Lélekszirteken

Vállrándításnál egyszerűbb. Mély hallgatással durvább. Megül a közöny mindenütt, vagy ha megülne, unnád. Egy fokkal jobb nem érteni, zsibbadni jobb egy fokkal. Szűk kozmoszban elfényleni. Szenet piszkálni bottal. Belátható a tévedés, más dönt ma is helyetted. Valami lelki csencselés most káromkodni enged. Az indulat puha erőd: tupírozódott hajtincs. Fehér a fény a fejtetőn, már mondanivalód sincs úgyis tudom. Fölösleges. Találj ki mindent újból! Ellenséged mind túl kezes, savként emészt az undor. Panelnyomor az arcokon. Muskátli szag, vasrácsok. Ereszt a test, kihűlt beton, ránk süt egy cifra átok. Kürti László ( 1976-)

mennyi erezet mennyi bibe ajkaid között a szavak lombba takart remegése föltűnsz és meglebbented a függönyöket nyílnak pókhálós ajtók szobák reteszelt ablakok. friss levegő árad homlokomra s leheleted melege izzadok a hirtelen bizalomtól ingem bőröm alá nő. szemüvegem pupillák mögé. nincs kegyelem nem hihető többé a kín enyhülése csak percnyi lélegzetvételek haladékok a még nagyobb elhagyatottság durva szentsége. rideg monoton év Kántor Zsolt (1958-2023)

…és kordéztak recsegve az összetákolt korai hatvanas évek. Az elsodort ősz véres törmelékét füttyös házmesterek söprögették sietve, és mire feljött a harmadnapi hold, egymillióan tolongtak a hősök elárvult (hiszen elárult) véráztatta terén. Könnyű lehetett? Fordítani bekecsen, overallon (kifordítom, befordítom), messzire gurultak addigra a tövises burkú, gránátos vadgesztenyék, fakultak a mellkason szélesre rántott, izzadt flanelingek, más előnyt tálalt a hirtelen beszűkült kínálati piac: tiéd lesz, amit nem adunk másnak, ám cserébe feledd a tegnapi tiédet, jó üzlet, megtartod kicsinyke életed (egyébként is markunkban piheg, fészekből kiesett fióka), tanuld az arasz-szabályt, araszolgass türelmesen a kézzelfoghatóig és feledd a hősködők avítt aranyszabályát (szabadság, nemzeti ügy, ne fokozzuk: vértanúság!), tisztának mondott szigorúság kékje üt át mielőbb a lázálmok itatósán, kifehéredik a balladás vérfolt szíve előbb-utóbb, és tiéd lesz végre, tiéd, a hokedlisarok biztonsá

Felszaladok a szemöldököddel Vagy legörbülök a száddal Nyáron kijönnek rajtam a szeplőid, És néha megvonom a vállad. Derekamon szétágaznak tenyered vonalai Testemben meleged hűlt helyét vigyázom Fázlak, vagy megfájdulok fejedben: És tulajdonod lehet minden hiányom.

Egy szabálytalanul közöttünk élő angyal hagy jeleket itt. Nem lebeg lét és nemlét között, nem suhan, nem izzik, mégcsak nem is tündököl. Nincsenek halhatatlan szárnyai. Csak egy titkos angyal, a lépcsőházban lakik, vigyáz a rossz vezetékekre. Sokan hiszik, hogy egy régi cseléd, aki beleszeretett a ház stukkódíszeibe, és nem tud meghalni, mert a múlt túl tágas neki. De érezzük hatalmas erejét, mikor a nyárvégi lárma kiszakítja az alapzatából a házat, forr a levegő, aztán minden visszasimul az augusztusi délutánba. Lám, öregednie kell a megszokásnak. Olykor az arcával ébredsz. De ő maga nincs sehol: eltűnt, eliszkolt vagy kivágódott, mint a biztosíték a függőfolyosón - milyen rejtélyesek is, mondják, minden télen ezek a hajnali áramszünetek! Aztán fény lesz. Egy percre másfajta fény, igen. Boldog, felszabadult, születésnyi fény Bánki Éva (1966-)

Mint az ellenséges katonák ama karácsonykor, mi is előbújunk néha a lövészárkainkból, letesszük a fegyvert, és megajándékozzuk egymást kedves tárgyakkal, kis odafigyeléssel, elvonszoljuk és eltemetjük a halottainkat, bekötjük a sebeinket, barátkozunk, focizunk, hogy aztán a kegyelmi pillanatok elmúltával másnap újrakezdjük a gyilkolást, a tömeges erőszakot, a lélekdarálást, a véget nem érő, esztelen pusztítást. Kéjjel és dalolva. A szép ruhákban, amiket egymástól kaptunk, az egykor szép és ihletett tereken, Földanyánk büdös, olajos ölén, traumatizált gyermekeink szeme láttára. És akkor eltörik valami. És megszólal, ott belül, egészen halkan, a kürt és a sok ezer csengettyű. A megrepedt, beolvasztott harangok, mind. És szép csendben, mint magánnyal a fa, megtelik bennünk a semleges zóna. Halmosi Sándor (1971-)

hommage a J.A. Vasútnál lakom, mint mikor fiatalon, és el-elnéztem, az volt nekem a férfikor: fényes ablakok a sötétben. Aztán sok év jött, nem emlékszem, szemem, szám eltömte a por, lehet, hogy meghaltam egészen, és csak a vonat zakatol. De ki beszél? Milyen öreg, ki nem lettem, s nem leszek immár? talán egy dünnyögő cövek, melyet a vonat szele himbál, míg egy helyben szalad a sínpár, s kétoldalt árkok, fák, kövek – mind maradandóbbak a kínnál, s mindet más-más kín őrzi meg. Vagy egy UFO tanulja épp a nehéz emberi beszédet, és kölcsönveszi próbaképp egy-két szóval a fényt, sötétet, hogy összetákolja a képet, amelyből aztán majd kilép, hátrahagyva a Holt vidéket, a tigrist és az őzikét. A kövér homályt, füstölő vizet, a szőlőt a karókkal kölcsönveszi, mint az idő, és míg bíbelődik a szókkal, tapinthatatlan takarókkal melengeti valami hő, melyet lénye egy titkos kóddal a kékesszürke égbe sző. Akárki is, aki beszél, megosztozik velem e jusson, ifjan ha szebb jövőt remél, vénen, ha eltöpr

