jönne, jönne már! hóesés, tengeri szél, napsugár, egy hír, egy palackba zárt üzenet, a széken oldalt hajtod a fejed, és máris alszol, kimerült elem, vagy sétálunk a Margitszigeten, szokott utakon kutya fut szokott módján űzve egy szokatlan szagot, amely mégis ismerős, csupa jel, réteken, kavicsutakon terel, csak jönne már, csak jönne, egy napon kacsákat néztünk a wörthi tavon, kortyolgattad a söröd, Istenem! - gondoltam, vagyis hogy nem is, hanem aztán láttuk a tengert, mennyi kék! próbálom felidézni sós vizét, s már alszol, éj-függöny szemed egén, de mit is, mire is gondoltam én? hosszú nyár volt vagy rövid volt, a juss, egy kandallóban ég a július. Kántor Péter (1949-2021)

a szerelem az nem jön vissza már lakatlan házakban félig vakon bolyongunk ez itt - úgy tűnik - a nyár a test még kész a lélek elhajol a napsütésben káprázik a szem és a pillák mögötti félhomályba húzódik vissza nincs itt senki sem saját delíriumos látomása az ifjúságra néz nem álmodik a terek visszhangozzák egyenetlen lépéseinek koppanásait meggyűlik ez az éles fény a testben s a lelket egyre kínzóbban vakítja a szerelem nem jön már soha vissza Imre Flóra (1961-)

Pókhálóba zuhanó házak, szétcsorgó éjszaka, pislogó tekintetben málladozó sötét. Ablakpárkányra terítem száradni álmomat. Érintésed az első expozíció. Csak várj, még felmarkolom, ami belőlem megmaradt. Papp Ákos (1965-)

Előbb az előttem valók, aztán az utánam jövők. Ahogy mennek el a hajók, ahogy tengerré lesz a föld. Ahogy lépek egyet előbb, aztán megállók ugyanott. Ahogy ott hagynak a menők, és hallom is, hogy maradok. Előbb, hogy mindenki halott, aztán, ahogy a perc kiköt. Mintha egy görög darabot, s az a vége, hogy ott ülök. Ahogy csipkedi, csöppre-csöpp. Tisztul szememben a homok. Bertók László (1935-2020

Ó istenem Te nem Is tudod, mily boldogtalan vagyok. Nézz le, az utcán pocsolya ragyog, A járdán sár van, ragadós, puha, Az ég oly szürke, mint a rabruha, Az eső szálai lefele szállnak, Mint az unalmas hosszú cémaszálak, Az uraknak esernyő a kezében, Orrukat fújják s köpködnek, kérlek szépen, S a hölgyek lába mászik, nem tipeg, Galocsniba dugták cipellőiket, A rendőrökön csuklya, viaszkos vászon, Úgy állnak, mint a végzet, kérlek aláson. S a konfliskocsison három kalap, Búsan konyul le a feje a súly alatt. Szegény rikkancsnak a lapja elázik Egyik kávéháztól a másik kávéházig. Megállók én az utca közepén És fáj a szivem és tüdőm és epém. O, én az élettől nem sokat várok, Pénzt nekem nem adnak a bankárok, Nem lesz soha izmos Mercédeszem, Palotából és yachtból sem eszem, S a nők, a sok finom és kecses állat, Szivemtől, lelkemtől oly távol állnak. Utazni sem tudok (habár Szeretek) pénz nélkül, mint a madár. De mégis, ládd, az ember oly konok, Illúzióim vannak. Szép sablonok, Melyekne

Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak A kertre kell, a kertre mindig, emlékezni. Vagy inkább a mintha-most-is, mintha-volna mellől eltörölni a minthát. Tulajdonképpen azt hihetné az ember, hogy a mult lecseng. De nem, eltűnik, aztán visszatér, a földet megkerülve visszatér, akár az évszakok, melyek hol maggá tömörülnek, hol kinőnek, pontatlan útjain a téridőnek statisztikai átlagban újranőnek, pontatlan törvények szerint. Ott járnak ők, az épp megint kinőtt kertben, szórt fényben, fasorokban, szelíd faóriások alján s a lentibb szintek sorfala között, a cirmos-arcú árvácskák között, tigris-pofácskák voltaképp, de még kicsik, még serdületlenek. Kábeltekercs egy sziklakőre téve; egy villanyszerelés emléke vagy jövője. Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők, körvonalakban, sétájuk hossza által többnyire háttal, de néha visszafordulnak felénk,arcukkal megvilágosúlva, mint egy tisztás a rengetegben, mint áram, ázott kábelekben kigyúlva, elhomályosúlva, az idő .spiráltekercsei men

Az első havazás, kora reggel. Az okker, a zöld A fák alá menekül. A második déltájban. Nem marad A színből más, Csak a fenyőtűk, Lehullanak ők is, néhol sűrűbben, mint a hó. Aztán estefelé újra, A fény mérlegkarja megáll. Az árnyak és az álmok egyforma súlyúak. Némi szél, A lába hegyével egy szót ír, túl a világon. Tóth Judit fordítása Yves Bonnefoy (1923-2016)

Az angyalok kik vannak még az égbe vagy bárhol másutt akik angyalok én nem tudom de biztos hogy csak élnek elgondolják azt hogy ha angyalok mit is kellene csinálniuk e télbe kik fázós pici lények összebújnak a csillagok között mert végtelen kicsi lehet az angyal itt a térbe vagy végtelen nagy mint a végtelen térrepedések bevackolva fészkük verébfiókák néhány tollpihe még puccosak reszketnek összebújnak nagy fejüket vakon nyújtogatják tátognak esznek minden étherit átlátszóak esetlenek suták magányosak attól ami a létük. Borbély Szilárd (1963-2014)

Akkor inkább az unalom. A helyben forgó nyári ég. Millió fűszálból a rét. Feküdni a múló napon. A kezem, ahogy ott hagyom. A lassú hullám, hogy ne még. Egy régi Rippl-Rónai-kép. Egy öregasszony, nem tudom. Akkor mint az imamalom. Hogy legalább a szövegét. Erezni, hogy leáll a gép. Csodálkozni ugyanazon. Akkor inkább a monoton. Ahogy önmagát veri szét. Bertók László (1935-2020)

Babits-parafrázis Midőn a hang, Az esti szó szúrós szőttese, E sprőden takaró Vászontakaró, A viaszhenger recsegése alól, Százéves fogságából kiszabadul, És a nyers, alig támasztott Babits-beszéd, A költő tónusának enyhén bántó közepe Beborít, mint egy dajka, S a féltett múltat a sistergés lassan eltakarja, Olyan óvatosan, hogy a karomon Minden egyes bizsergő szőrszál Langyos leple alatt vigyázban áll – A démoni, gazdátlan hang megkísért, Hogy ez egy semmi vetette árnyék, Ahogy levágott végtag viszket, S egyre csak fáj még. Grecsó Krisztián (1976-)

Hogy leng a gyűrűhinta a diófán! Nincs is pedig, aki tornázna rajta, csak a szél fúj, előre-hátra hajtva a gyűrűket az őszi tornaórán, melyen légsúlyban két légtestű bajnok vívja kedv nélkül a szokott tusát: a senki és a semmi. Néha hallok egy suhanást - mozgásuk ritmusát -, pár dobbanást: elfutnak ők is innen, s a fák közt végképp egymagam leszek, a gyűrűk ritmusával lépteimben, árnyék, a semminél is kevesebb? Lassan minden kiürül és kiszárad. Az arc elől a kéz ha félretolna egy nemrég még zöld, selymes lombú ágat, a sok csupasz gally összekaszabolja. Ami megérett, most lehull. A nyári lakó, ha kertjét körbejárta, s végül a házba lépve csomagolni készül, mire gondoljon? Merheti kívánni azt, hogy „jövőre itt”? Vagy úgy tegyen, mint akinek mindegy, mint aki várta s már-már akarta is, hogy így legyen, s mikor a kertkaput kettőre zárja, csak dúdoljon, halkan s egykedvűen, ahogy a gyűrű leng előre-hátra? Mi van még hátra? Ha tudnám előre, futnék elé vagy elfutnék előle? De nem ke

