Lélekszirteken

Hártyavékony falak a virtuális térben. Navigáció a dimenziók határán. A nyári nap perzseli a sorokat. Rétegeket bont a kósza szél. A párnán még izzó leheleted. Domborulatok és ívek találkozása. Elképzelt idő, ami együtt. Szesztai Zsuzsa (1975-)

„Itt ülök csillámló sziklafalon.” (J. A.: Óda) sziklafalon ülök távolban a késő nyár eltévedt sirály köröz a hullámok szelíden közelednek a parthoz szeretem ezt mintha te mint akkor a hullámok hangja a parton kezemben üres koktélos pohár alján lassan olvad a jégkocka olvad kezemben lassan elér a víz mintha te jönnél felém köröznek a hangok te vagy az ég és minden kék a tenger minden a parton elolvadt jégkocka felém tartanak hangod hullámai fölöttem érezlek lassan belém hatolsz testünk maga az alázat Szesztai Zsuzsa (1975-)

Hiányoztál, mint testnek az ébredés, reggel a felkelő nap ahogy simogat. Hiányzott ez a ritmus, ez a végtelen tánc; ahogy felemelsz, felhőkön át, s szemem csak issza a verőfényes nap gyengéd sugarát. Több vagy mint nyáresti remegés, játék a szavakkal, bohém rímelés. Te minden vagy: élet és halál. Örök, mint maga a feltámadás. Szesztai Zsuzsa (1975-)

neveket rajzol a szél a homokba sárga fövenyen karcsú a nyár szalad homokba hordja a szél a nevedet fövenyen szalad a nyár karcsú sárga almafa virágát szanaszét szórja földig hajol a lombja felhőtlen ág szanaszét virágát szórja az alma hajol az ág lombja felhőtlen földig rajzol a szél homokba a nevedet felhőtlen ág szalad a sárga földig szanaszét szórja a lombja virágát fövenyen szalad a szél a homokba Szesztai Zsuzsa (1975-)

Bodzaillatú nyár röppen az eresz alatt. Kondenzcsík villan a pupilla látóterébe. A fák hajladozó ágait szelek markolják. Visszavonhatatlan az emlék – a fészkéből kirepülő fecske. Apró gyerekek csivitelése tompítja az idő lerakódásait. Már nem tudom kitől kérdezhetném meg. Toronyházak alatt gubbasztok. Valahol sugárutak szaladnak egymás mellett. Ha messzire nézek, összeérnek. Elképzelem a végtelen kontúrjait. Ami igazán számít, annak nincsen teste. Szesztai Zsuzsa (1975-)

Ruhátlan alszik, fátyolos a táj, pipiskedve lépked a szűz havon. Mereng a félhomály az ablakon, meleg szobában olvad egy kabát. A kandallóban izzik a parázs, pattog a tűz, egy parányi égbolt. Kéjesen játszik egy kósza fényfolt, paplanba bújik a vágyakozás. Csillagokat terít fölénk az éj, pille takarót hint, melengeti álmaink, ahogy a földet a fény. Mintha a világ cukorból lenne, hópihe szálldos, puha ágyat vet, nézd, az este mint hempereg benne. Szesztai Zsuzsa (1975-)

Egy bőröndbe belefér minden a tegnapból s a holnap valószerűtlensége. Ha kinyitom azt az ajtót és beengedem mégis vagy kilépek abból, ami. Meglehet, a minden az semmi. Hiába is rúgkapálsz, mintha volna mit tenni. Felismered-e, ha kezdődik újra? Megtanultad és a végére érsz oda. Ne nézz hátra! Tele a bőrönd. Mikroszemcsékből lettünk része a nagy egésznek. Csak a tenyereddel kapaszkodsz. Szesztai Zsuzsa (1975-)

Külön világot alkotok magam.* Kapaszkodom, mint földben a magok, határok közt határtalan vagyok. Célzott golyó, ha eltalál szavam. Sötétben talán nincs mitől féljek. Falakon átmegyek, sima az út, s a gondolat, míg idáig kifut. Vigyáznom kell, jönnek a miértek. Ha elvisz az ár, visszaránt egy emlék. Kabátom zsebében magammal lennék. Lefoszlana mind, mi egykor elszakadt. Titkaival vállamra dől az este. Megszokás vajon – vagy a dolgok rendje? Számot vetek akkor: mi ment, mi maradt. *József Att ila: A kozmosz éneke Szesztai Zsuzsa (1975-)

Mintha ott lett volna a kezdetekben: a zápor, ami hirtelen jött, majd az eszmélet, hogy a dolgok mögött hiába kerek és színes a háttér, ha kikopik az is, ami örök, és csak utazik zsigereink szűk folyosóján, betoppan mint egy hívatlan vendég vasárnap délután: ő beszél, mi hallgatunk, apró morzsákat kutatunk, sebeket tépünk, miután feltesszük a kérdést: vezet-e bárhová a múltidézés, a lázadás nekrológja, s örülünk, hogy a hajnal nem ébreszt fel verejtékben úszva, és az elveszettnek hitt iránytű megkerül, a zsebünkben volt akkor is, miként a kezdetekben. Szesztai Zsuzsa (1975-)

Márai Sándor: Ámen című versére Reggeli napfény az ágy melegében. Kisimult arcok a gyűrött párnán. Az indulás és az érkezés. Valahová. Terebélyes diófa a kert ölében. Kettesben. Borospohár a kézben. A szisszenő gyufa, a gyertya lángja. A könyvben a szavak és a csendek. Ahogy szája szeglete mosolyra szaladt, Szemével ölelt. Szememben könny fakadt. Szesztai Zsuzsa (1975-)