A parti séták megkötött csendje kapaszkodás az ismeretlenbe önnön magamhoz érő ölelés csak az idő az idő az kevés Levetkőzhetnénk meztelenre magunkra megint mázat kenve eltünne minden tévedés csak az idő az idő az kevés Szoborrá fagyni egy teremben látogatókkal nézni szembe sebeket ejteni mint a kés szemükbe köpni idejük kevés Oldódni fel az értelemben ne kelljen mindig megfelelnem legyek akár tudatban a rés mindent eltakarni az időm kevés Ernst Ferenc (1969-2023)

Az ablakon a hold ma besüvít. Álmomban itt vagy. Álmomban vagy itt. Kocsiba ülök. Megáll a kocsi. Kiszállok, várok. Még jön valaki. Milyen vidáman és fiatalon! Viharkabát ez rajtad? Vagy ballon? Egy szobában írnak. Valaki ír. Papír telik. Megtelik a papír. Egy strófát te írsz, hozzá egyet én. És úgy vagyunk, mintha az elején. Ilyen vidáman és fiatalon. Hogy süvít be a hold az ablakon! A járda mellett megállt a kocsi. Kiszálltam. Hogy még jön majd valaki. Egy strófát te, és hozzá egyet én. Megtelik a papír az asztalon. Papír papírra, egy egész halom. Minek vagyunk? minek az elején? Várady Szabolcs (1943-)

a világ olyan szanaszét nem tudod fonákját színét csalóka minden ami szép mutatóba kerül eléd kinyúlsz utána és kezed csak a semmit markolja meg mögötted árnyékod libeg szolgája vagy a semminek a fűben tücsök ciripel sorsa ez ciripelni kell míg önfeledten hallgatod fölszikráznak a csillagok a csúcsra föl hiába jutsz legördül a kő Sziszifusz az aljban kövér csönd hever hiába kérded nem felel Fecske Csaba (1948-)

Ahogy a percek is meghosszabbodnak, s nem fér bele a hatvan egy órába, ahogy elmúlik egy hét vagy egy hónap, s mintha a nap mindig ugyanott állna. Ahogy nyolcvan, kilencven centit lépsz, de amúgy ötvenet, hatvanat haladsz csak, ahogy ujjongez. hogy mögötted a vége, de egy sóhajtás szárnya is agyoncsap. Ahogy szökik és bekerít a messze, s az öröklét feszeng a pillanatban, ahogy egy csillag önmagába esve utoljára a végtelenbe villan. Bertók László (1935-2020)

lassan továbbcsorog a lassú lágy homok ahogyan minden pillanat elillan elszáll elszalad s ahogy a vízpárát a táj a hűs üveg magába zár múltat jelent s azt a képzetet hogy ím az elközelgőt és annak titkát mint ígért ajándékát a kíváncsi gyermek meglesheted s ahányszor megkísérled hogy egyzer végigéled amint a múltat az éppen mélybe hulltat egybeszövi a pillanat a jelenbe átszaladt jövővel mint egy kibomló álmot annyiszor nem találod a lélek mélyén rejtőző fényeket s ekkor látod s ekkor megértheted hogy nem lehet lelkednek három létigéje s hogy mégis fogva tart e karcsú térbe zárt idő s ahogy a lágy homok lassan alábbcsorog és változik a tér és forma mintha egy hegy tava tükrébe forrna úgy változik meg benned is a szándék s a titkos szép ajándék mindaddig rejtve lesz amíg az utolsó homokszem is lepereg előtted s míg úgy nem érzed hogy ennél felnőttebb már nem lehetsz Acsádi Rozália (1957-)

ácsorgok, itt-ott (hazudnám: egymagamban), senki földjén, vagy inkább senki idejében. az ősz már beintett s lelépett szépen, de a tél megint késik. berúgott valahol, vagy mit t’om én, csajozik, tán elvették, ellopták a kocsiját, a röpjegyét, bár lényegében nem is tudom, mivel jön-megy, hogyan közlekedik egy-egy évszak. az is lehet, hogy az ősi jóslat, miszerint a Föld fog a sarkából kidőlni, bekövetkezett, és tényleg itt a hogyhívják. legalábbis klímatice. reggel, mikor kocsiba ültem, becsatoltam magam, a kulcsot a helyére dugtam, gyújtottam, és egy kellemes motörhead cédét benyomtam a lejátszóba, valaki udvariasan köhentett egyet az anyósülésen, majd még egyet. mondjuk engem nem zavar, ha egy láthatatlan valaki üldögél mellettem, bár többnyire mindenféle zagyvaságot szoktak összehordani. de a mostani, tiszteljem meg az „ő” személyes névmással, néhány udvariassági formula után visszafogottan érdeklődött, hogy szerintem idén végül teljesen elmarad-e a havazás, illetve, ha nem, hát az em

a hajnal lustán sorra jár utcát, lépcsők tört fokát. letépi róluk az ében mázt, hol isten festett égre gyászt. a hangtalanul érkező fénypászmák, mint a vércsecsőr', kitépnek egy-egy falatnyit az árnyakból, s hogy nappal nyit, már felpörög a köd mögött az alvó város és ráköszön, s ő méltósággal ellebeg míg félretol pár felleget Bara Anna (1949-)

