Lélekszirteken

Azt hitte, büntetlen rugdalhat be ajtókat, mert a múlt, olyan, hogy elmúlt, ha tudja, már nem lesz legalább közte és közte, ami mindig is volt, hogy az én és a te. A másik meg, hogy így adok el véres rongyot, s veszek újra, már mióta unja a régit, vagy veszek le valami mást. S mikor azt hitték fel- számoltak minden határt, ilyen koncot, olyan koloncot, cipőt és ruhát, amikor épp az látszott, a nap és a hold, mondta a tévében egy csillagász, a száj és a fog, mondta, aki csinálta a fogát, végleg összeáll, mikor este volt és a gyerek se nyafogott, ajtót nyitott egy régi emlék, nem hívták, de miért ne lehetne náluk bárki vendég. Azt mondta te te voltál, én meg én, s ki tudná ezt jobban, mint pont te és persze én. És ők meztelen, ahogy a halálos betegek, akikre nem néz már más, csak az éjszakai ügyelet, számukra örökre, mint egy eltékozolt szerelem, külön marad az én és külön maradt a te. Háy János (1960-)

Orcád szennyét tükör tudja megmutatni, magadat magadban csak te tudod felkutatni. Háy János (1960-)

a hó szorítása már enyhül megolvadnak gyomrunkban a szálkás betűk a szavak újra tárgyakká válnak gyalog megyek hozzád a sétáló uton (Mondd jó ez nekünk, hogy szinte már egyszerű?) – Ne szólalj meg. És ne mutasd kezeddel. Hagyjuk a tárgyakat. Hiszen ott úszik minden a szemedben. Háy János (1960-)

Így élni: biztosan nem lehet, hogy te elmész és én nem megyek, hogy akként telnek az éjszakák, a nappalok, hogy te meghalsz értem, és én is meghalok. Nincs több ilyen fiú, és lány sincs ilyen - mondod -, meg hogy szeretsz, és semmi változás... Hát persze, én is, akkor is szerettelek, azon az esten, mikor Blérió itt járt Budapesten, mikor a fülembe üvöltött a telefonrádió: Uram, asszonyom! Itt van a Blérió, az egek királya, ellátogatott hazánkba! És én odamentem, akkor Budapesten, és szóltam hozzá: Mester, maga ugye látta már Skóciát! Tudja, ott van az a lány, aki nélkül élnem: nem megy. Mi lenne, ha ezzel a géppel most odarepülnénk, legalább a közelébe? Uram - hárított nevetve - az én gépem nem repül időben, csak térben, s az a lány, akit maga vár, nem jön meg csak ezerkilencszáz kilencvennégyben... És az istenek akkor ítéltek: Az idő eljött, s most itt állok az utastérben, s várom, hogy megölelj és azt mondd: édesem, hogy körülöttünk csak jöjjenek, csak menjenek, s pont akkor nézzenek...

(*Zsöme) Csak megbújni a melegben, pokrócban, pulóverben s mondani valami egyszerűt, például hogy szeretlek, aztán kucorogni tovább, míg elmegy a hideg s felszakad végre a sötét. Csak melegben lenni, ha mással nem, legalább egyedül, nézni, hogyan fogy az idő, és nem tűnik el semmi, csak az én. Melegben lenni, paplan alatt, arra gondolni, hogy van isten valahol a föld fölött, valamelyik nap alatt. Megnyugodni, hogy nem ver szét szív érfalat, az agy nem készít elő meghalást. Nem bújni bokor mögé, mint egy kis állat, akire vérvadak vagy nyálkás szemű emberek vadásznak. Megbújni melegben, nem köpni magamra, mert épp ilyennek vagy olyannak születtem. Nem látni minden mozdulatot bűnnek, csak olyannak, amit az istenek is eltűrnek. Nem lenni remegő szív és ökölbe szorult gyomor, nem lenni olyannak, akinek minden pillanata, ha testileg nem, hát lelkileg pokol. Csak megbújni paplan alatt, s hinni, hogy van egy földön túli alak, aki vigyáz rám és hagyja, hogy éljek, hogy ne hűljek ki végleg, mint...

Amikor történt, ami történik, mert más nem lehet, a szív peremén ritmust ver a képzelet. Az ereken át üzen a dobgép, s a szívre rázuhan valami nehezék. Akár a télhideg: nincs kabát, hogy kintrekesztené, nincs meleg szoba, hogy kívülre zárná: ami történt. De a tavasz sepert, először a havat el, majd az ónos jeget, s aztán a húzós szelet, végül kiugrasztotta a fák belét. Mintha súlyukat vesztették volna. Csak később érezhettem, nem löki hátra semmi a lüktetést. Nem ver ki idegen ritmust semmi a szív peremén. De volt-e más dobszó, amikor történt? Késve pucol a valóság, hetekig bőgnek a súlyos hengerek, s mikor erejét veszti a képzelet, az idő időt seper. Aztán újra történik, súlyosul és dobol, hiába tudni: érvénytelen, nehezék mégis és idegen zene. Helyt helynek töröl a tavasz, súlytól súlynak szabadít. Amit tudni: nem tudni; ami történik: elmozdít. Háy János (1960-)

Alig. Múlik az idő. Még mindig: tíz, vagy tizenegy. Várok valakit, aki végre rendbe tesz: a szívemre lelket, a szájamra nyálat ken. Kívül óra, belül semmi nem mér. Áll a rendszer. Lomha testek mozognak az égen. Föntről le, lentről föl. Kanna vér úszik az érben. Meddig bírom. Meddig bírod. Ne kérdezd. Már nem. Háy János (1960-)

A verset, amit akkor írtam, amikor tíz napja, vagy inkább két hete nem láttalak, mert mondtad, hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold, mi volt és mi legyen, a verset, ami arról a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt, hogy rossz nélküled, vagy más megfogalmazásban, csak veled jó, s eljátszott számtalan olyan szóval, amit kizárólag akkor képes az ember használni, amikor mélyen beleszeret valakibe, minden más esetben ezeket a szavakat, kicsim, csillagom, szivem, és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli. A verset, amiben szerepelt egy felhívás, hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz mozdulattal végzetes hibát követhetünk el, s csak évekkel később, mikor már régen elveszett derül ki, hogy mennyire nem kellett volna elutasítani egy találkozót például, mennyire nem kellett volna azt a rossz mondatot megírni sms-ben, de akkor már késő. A verset, amiben volt egy hasonlat is, hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt, de arra utalt, hogy könnyen megny...