Ki tudja, mi helyett van itt, talán csak pótol valamit az asztalon a réz, a fa, vagy messze, túl az ablakon másodlagos a nagy plafon, a csillagábrás éjszaka. Valami régen elszökött, ott lapul mindenek mögött, s öröktől fogva önmaga. Szauer Ágoston (1963-)

A délután veszíti éleit, a fénye már az árnnyal egybevész. Az alkonyat magához édesít, a mélybe ránt a kék ölelkezés. Világok égnek és elalszanak a változás kitáruló ölén. Kitöltöm és ürítem sorsomat, amíg a végleges feszül körém, lehull az éj, a csillogó üveg, szilánkja csörren lépteim alatt. Csak így vagyok, Veled és Nélküled, ki elfogadsz, s örökre megtagadsz, s amíg ragyog a csönd, a félelem, csak így veszítem el az életem. Nagy Mihály Tibor 

Őszülő vénlány bolyong, a nyár, eszelősen tépkedi haját, a tájon szerteszórja. Folyók elégiája, hegyek remegése, elhagyott ágyakon sóhajok. Tóban a szél fuldokolva csapkod. Kipirult erdők lassan szeretkeznek. Dombokon túl temetik a harangszót. Barna T. Attila (1971-)

a kakas most neki kukorékolt durván taposott rá a reggel földerengett keleten az égbolt a tér tele volt emberekkel ahogy a Mester megjósolta úgy is történt gyáván megtagadta zihálva ment a város még aludt szelíd gyermek arcát mutatta szégyellte magát önmaga előtt s mintha lelkének szennye volna alatta árnyék nagy tócsája nőtt minden kis sejtje szorította nem vele volt de ellene a test roppant súlyával nyomta a kereszt Fecske Csaba (1948-)

Mondd, megfigyelted-e, ahogy tűnik, a réseket, ahonnan lép elő, az árnyékot, a nap minden szakában, a sötétségét, amely vándorol a zugokban, amelyek eltakarják, a repkényt, ahogy átbújik alatta a súlyos zöld, lehajló dália eső után, vízcseppek, ázott illatuk ahogy hullámzik át, a testét a vaskerítés rácsai között, a feje tűnik fel, majd átcsúszik, nyár van, vagy tél, vagy nem tudom, ha megérinteném, az arcom előtt ahogy átsuhan, mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván visszatekint bús árnyékával, mind elmászkálnak lassan majd rólatok, elfeketült fák, a lomha homályok, és az aranygyapjas felhőknek alóla a már barnuló erdőkre veressen arany színt leggyent, azzal elül, s az arany festést is azonnal a sűrűségből kibukott árnyék letörüli egy pompás hajnal hasadása után, s azzal az örökre el is tűnt bős árnyékával lement nap beborított mindent, a parkoló kocsik alatt hogy lassan áthaladt, puha nyomát, a zajtalant, mint némafilmen, fel- írásokat, hogy mit gondolt, a go

Mert jól tudom, hogy lenne másik élet és másik csillag, másik szerelem, s hogy nincsen, aki megszabja nekem, mit féljek, mire vágyjak, mit reméljek, miféle kínban s szenvedélyben égjek, kinek szemére függesszem szemem, kinek kezétől gyúl ki testemen a láz, miféle éjben él a lélek, s miféle fényben fürdik boldogan, mert nincs előre elrendelve semmi, hogy kit kellene gyűlölni s szeretni, s ha sorsa van, választott sorsa van mindenkinek, hát lettem, ami lettem, de nem azért, mert másként nem tehettem… Markó Béla (1951-)