Szeretők ölében nyugszik le a nap, ágyékuk hajlatában ébred a hajnal. Vagyunk a létezés önfeledt örömében. Csillagos éj alatt születik újra a remény. A semmire sem vágyódás tüze altat el, jöttment bánat és öröm távozik az ajtón. Jó így önfeledten bámulni az élet színeit. Ábrándok felett lekapcsolni azt a lámpát. A sötétség alatt álomra hajtja fejét a fény. Majd ha újra pirkad kéz kezet foghat újra. Krómer Ágnes (1979-)

Talán ha legyőzném a télesti vágyat, hogy megálljak ki- világított ablakok előtt be- bámulva, boldog családot sejtve; talán ha nem kívánnék egyszerre lenni a boldog család s a bebámuló; s tetejébe nem vágynék tudni bent arról a kinti befelé sóvárgóról – talán akkor. Tamás Zsuzsa (1978-)

(k.m. lillájának) Napok óta gondolok rá, a lányra aki mindig ott van, és olyan dolgokat csinál ami teljesen abszurd, és teljesen természetes. Nem tudom kitalálni, ki ő, honnan érkezett a versbe. De ott van, és persze hogy ő a vers, a költő. De miért vagy ketten? Erre gondolok. Feje öledben, a ruháidat hordja, mert hülyeség lenne ilyen esetre fönntartani két gardróbot. Azóta állandóan itt motoz. Miért, hogyan… és különben is, mért jön az életembe, van baj épp elég, s most mászkál, és lassan úgy tűnik, akárha velem lenne rég. És már nem is ő, hanemha én, és észre se vettem, csak miatta, most. Néz rám, meg se retten. Kérdem félszegen: régóta már? Mindig, súg, s a lányra néz: Egyszer majd megint. Fussatok. Az én szívünk nem bírja már, nekem minden percünk sokáig. Birtalan Ferenc (1945-2018)

a zörökkének van egy vékony kis vonalkája amivel nagy dolgokat lehet grafikázni a zéletre aztán satírozni meg színezgetni végül fekete kontúrokat húzni a lényeg kiemelésére a zember addig-meddig firkál vonalkáz csíkoz sraffol és árnyal míg semmi nem hasonlít semmire olyankor csalódottan leteszi a tollat nézi a zarcát és fogalma sincs mit akart eredetileg mert a zörökkét is tönkre lehet tenni akár egyetlen oda nem illő színnel vagy vonallal aminek nincs köze valódi lényegéhez ezért tűnik úgy hogy nem működik a többi smafu Kőhalmi Ildikó (1967-)

Hajnalra megfagy, és szilánkosra törik a benned álmodó alkohol. „Az lesz a tökéletes béke” — amit addig csak nyomokban tartalmazol. Abortálva az időből fázik addig vézna tested pucér ágyadon. Hajnalra fagy csak meg benne, s robban szét szilánkokat szórva a fájdalom. Dukay Nagy Ádám (1975-2017)

már egyre kevesebb elég hovatovább a semmiből is megárt a sok mintha túlhajszoltnak tűnne a körülöttem ólálkodó és az érzéseimet megkopasztó idő mára mindennek csak a salakja maradt füstölgő meddőhányó az életem – arcom mosoly-ravatal a két szem hunyorgó lángja csurrantja rá unatkozó fényét a homlok dongaboltozata alatt visszajáró kísértetek gomolygó ködképek árnyalakok nem bírnak elpusztulni semmiképp rám testálják létezésük minden keservét Fecske Csaba (1948-)

ezen a legyalult földrészen szomorú sorokban megbocsátók a szenvedélyesekkel mennek a tétovák a meztelenek és a visszatartók létezésük relikviái apró dobozokban ráizzad tenyerük zöldek jönnek a tóról vizesen délutáni napsütés perzselte vad narancsok hajnali redőnyrés-lilák öt óra húszból simák fényesek vonulnak mint a holtak meddővé kövülnek egy ottfelejtett szempilla ívén őszibarack íz párolog a térben Kőhalmi Ildikó (1967-)

Birtalan Ferencnek " Nem ad amnesztiát az ég. Pörgök, boszorkányszoknya, szélben. Cidriznek csupasz jegenyék. Vesztemet érzem." Birtalan Ferenc Az ég általában véve túl sokat mozog. Fújsz rá kéket, lakkot, és ha már ragad, mozdulatlan addig tartod, míg meg nem áll magától úgy, hogy tovább már nem mozog. Aztán fújhatod a felhőket, elfújhatod magad- nak, hogy vannak napok, amik a sarkadhoz kötve, az éjszakákat meg majd megálmodod. Az ég persze ezért sosem lesz hálás neked. Mert általában véve az van, hogy csak addig ég, ameddig mozog. És ha már nem tud, hát úgy dönt, hogy tovább te se, kitagadja a Napot. És ha okos vagy, lemosod, elengeded, hadd pörögjön. Ujjaid közé csippented a napokat, és ahogyan az ég mozog, ütemre fújod el, hogy nincs szoknyám, de vannak ráncok, szemem körül szarkaláb, arra fújj lakkot, szivárványhártyára kéket, bogárra éjfeketét, amnesztiát a mindeneknek, tájra jegenyét, vesztet veszíts, boszorkány, élj a széllel, míg el nem szelel. Széll Zsófia (1976-)

