Lélekszirteken

Hegyet hasadékvölgynek így örülni még nem láttam. És a tanúhegy homlokzatsíkjából kiemelkedő sziklapárkány, mint a würzburgi püspöki palota középrizalitja. Mintha fölhalmozna, dúskálna, bővelkedne, s most javait nagylelkűen mégis újraosztja közted s köztem. A pontosság, ami körbevesz. És ez a tőled elvárható pontossághoz úgy aránylik, mint csend a kőhöz. A repedések aranymetszése. A párkány egyelőre maradjon. Ahogy hadakozik azzal, hogy a ködfüggönyön át hozná azt a tárgyat, mintha hóna alatt hozna kellékfákat az üres színpadra be. Feketére mázolt deszkatérbe, ahol a lombok a fölizzás pillanatában kapnak teljes sötétet. És meghonosodik bennünk a táj. A völgy megnyert hiány, mely gyengébb napokra félretesz. De most még nézheted, amint készülődik, visszavetíti magát, mintha már eleve régmúlt volna, benned s bennem, a küszöbön álló vihar emlékezete. Kedvesem, felszínformálunk. Závada Péter (1982-)

Mert adva vagy, akár az érthetetlen Életigenlés, a vér zaklatott Rohamai a púpos kéz-erekben, Mint fényes és beszédes ablakok Üvegén a szájról felszálló pára, Mint egy berögzült mozdulat fölött Az eszmélet rideg realitása, Jóllehet már közvetve sincs közöd Időhöz, térhez – újra felsorollak, S más neveket: élő szerettekét, Helyeit, színeit gyerekkoromnak, Dédapám májfoltos, ernyedt kezét, De fáradt szemhéjaim leragadnak: Nehéz redőnyei egy kirakatnak. Závada Péter (1982-)

Az utca kisötétül, elmaradozom nyomaimból, a járda szelíd ívén az évszakhoz képest magányos hósáv ritkul, a levegő szokatlan tömörsége ellenáll, neki feszül mozgásomnak, kérlelhetetlenül torlódni kezd. Kijelölt tartomány, mely egyszerre ideköt, de el is oldoz, nem ígéri, hogy kárpótol bármiért. Az udvar megvilágított foltja körvonalaival befejezetlenül hagy, kilépek belőle, mielőtt összezárul. Gyom a hézagokban, szivárgó gálicos nyirok, ha indulok, lábam nyújtom, lépésem medréből kiönt, túlcsordul, egy hosszabb sasszé zúdul a sodorvonalon, addig húz, amíg hagyom. Száraz ropogás a kéreg alatt, kopár izületek vacognak, a felületen egy gyantacsepp kemény csillogása, de beljebb a szilárdság egyre csak puhul. Sima, fényesre koptatott négyzet egy még világosabb keretben, elfordul a sík, a csípő megmakacsolja magát, a kapaszkodás íve az üveg felé hajlik, aluszékony bizalom, hozzásimul egy kabát. Karika karikához ér, és bennük az ábra, amit elfed a nyelv, nem tudok meg többet magamról. Mi az, ...

Legyen a reggelek zajos redőnye. Szobám, mikor aranyba burkolózik. A lomha fény, hogy sarkait beszője az asztaltól a fiókos komódig. Legyen a gang, az udvar téglalapja. A kovácsoltvas korlát görbe rácsa. Ahogy a csupasz fal mentén haladva az omladozó bérházat bejárja. Legyen a glett alatt a kábel - miért ne? A szomszéd nő, aki csak álmában józan. A frissen mázolt ajtófélfa kékje, a sárga csekk a lépcsőfordulóban. Legyen a porszemek jobbkéz-szabálya. A lüktetés, amint a ház szívében egy bonyolult fűtőrendszer kazánja éppen vizet pumpál át a verőéren. Holdfényes éjszakák áramszedője. Szerelmektől szikrázó idegpálya. Nem létező véletlenek előre megtervezett, precíz logisztikája. Závada Péter (1982-)