Kilencszer pont tizenkét cm (a képen éppen átkarolva téged füledbe súgom, hogy..., de már nem érted, s köröttünk:): Képkeret! Hát ennyi fért el, ezt őrzi belőlünk ez antik ékszer, amelyben annyi pillanat, kis élet a halhatatlanság vágyával égett, amint mi itt, egy megbotlott igével. Centikre mérve hát, ami marad u- tánunk; s még gyertyacsonk, boritta damaszt, megannyi meddő messiási adu, s kávéskanálnyi remény rőfnyi malaszt- ra. Hol az a szó? - Nem jön már a számra. Titkunk tőlünk titkolja el a ráma. Becsy András (1973-)

Mozgó felületre arany jeleket ír egy mozdulatlan toll. Üzenetét megérteni akarhatod, akarva érteni nem lehet. Nem nyomtatott betűk: folyóírás – figyeld, figyeld, míg összeáll a minta értelemmé. Megmondja, mit tegyél, hová legyél. Megmondja, mit kérdezel. Szoktasd a szemed a vízhez, ne cseppenként betűzd, egészben oltsa szomjad a folyó beszéde. Mesterházi Mónika (1967-)

testemen (mint kihűlt táj) fogyatkozik a félelem bánatosan szökik ereimből a szerelem megáll, körülnéz hófehéren a piros szív keblemen itt járt, itt hagyott néhány deka jövőt a jégverem csak lenyomat és semmi más virgonc istenhang keres ki egykor voltam – nem ismerem talán már ő sem engem Iancu Laura (1978-)

Táncoltam veled. Amíg pörögtem, önmagaddal voltál határos. Az eltérített fényben jól látszottak szemedben az erek. Álltam végig, s még utána is. Úton vannak feléd. Az elhajlásokról nem beszélek. Halmosi Sándor (1971-)

Tiszta, szép, hosszú álom újév reggelére. Nyílt víz, napsütés, hajó, tompasárga és tengerkék suhanások. És sok fehér. Madarak, felhőrongyok, fények a fedélzeten. Rajta egymáshoz nyitott mosollyal forduló, okos, erős lelkű emberek: mi. Te is ott voltál. Meg te is. A gyerekek is mind. Ételt kínáltunk, egyik a másikának, ki mit hozott: kenyeret, gyümölcsöt, süteményt. Megbeszéltük a gondjainkat, amik a szárazföldön várnak. Egyszerre valamin fölnevettünk, összebólogatva, nohát, igen, tényleg, az nagyon nehéz lesz. Falcsik Mari (1956-)

lassan az árnyak nőni kezdnek fehéren mint valami nyírfák végéhez közelít a kezdet ahogy azt már régen megírták előbb megköt a fény egy régi ablakra jégvirágul-dermed hiába próbál bár reméli lyukat lehelni rá a gyermek aztán az óra mutatója eloson a számlap lefittyed vetül a vágyott a valóra olyan lesz-é milyenné hitted Kányádi Sándor (1929-2018)

Hommage à Makay Ida Majd a káoszból, vaksötétből szerelmünk holdja fölvilágol, érzékeink eggyé fonódnak: értjük egymást egy szemsugárból, egy mosolyból, mi rubinajkad szögletéből szemembe csillan, mintha tiszta növényi létből mi egyre kísért álmainkban: a delelő, kitárt virágban, egy kutya hű tekintetében: s ha ölelünk: pórusainkból kisejlik a hajdani Éden. Kerék Imre (1942-)

Vasárnap fényárban úszik a kopasz januári udvar. A lapos napsugarak végigsöprik a házak közé szorult teret, s a kör középen nőtt fán görcsösen megkapaszkodott borostyán minden olajos levelét leporolják. Lent éles árnyé- kokat vájnak a képbe, fent a fák szétfeszített ujjain játszanak, finom rajzú felkiáltójelek a párizsi kék hátterében. Egy-egy fehérhasú madár s árnya úszik át a pillanaton, egyébként háborítatlan ural mindent a barátságos szenvtelenség, az örök facsemeték törzsét bebugyolálja a szőke fény. Horkay Hörcher Ferenc (1964-)