Venni a bátorságot és megállni ott A tetőn És nem megölelni a fát És nem gyönyörködni a kilátásban Az egész Ember-jugára Várni, míg minden mulasztásunk Önmagunk és mások ellen elkövetett Bűnünk, hiányunk, vágyódásunk Éhségünk Minden mégoly fojtó beszédigényünk Minden próbálkozásunk benne ragadni Minden próbálkozásunk kievickélni belőle Minden verstelen, örömtelen, tánctalan Szeretettelen, elkülönböződő percünk Minden meg nem írt levél Fel nem vett telefon El nem ölelt szorítás Minden egyes ki nem mondott fontos szó Minden egyes hárítás Keresztre nem feszít belülről És vérezni nem kezd a lusta íny Feszülni minden fájó ízület Négybe nem szakít az eltéphetetlen konokság Amit soha senkiért fel nem ajánlottunk És akkor sem hörögni, nem szitkozódni Csak megállni ott És nem megölelni a fát És nem nézni hátra De szemtől szembe És megkérdezni némán Velem leszel-e ma, amíg lemegyek valahogy erről a hegyről, négykézláb, ha kell, s aztán is, végig, az idők végtelen végezetéig A kihalt főutcán A vá

már nem tudom miről beszélgettünk de az hogy visszanéztél jelentett valamit többet talán mint amiről szó volt különben is a szavak mostanában elfordulnak tőlem többnyire van értelmük persze de számomra nincs jelentősége a megértésüknek néha órákig bámulok egy-egy szót elveszett gondolatot keresek benne és úgy érzem hogy ő is arra törekszik amire én mindkettőnk felismerésére ó is biztosan tudja hogy valamikor az enyém volt hogy szinte mindenem benne van most mégis csak bámuljuk egymást mint két idegen és a szó lassan – jelentőségével együtt – úgy sétál ki belőlem mintha soha nem találkoztunk volna és vonszolja magával azt az érzést is ami valamikor valahol összekötött bennünket Czékmány Sándor (1936-2023)

Kortyoláshoz hasonló hangot ad A reggel a nosztalgia helye. A kávé ihletforrás, meg a szecessziós csésze. A cukros tej elkeveredik a koffeinnel. Lassan bejut a szájba, rá a nyelvre, A szájpadlás örül az íz selymének, Szinte betakarja az összes gondot, Gondolatot az élvező megértés. Simogatja a bőrt a langyos, barna lé. Felmegy az orrába a dolgok gőze. Voltaképp az illatáért szereti. Meg a napsütés miatt, ami szinte minden reggel Velejárója a gondolkodásnak. A tudatból a szavak a fényre visszamásznak. Egymást öleli alázat és gyalázat. Elválik s összeér a fergeteges öröm és bánat. Kántor Zsolt (1958-2023)

egy valószínűtlenül ködös kedden kocsival indulsz a városba. ködlámpák biztonsága mögül arra gondolsz, hogy végül is meg kellett sebezned azt, aki túlszeret. mert ördögi a bátorság, kiktől is bitorolt el magának kúszva és sziszegve? egyszer minden tárgy, rang, birtok bosszút áll: földre zuhan, ripityára törik, fölveri a gaz. egyszer minden tulajdon kipereg, mint a homok, elfolyik, betölteni névtelen árkokat. a sebek kivéreznek, hiába szorítod, emelnéd magad fölé, akit szeretsz. ködös úton csak anyázhatod az előtted bénázót, mert hiába zöld a lámpa, folyton belefékez. mennél, haladnál, menekülnél, de birtok vagy még, el nem peregsz, nem zuhansz, nem ver fel a gyom, de már az irányjelzőt tennéd, mellékutakon félrehúzódva. ütni a kormánykereket, hogy minden kárba veszett, és majd csak aztán omlasz, ahogy a köd oszlani kezd. Kürti László (1976-)

van az a lyuk a zsebemen ahol kipereg az apró de még fennakadnak a bevásárlócédulák ez az eltékozolt illatok ára és a falakról visszaverődött mozdulatok lajstroma véglegesített lista mellette bérlet tetszés szerinti vonalra akár megszakítás nélkül de leszállítanak a forduló után végállomások sorozatban rien ne va plus így aztán van idő kivárni a zöldet az ötödik csengetést és végigsétálni a sárga csíkon a biztonsági sáv a legveszélyesebb oda csak néhány vakmerő ugrás vagy drámai jelenet képzelhető el gyorsan mielőtt az ember elhagyja a zónát tű cérna mondod és ez olyan rendesnek hangzik de inkább óvatosan mosok Kőhalmi Ildikó (1967-)

A hiányzók sosem mennek el, nem mondanak ellent, nem bámulják veled a felkelő napot, nem vigasztalnak, nem ölelnek át. A hiányzók úgy tágítják a hiányt, hogy nincsenek jelen, mégis mindig jelenlévők, és csak veled együtt mennek el oda, ahol minden hiányt kitölt a végtelen. Balázs F. Attila (1954-)

Ezerszer látott víz felszínén a tó sok ezredik színét mutatja. A hullámok redői kisimulnak. A kékség türkizzel színezi a halványvöröset. Narancsos ég. Ma nem megy le a nap. Tündököl az ég közepén. Fénycsillag ereszkedik alá, beborít a fény. Lélegzünk, vagyunk egy tiszta ég peremén. A rejtőzködő hold feltűnik a felhők függönyén. Láthatatlan csillagok elhagyott fényébe merítkezünk. Nap és hold vagyunk, fényünk földre hull, tengerek hullámába erdők ölelik, mezők aranyozzák, hegycsúcsok csillogtatják, madarak repítik ragyogásunk.