Kémlelni meg-megvillanó eget. Fraktálokat: belül hány új határ van. Utazni, venni villamosjegyet, állni rohanó órák huzatában. Belőled magamba áthallani egy s mást – pár ködös képem, másom nincsen. Kopottas portré, lámpa – asztali –, köldökzsinór – nincs hová kifeszítsem. Anyajeggyel az életvonalon ingázni, leszállni tragédiáknál. Ahol megszakad, filccel folytatom: megrajzolom a bőr drapériáját. Lemodellezni egy-egy érzeten, hogy tűnik a hús-vér valóság léggé. – mint teherdaru, csóválom fejem: tán nem szerettelek. Vagy nem eléggé. Závada Péter (1982-)

“Kint hagytam az ujjlenyomataimat a hóban, az ásó nyelén, amivel a gödröt betemettem, de a bőrömről lemostam még az érintés emlékét is. Egyedül vagyok ebben a versben, és attól félek, hogy ha kinyílik is valahol egy ajtó, végül nem lesz, aki bejöjjön rajta, hogy a névmások már jó ideje nem jelölnek senkit, csak azért kellenek, hogy legyen néhány belátható viszony: kinyúlt ingvállhoz a fogas, kanálhoz a vajból kimetszett rész. Nemrég kúttal álmodtam, csőrlőt, láncot. Fölhúztam egy félig hazugságot, ami sokkal inkább volt vizes, mint igaz. De még mindig nem tudom, hányszor kell visszazuhannia belém a vödörnek ahhoz, hogy megfeledkezzem a szomjúságról.” Závada Péter (1982-)

Minimum hat, egymást követő ébresztést állítottál be reggelre, de meg se hallottad őket, csak én pattantam föl negyedóránként, mint akit áramütés ért. Letölthetnél egy olyan alkalmazást, ami REM-fázisban ébreszt, akkor legalább az álmaimra emlékeznék. Fél tíz. Mostanra biztos megérkeztél fizikoterápira, és az idegsejtjeidet éppen áramütésekkel stimulálják, hogy kitáguljanak a kapillárisaid, mégis az én combom zsibbad, miközben a vécén ülök, és a telefonomat nyomkodom: mintha az egypetéjű ikertestvérem lennél, akinek a fájdalmát valami furcsa oknál fogva a távolból is érzem. Akkor most jogosan beszélhetnék rólunk többes szám első személyben, ahogy általában az ikrek szoktak, de helyette megint csak ezt a fiktív én/te-verset írom. Mert ahogy a zsibbadás sem az enyém, úgy saját emlékezetem sincsen, a telefonét használom arra is, hogy felidézzelek, és mióta elfelejtette a fotók kronológiáját, mintha bennem is összekeveredett volna rólunk minden. Mikor panorámaképet készítettünk a Colosseum...

Csak körvonal, pár elmosódó kontúr. Nem gyújt bennem lámpát az érzelem. Hájas homály dereng a ráción túl. Mi bánt s miért? Nem látom élesen. Mélyebbre kéne ásni, hol vakond túr, problémánk gyökeréig, édesem! Ha nem szeretsz, mért követlek bolondul? Mért van, hogy napra nap beléd esem? Bár lent e nyirkos gondolat-talajban se látom majd sokkal világosabban: hogy bántanál, mért nem veszem zokon? Tán mégis fölfelé okos haladni a fényre, túl a vak tudatalatti halmozta, néma földrakásokon. Závada Péter (1982-)

Nem a gyász terjed szét bennem, inkább üresség ez, mint ahogy a vakok sem a sötétet látják, hanem a semmit. A semmit persze nem tudjuk elképzelni, az üresség- értelemben vett vákuum voltaképp nincsen. Gondolj csak bele, sokáig azt hitték, légüres tér veszi körül, pedig a Holdnak is van egy egészen vékony és ritka légköre. A könnyebb atomokat magával sodorja a napszél, de néhány nehezebb a felszín közelében marad. Álmomban megtalálni téged az utca forgatagában: mintha az univerzumban egy idegen élet nyomait kutatnám. Félek, hogy olyan vagy, mint egy civilizáció, ami azelőtt elpusztítja magát, hogy hírt adhatna létezéséről. Ha mégis találkoznánk, elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat: hogy az éjszaka csak a bolygó ránk vetülő árnyéka, hogy az emléked is, mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne. Závada Péter (1982-)

Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed, Széles járomcsontod markáns vonala, Ahogy az arcodból kiáll, előre mered – Valóságosabb vagy most, mint valaha. Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek Egy fekete-fehér képen láttalak. Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek: Egy múltból s álomból formált lányalak. Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet – Hogyan is lehetnék veled egy idős? Huszonnyolc éve te adtál életet, S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős, A testtartásod sem - most könnyedebbnek látom –, Kezed karba fonva ülsz a fotelben. Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom, S félek, nem én téged, te álmodsz engem. Závada Péter (1982-)

Nem voltál megfelelő kontextus az őszinteséghez, mint ahogy a meztelenséghez sem az egy akármilyen szabad strand. Azok a bárki által látogatható vonások, az a reggeltől estig nyitva tartó, mindkét irányból könnyedén megközelíthető elbeszélői pozíció. A groteszk nem egy romantikus minőség, hanem az, ahogy föntről lefelé, keresztbe beszéltünk egymáshoz két összetolt emeletes ágyon. Most már úgy tűnik, mintha nem történt volna velünk semmi figyelemre méltó: mintha az, hogy fontos voltál, nem lett volna más, mint egy harminc évig tartó gellérthegyi séta. Závada Péter (1982-)

Ma film helyett megnéztük azt a fát. A híres részt, mikor vörösre vált, és már nem önmaga többé a sárga. Az arcodról visszaverődött a levelek filmkocka-villogása. Még az a pergő hang is járt vele – mint egy némafilm, ha nincs zene. Aztán láttuk, ahogy egy korhadt törzstől három sorstársa egyre távolabb dől. Az egyik, a legszélső, egész távol: sorozatfelvétel a pusztulásról. Majd néhány őszi vágóképpel később egy elég bátortalan ölelés jött, valami furcsa szerelmi történet: csókolóztak benne egy fa törzsének támaszkodva – lehet, hogy épp mi ketten: néma szereplők egy képzelt ligetben. *** Závada Péter ( 1982-)

(1) Állsz a bizonytalan körülmények egyre hosszabbra nyúló árnyékában, visszavonhatatlanul sötétedik, és a betonszürke ég, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe teszi a nyár minden addigi gesztusát. A töltésen elindulsz, de mintha a lépteid zaja rég megtett lépések visszhangja volna, fölveszed, zsebre vágod a kavicsok csikorgását, ezek már a belengetett távozás kellékei. (2) Ha figyelsz, valami elmondhatatlanul hangos közepén fekszel, kivártad megint a csend forráspontját, de most rázendítenek, mindnyájan egyszerre, téged ünnepelnek a kabócák, bármit is mondasz. Závada Péter (1982-)

Ki érti, mondd, az ősi formulát: miért a nyárra ősz, s az őszre tél? Az ón az új mi végre fordul át, mint két fogaskerék, mi összeér? Ki érti, mondd, talán az alkotó, miért a késztetés, a görcs, a vágy? Miért rotál tucatnyi vasgolyó, s kering az év, e lomha gömbcsapágy? Miért követsz, s miért követlek én? Önzéseink körhinta-tengelyén csupán a kattogás kering velünk. Miért, ha míg e verset gépelem, akárha két parányi gépelem, egymáson elforog tekintetünk. Závada Péter (1982-)

Mit kaptál, csak a jellemem. Külcsín vagyok, semmi más. Azt remélted, kell legyen a lét mögött identitás. Nem számoltál a többivel, bár formában nincsen hiány. Hogy vagyok, még nem tölti fel kongó egzisztenciám. Szeretni puszta illemtan. Ki üres, részed nem lehet. Semmim sincs, de velem van az, hogy elengedtelek. Závada Péter (1982-)