minden kis nesz az élet hangja a létezés szemérmes dicsérete az ahogy a harmatcsepp lepottyan a fűszálról ahogy a rigó elrúgja magát a juharágról ahogy a kisgyerek dundi talpa megérinti a földet ahogy a hó meglepi a fenyvest ahogy a fecskeszárny sebet ejt a vízen ahogy a feslő rügy jajdul ahogy a szél matat a jácint gyönge szirmán az önmagát próbálgató világ a soha véget nem érő teremtés munkazaja Fecske Csaba (1948-)

nem hiszem el sőt abban is kételkedem hogy léteztél-e számomra valaha bár folyamatosan képződnek még körülöttem létezésedre utaló jelek mint ez az írás is ahogy ügyetlen valóságforgatással megpróbálja a lehetetlent beidézni azt a mozdulatot ami soha nem létezett de még mindig beleborzongok amikor egy-egy valakiről valahol leszakadó sóhaj felidézi ezt a pillanatot amiben nem történt semmi csak a végtelen csodáját bámultuk egymáson keresztül amiben ha történt is valmi mi ketten már soha nem fogjuk megtudni hogy mi volt az és hova lett és hiába fésüljük át valóságainkat mind olyanná válik benne mint agy csillogó hegyi patak medréből kiemelt kavics Czékmány Sándor (1936-2023)

Legyél laza! A nyár belebbent már. A szakadt, színes napernyők fölött egy könnyű gólyapár köröz. Szeles napok. Az ok most is ragyog a téves magyarázat oldalán. Szép ésszerűtlenség. Egy kis adag fagylalt a pohárra tapad, és megsebez az eltört porcelán, már annyi sírás, büntetés elmaradt a nyaralás során. A távolban az északi part vonul, mintha zivatart látnánk, mit a meleg felkavart, de kinyílik a reggeli füzet, a nótázásból kiveszik részüket a halak, a párolgó banyák, kerek csöndjük maga a rémület. Hazatér a vízirendőr. Nem vizes, hullámok közt papírbékát keres. A pecás hátán remeg a ruha, száraz a nyelve, vizes a haja. Mintha csak vízből lenne ő maga, egyre átlátszóbb tagjaival, egyre átlátszóbb öncsalásaival. Már készül a dél, mint olajban a hús, és mindenkit idecsal. A zsíros ebédet meghozza hömpölyögve a rádióból jövő harangkondulás. De mire az étvágyad felpörögne, már megint valami más,tán a homlokod lüktet, nem az ámulás. Mintha a nyári nap, a nyári dél, a nyári hő leh

Boldognak lenni a legkönnyebb dolog a világon. Csak könnyűnek kell lenni, súlytalannak, mint a kismadár, aki nem ismeri a félelmet, akinek mégis a föld a legdrágább kincse. Fellinger Károly (1963-)

Mennyi ölelés úszik, röpül a levegőben! Mennyi ölellek, ölelések, sok-sok ölelés kószál, míg odaér a címzetthez! Bárki állítson mást, angyalok viszik a sok ölelést. Némelyik sokáig üldögél egy felhőben, aztán újra indul, hátha rátalál arra, aki várja, és elkapja azt is, aki nem. Túl az öleléseken, mennyi puszi, sőt csók! Ezeket most hagyjuk. Mennyi angyal kellene, hogy minden ölelés célhoz érjen! Százmillió-kétszázezer sem lenne elég! Miket beszélek! Hiszen az angyalok megszámlálhatatlanok! Vagy talán a mai angyaloknak már gyártási számuk is van? Ez nem lehet, ugye? Az angyalokat nem lehet elrontani. Az ósdi, meghitt, kézzel írt leveleken kívül, melyeknek csillaga állítólag már leáldozóban, e-mail, sms, újabb és újabb módszereik vannak. Mennyi gépi mosoly! Meg virtuális, meg digitális. Várják őket a digi-dagi lányok, a vékonykák, a virtiglik, a szinglik, a vagányok meg a vargányák. Az angyalok meg röpülnek, viszik az öleléseket, bízhatunk bennük. Még a szmog, a szálló por sem ár

keressük tovább, hogy legyen végre egy szükségtelenül széteső napunk. egy állomás. kitérők nélküli sínekkel, és a töltésoldalon történjen meg minden mi megtörténhet egy töltésoldalon. virágok is persze. feltépett, kevés látszattal az átáramló égbolt, míg a tűző napon lassan összeégnek, eggyé olvadnak az elhagyott napok. magát fürkésző darázs. egy bokor mögött dobásra készen kavics. nem tudni miért és hogyan, de te láttad, hogy én én vagyok, és én figyellek most is, kicsit elkésve az egyre sűrűsödő nincsek tarlóin, reménykedve hogy meg- találom még ahol fénybe zártalak, mert nem múlhat el úgy, hogy sosem volt igaz, csak beszéltünk róla, bár most is hallgatok. Czékmány Sándor (1936-2023)

Vannak emberek, akik a dolgok tökéletlenségén siránkoznak, én épp ellenkezőleg, a befejezetlent értékelem. A repedés a falon, ami eltűnik, az számít, hosszú nyári délutánokon, a borfolt a vasárnapi asztalterítőn, őszi éjszakák lángoló szerelmi emlékét őrző folt a régi faágy ágyneműjén, Becsülöm a kőtörmeléket és a romokat, a sikertelen, de meg nem szűntetett projekteket, melyekről már mindenki lemondott. Talán azért, mert a lelkem is foltozott, tányér-, csésze- és pohárszilánkokból áll össze, kések, villák és kanalak patinájából, mely a régi ház ősi iszapjába süllyedt; talán azért, mert azokból az anyagokból vagyok, melyekből az élet- és halálvágy tevődik össze, valamint az öreg nagynénik és elődeim portréiban felejtett álmokból. A régi, elveszett dolgok közt turkálok, egy titkos házasság padlóján, az elgurult gyöngyszemekre figyelek: nem találhatók, mégis léteznek és ragyognak. A tökéletlenséget látva, talán kedvet kapok újra belekezdeni, mintha valaki széllel szemben házat építene. B

Már annyian zsúfolódtak – össze bennem, hogy alig ismerem őket. A rendíthetetlen őrszemek egymást is figyelik, egyikükből árulót csinál a sors, fázni kezd a perzselő napon. Próbaidőre vettem fel, és nem vált be, annyi szent. A véradó csöndes gyerek, adja a vért ezerrel, de van sztrájktörő is, őt gyakran megverik, meg egy bolond ki képes eltévedni saját szobájában is. Félek a jóstól, a koldust kerülöm, a hittérítő folyton üldöz, a szektatag szóba sem áll velem. Mintha idegen nyelven élnék közöttük, szűkös szókészletemmel próbálok boldogulni, egyetlen luxusom, hogy ha kérdenek, egész mondattal felelek, mint a nyelvkönyvek nevetséges figurái Filip Tamás (1960-)

kocsmakert, asztal, idegenek, tompa lámpafény, selymes bőrödön vakít a fényképező neurotikus villogása: a digitalizált pillanatban arcod örök, arcodon a fény, testeden a fény, szőrszáltól szőrszálig simogatja testedet a fény, simogatja a sötét, magamba markolok, mert kivánlak, de elérhetetlen maradsz, káprázik a szemem, színek és alakok: a szemed, arcod, hangod, mosolyod, mint filmre a fény, belémég, borozunk, üvöltenek a szavak, motyognak a gondolatok, nincs napfényes tengerpart, nem ölellek át, kinyújtott üres karral a kamerát tartom és lefényképezem saját arcomat, azt kívánom: szeress belém. Nem, nem, nem. Azt kivánom, tanuljam meg végre, hogy idegen maradok.  Gerevich András (1976-)

s végül majd mikor semmi sem térült meg odakerülsz s közlöd: amit te, senki se élje meg ellobbant mind, akármilyen lánggal ég(ő) hangos nesz akármi táplálta fa kőszén kanóc – elmúlt súg valamit egy angyal, szavát sem érted de mégis megmarad benned a tárgya: semmi sem számít csak a lobogás iránya

hangtalanul megrebbenő szárnya a hónál tisztább vakító fehér megilletődve nézek utána amint a fénynél fényesebbe tér Fecske Csaba (1948-)

térdel összetett kézzel. Mintha mosolyogna fejét lehajtva, szemét félig vagy egészen lehunyja. Ruhája alól meztelen lába kivillan. Mezítlábas lányka-Angyal mészkőbe faragva. Bizonyosság békéje árad. Bizalom, szelídség járja át a követ. Ráhagyatkozás. Az alázat méltósága megállítja lépteidet.

Viszi a szél a madarakat egy aprót elsodor a járdán egy hold pocsolyába fúl a plafonon mérges gomba nő a falban cserebogár zizeg minden sarokban pók fáraszt szúnyogot a padlón hangyák vonszolnak legyet nem észlelik a hencegő időt Gyukics Gábor (1958-)

varázslat ez amiről hallgatni kell: a sóhajok hídján pénzdarabok lubickolnak egy cilindernyi vízben s a fáradt szavak mint rozsdás levelek ziláltan botladoznak a semmi felé mi bedeszkázzuk mögöttük a réseket - a szófukar álmokat - s eloldalgunk valahova ahol sárbaragadt nyomaink nem ismernek egymásra Oláh András (1959-)

Li Taj-po utolsó utáni verse Egy nap. Egy nap, mikor már elég öreg voltam hozzá, hogy ne csak a verseimből, az életemből is papírhajót hajtogassak, kék hegyek közt, borgőzösen magamhoz öleltem a Holdat. A folyó ezüst tükrében. Jász Attila (1966-)

amikor legutóbb találkoztam apával, végig lent a földön, a kavicsok között kereste az egykor elgurult szavakat. egy egész parknyi terült el közöttünk, vakítóan fehérek, és egyformák egytől egyig. menthetetlenül mondani szeretett volna valamit. valamit, amit addig még soha nem sikerült. én pedig nagyon érteni szerettem volna, de nem és nem, nem tudta kimondani. majd hirtelen egy történetet mesélt el, hogy nem régiben olvasott egy újságcikket, egy fiatal költőről készült interjút, és hogy mennyire hasonlítottam az újságban lévő költő fényképére. végül is csak kimondta azt a mondatot, a mit én sem hallani, sem megérteni nem akartam. Papp-Für János (1976-)

Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok, a részletek halkan zúgtak odalent, idefenn most egyik se hiányzott. Kérdezni jöttem fel, de a jósnő hazament a lázas kisfiához. A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba, pattogva tűnt el, pedig nagy volt: a törhetetlen üveg maradéka. Csak a szívem kérdezgette halkan: kedves vérem, hova lesz a séta? Azelőtt ilyenkor kétségbeestem, mert innen már csak lefelé van út, és idáig nem jár le az Isten. De most itt volt, és ő kísért le később: egy szó nélkül ballagtunk le ketten. De ez a végén lesz, itt még csak állok, és érzem, ahogy elkezdek nevetni: hogy lettem én ennyire magányos, és hogy teljes képtelenség, félreértés, de ez mégse lesz már soha máshogy. Kemény István (1961-)

Zuhanok a magasból, régi rémálmom ez, többnyire hajnaltájt tör rám, a rapid eye movement állapotában, a vége mindig az, hogy felriadok földet érés előtt, pedig jó lenne tudni, milyen a becsapódás pillanata, ez okból már tettem is néhány kísérletet, de mindannyiszor megfutamodtam, mert mit ér az egész, ha utána nem tudod rekonstruálni azt a pár másodpercet, ami alatt a szabadesés törvényének megfelelően egyenletesen gyorsulva halad a test, kérdés az is, hogy tényleg lepereg-e az ember előtt a teljes élete, pedig megérne egy próbát, hogy olyasmik is előjöjjenek, amiket rég elfeledtél, de mit kezdenél ezzel is, nem vagy te túl merész? kérdezte egy inszomniás lány a szkájpon, inkább vakmerőnek gondolom magam; sokáig álmodtam ezzel a lánnyal is, de már azt hiszem, a zuhanással jobban járok. Nyirán Ferenc (1951-)