Oly sok idő megy el formaságra, az embernek nincsen is élettere. Mint ez a gondolat a szótagszámba, napjaidba, lám, nem férek bele. Még a magányhoz is jóval több kell, édeskevés tizenegy-két szótag. A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel elsőre nem tűnik oszthatónak. Nem vagyok én egy kimondott gépész, ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat, jön, s keresztbe húz mindent az épész, rideg törtjele a boldogságnak. Nézd, egy kétváltozós egyenletben, ha kivonod magad, úgy minden borul: csak ülünk itt, mint két ismeretlen, ix és ipszilon megoldatlanul. De várj, feladnunk nem kell azonnal, azt mondják, egyre tágabb lesz a tér, s a mi életünk is, mint két vonal a végtelenben talán összeér. Kit kitettek, mint egy zárójelet, ha írni nem is, számolni megtanul. A végeredmény: maradnék veled, én maradnék maradéktalanul. Závada Péter (1982-)

mit kaptál, nem a jellemem külcsín vagyok, semmi más csak te hitted, hogy kell legyen a lét mögött identitás nem számoltál a többivel, bár formában nincsen hiány, hogy vagyok, még nem tölti fel kongó egzisztenciám békülni nem volt hova nem lehettem egyszerre a fájás kiváltó oka s önnön hazug gyógyszere hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan s ki üres, részed nem lehet semmim sincs, hát velem van az hogy elengedtelek Závada Péter (1982-)

Reggelre kihűlt a helyed, belepte valami nyirkos és hideg, mint a hó azt a szürke foltot, amit az autók hagynak. Nem tudom, te hiányzol-e, vagy csak az, hogy eszembe juss - emlékszel, amikor az építkezésen üveggyapotba tenyereltem, napokig nem tudtam eldönteni, hogy egy szilánk szúr-e, vagy már csak a helye. Pedig én próbálom kitapogatni a közösen eltöltött időt, mint egy villanykapcsolót a sötétben. A sötétség mélyén azt az ismerős arcot. Összerakhatatlan. De te a kezem ügyében hagytad a harapófogót, hogy megtanuljam, milyen hideg lehet egy terpesz. Mélyen a bőröm alatt viszketsz. Üveggyapotba törülközni. Závada Péter (1982-)

Ez nem közlésvágy, ezt most összetévesztjük valamivel. Látod, ez a mondat is épp csak kiáll belőlem, zavar, mindenbe beleakad, bármerre fordulok: mint egy eldolgozatlan varrat kilógó damilja. Csak ezért mondom ezt is, a zavarás miatt, hogy ma valahogy semmi sem elég fontos: még ez a közös, régóta eltervezett délután sem. Kerülöm a tekinteted, nehogy észrevedd. Félek, az unalom egyszer úgy vet majd szét, mint egybeöntött, lélegezni képtelen aszfaltot a hőtágulás: hagynom kell magamon helyenként réseket. Mert ma már mindenhez késő van. A meghittséghez például nagyon. Pedig elméletileg minden adott. Villog a tv, a levegő sűrű és édeskés, a nyitott ablakon át érezni a szomszédos akácfák émelyítő spermaszagát. Látod, a falakon kívülre költözött belőlem minden testiség., és mégis: egyedül te jársz a gondolataimban, meg az az akácokkal keretezett udvar, egy kitalált tér ebben a sebként öntisztuló szövegben. Závada Péter (1982-)

Lassan tényleg elfelejtelek, gondoltam, csak az a szúrós, égett szag mindenütt: mint mikor besárgult ajtókról égetik le a festéket. Fűrészbakokra fektetve hevertünk a földszinten, két családtörténet között: egy többszörösen összetett szégyen kötőjelei. A beengedés résnyire nyitott gesztusa mögött már régen nem voltak szobák. Mint ahogy jókedv sincs egy félmosoly mögött. Zsanérjaikból kifordult mondatok nyikorogtak bennünk: „Felhőivel, mint egy fejfájás.” Závada Péter (1982-)