Opus: Mínusz 1 . Kőrakást rejtenek kéreg-zárójelek És belebotlik a reggel az emberbe. Ahogy néz rá a nyelv. Nincs éppen eltelve. Eszébe jut a napló. A manzárdba megy. Áramként fut végig rajta a hideg. Az asztalon maradt a kockás füzet. Ahogy imádkozik, mennydörgés érinti meg. Most nem az empátia, hanem a harag remeg. S szívében kristályossá lesz a méz. Épp vinné szervízbe a hitét. Lelkéből dal tör fel. Becsomagolja az ég, Ami leesett, de nem tört el. Kántor Zsolt (1958-2023)

egy gyűrött, zsírpapírra írt levelet hagytál nekem. hűtőmágnessel rögzítetted oda, máig nézegetem a tükörben, van-e még nyoma a homlokomon. még csak szótagolva, akadozva tudtam olvasni, mint ahogy azóta is kapkodom a levegőt, ha erre gondolok. és csak sokkal később jöttem rá a kipontozott részre, hogy bármilyen formában oda illek. „elmentem a boltba, mindjárt…” és tényleg minden szava igaz. főleg amit nem írtál le a végén. amit meghagytál nekem. és már nem is értem, miért próbálgattam oda a szavakat, hisz rossz vége nem lehet, csak valakinek oda kell írni. így hiányosan viszont csak szörnyű lehet a vég. mert nincs ott semmi. üres. ettől bármi jobb lenne. egyre több ilyen mondatot hagyok én is magamnak reggelente, amit a nap végére ezer variációval próbálok kitölteni. de nem megy. látod, ezt tőled örököltem. már csak egyet nem tudok eldönteni apa: hogy felkiáltó, vagy kérdőjel legyek a mindig hiányos mondataim végén. vagy hagyjam úgy, ahogy te is tetted? majd csak befejezi egyszer val

Senki nem hitte el, hogy sikerül. Zavartalan voltam a kétkedésben. Ember madárként eddig nem repült, miért tudtam, hogy én fogok? Nem értem. Élet csak egy van, és az is törékeny, te sem tudhatod, mi lesz a tiéddel. Dönthetsz mégis. Hogy megkísérled-e. Ikarosz lezuhant. De szállt előtte. Kockázatos az új ígérete. Talán most lépünk alkalmas időbe. Alkalmas év jön, hogy szárnyat ragasztva, tekintve égre szálljunk a magasba, újra elhiggyük azt, hogy megtörténhet, repíthet a hit, fölemel az ének. Arcunk elől a látszat fátylait, és a hazugság maszkjait letépi, penészszagú sötétből napra hív, ültet az Isten lábához, az égi lények közé, a kilátástalan labirintusból kiemel, haladsz a végtelen, ritkuló tisztaságban. Soha nem hitted volna, hogy lehet. Soha nem gondoltad, hogy pont neked, az átlagosnak mégis sikerül. Ne nézz le, ne számold a perceket! Hűvös van itt fenn. Hátadra terül a nap, a viaszt olvasztó meleg. Előtted a part, alattad a tenger. Ne fölfelé, onnan zuhan az ember –

életközép vagy régen túl azon gyökerek után tapogat a kéz hajszálér indák bármi kész haszon ha érte még a partra visszanéz a tekintet már úgysem megkopott egy hétszáz éves mesében keres fogódzót mondatot írásjelet valamit ami nem didaktikus csak irányt vagy egy új sarkot jelez életközépen túli mintaerdő az igaz utak cserjésében végzed és feltárul egy réges-régi fertő gallyakra hull dizájner-rakta fészked szétoldódnak a kusza hosszú szálak a csupasz test így szaggatja a hálót a lejárt vétkek sorban falat állnak megbontják a rutint is, mint a rímet magaddá rendeződni kezd a káosz Farkas Wellmann Éva (1979-)

Meg kell tanulni újra sétálni, tanulni kell a céltalan járást! Figyelni a lábak szabályos váltakozását, ritmusát a két elrugaszkodó kéznek, élvezni a szív, a szív fel-feldobbanását! Csak ez a rengeteg lenni-, s tennivaló ne volna (ne volna?), a napi számtalan jövés-menés, a még több távol maradás, hogy fejed folyton úgy forgatod, mintha valami lényeges történésről örökre lemaradnál. Túl a szív kor-független örömein, szomorúságain, az itt és a most állandóan múló tudatán mi ez a nagy akarás, ez a nagy ragaszkodás? Mihez? Felnőttél, meztelenedsz. Már nem valamiféle ártatlan öröm vagy félelem csak, de a gépies nekigyürkőzés is mozgat. Cérnaszálon bábuként újra és újra, mi végre? Vagy mint kertedben a tavasszal sarjadó fű, pincéd falán az alig láthatóan terjeszkedő penész, úgy legyél? Mert e puszta, tétje-nincs akarat megnyilvánulása a legártatlanabb, az egyetlen elfogadható erőszak, mely már előtted, utánad, veled is volt, lesz, átmenetileg van? A céltalan járás megnyugtat, a céltalan jár

Most is belátom: milyen jó, hogy vannak színek a világon. A lila kezdet mindig felizgat, s a vége megolvad az arcomon. Fáj, ha elvész a szerelem, akkor is, ha gyengül, vagy máshova költözik, vagy idegen határon lendületet vesz: és más alanyra támad, aki tőlem távol áll. Uri Asaf (1942-)

Vársz-e valakit? Vársz-e valamire? Vagy csak maga a várakozás vár téged, te pedig időzöl kényelmesen. Az alkalom les rád. Évszakok ár- nyai vetülnek rád. Kezedben szőlőlevelet tartasz. Vagy egy fotót. Egy arc néz vissza rád, mintha várna valahol, az idő mögötti térben. *** Kimész a folyóhoz, hátulról látod magadat, ahogy ott állsz. Hosszú kabátban vagy. A hídon egy kamion halad el, ponyváján tizenkettes. „Leltári tárgy valaki képzeletében a pillanatnyi tizenkettes kamion.” *** Máskor egy kihűlt szobában ébredsz. Elhúzod a függönyt, odakint varjak tollászkodnak. Köd van. Arra nyitod szemeid, hogy ébredésed maga a cél, a megérkezés. Az egyszeri álom olyan, mint a múltad. Visszakívánkozol. *** Nyár van és elindulsz éjjel sétálni a parton. A földút sávjai szürkén derengenek. Cigarettád felparázslik. Moccanó díszletek körülötted. Óriás makett. A táj bútorai. Neszek, roppanások. Szemben alvó hor- gász. *** A csend is egy bútor. Kirakott fotel az éjben. Beleülsz, kényelmes a mozdulatlansá

Kibogozni mi összeköt hogy felelősen légy szabad matatja a határokat a lassú novemberi köd ki tudja hogy mi volt előbb hisz ami kisüt az a nap és az Úristen sem te vagy okosan szedd a levegőt tíz évszázad vagy tizenöt mint a lélegzet annyi csak a felejtés lyukas kalap s egyetlen hely van a között ha marad rá elég időd megtalálhatod magadat Bertók László (1935-2020)

miért ne lehetett volna nyár amikor az volt szinte sorsszerűen az napkeltétől napnyugtáig miért ne napozhatott volna a part közelében szemem előtt a szatír szél csókjaival bebalzsamozva kék fürdőruhában igen azt hiszem a kék illett szeme színéhez barna bőréhez és mosolyához amit nekem szólónak éreztem egy idő után pedig lehet hogy csak eloroztam önző módon megajándékoztam magamat vele miatta mentem oly sokszor a partra vagy ő feküdt miattam a júliusi levegő átforrósodott vitrinébe ki tudja ki volt oka és minek már aligha tisztázódik valaha is hogyan ért véget a nyár nem tudom talán ahogy könnyű nyári ruhájában bronzszínűre sülve egy férfi — bizonyára a férj — oldalán fölszállt a vonatra és egy sajnálkozó mosoly mögött eltűnt előlem Fecske Csaba (1948-)

Mindent megkaptál, amire vágytál. Amid van, azzal is nehezen boldogulsz. Kívülről csak egy mozgó árny vagy. Mostantól igyekezz vágy nélkül élni, hogy téged is megkaphasson a minden. Bízd magad feltétel nélkül az ürességre. Amikor véletlenül sincs az, hogy még, még, még. Amikor nem az fáj, amit elveszítesz, hanem amíg kapaszkodsz belé. Bánat formájú cseppekben őrzöd az időt. Rossz perceket vonszolsz mióta már. Engedd el azt is, amit nem akarsz megtartani, de tudod, hogy van és a tiéd. Egy jámbor, részeges japán zen költő szerint életünk Hold-sütötte víz szélében lebegő tavirózsa. Nem kell feltétlenül lótuszülésben, ég felé fordított tenyérrel várnod a napfelkeltét, hogy ezt megértsd. Hagyd el a rutin levélfedezékét. Engedj a szorításon, nyisd meg csapjaid. Tarts szert, távolságot, szünetet. Ha már nem szennyez világi por, mindent megkapsz, amire nem vágytál. Turczi István (1957-)

Szaggatott, ugató hangokat adnak ki, sűrű köderdőbe futnak szét előled. Folyamataid ritmusait figyelik, sejtésre, selejtezésre nem ügyelnek. Azt mondják, az árulásaid tükrei, jobb bíznod bennük, mert rajtuk áll a sorsod. A hibátlan összhangok szerelmeseként gyeplőjüket már fegyelmezetten hordod. Mindent sajnálsz, ami nem jött el időben, mindent bánsz, ami nem történt meg, haraggal fogadod, mit a ködök mögül mondanak, s ki tudja, hova viszed majd el magaddal. Egressy Zoltán (1967-)

… a reggeli ébredés, napsütés, a konyhai semmittevés, kávézás, a csapból csepegő víz, a borotva, amit olvasol, gondolsz, írsz, az öltözködés, a kulcs, a zár, a társad, ki az ajtónál megcsókol, az utcán szembejövők és elmenők, akik téged unottan hallgatnak, felejtenének vagy elhallgatnak, együtt röhögnek veled, rajtad, koccintanak pohár borral, elüldöznek és visszafogadnak, miattad imádkoznak, átkozódnak – nincs alakjuk, arcuk, hangjuk, nem látod, nem hallod őket, mert általad vannak, mindenek érted, miattad, mert mindenkiben magadat, mert élsz és uralkodsz, mígnem lápba, folyóba, tükörnek tavába belehalsz. Borsodi L. László (1976-)

A szavaknak nemcsak ereje, de története és családfája van. Sok ezer év, visszaélés, erőszak, családállítás után végre megérkeznek. Hozzád. Hozzám. Az asztalon verstekercsek. A szobában pipadohány és a létezés forró, mézes illata. A versben mindig egy üres hely. A teremtésen egy üde folt. Heggel. Láttál sírni. Láttalak napestig fújni a lélekről a port. Halmosi Sándor (1971-)

- - - halk kopogás: csapdát állít a csönd ebben a faltól falig világban arcod szétfújt rózsaszirom szemedből kitörlődnek a hazugságokkal összedrótozott tegnapok tekintetedben összeér a magány a félelem                üres az ég: csak fények és árnyékok Oláh András (1959-)