Kiss Judit Ágnes: Rejtett szárnyak

Senki nem hitte el,
hogy sikerül. Zavartalan
voltam a kétkedésben. Ember madárként
eddig nem repült, miért tudtam,
hogy én fogok? Nem értem.
Élet csak egy van,
és az is törékeny, te sem
tudhatod, mi lesz a tiéddel.
Dönthetsz mégis.
Hogy megkísérled-e. Ikarosz lezuhant.
De szállt előtte. Kockázatos
az új ígérete. Talán most
lépünk alkalmas időbe.

Alkalmas év jön,
hogy szárnyat ragasztva, tekintve égre
szálljunk a magasba, újra elhiggyük azt,
hogy megtörténhet,
repíthet a hit, fölemel az ének.
Arcunk elől
a látszat fátylait, és a hazugság
maszkjait letépi, penészszagú
sötétből napra hív,
ültet az Isten lábához,
az égi lények közé,
a kilátástalan labirintusból kiemel,
haladsz a végtelen,
ritkuló tisztaságban.

Soha nem hitted volna, hogy lehet.
Soha nem gondoltad,
hogy pont neked, az átlagosnak
mégis sikerül. Ne nézz le,
ne számold a perceket!
Hűvös van itt fenn.
Hátadra terül a nap, a viaszt
olvasztó meleg. Előtted
a part, alattad a tenger. Ne fölfelé,
onnan zuhan az ember – gőzöl a viasz
a tollak között.

Előtted a part,
még pár szívverés. Dobál a szél,
égi hajótörött, jajod sincs, mikor
végre földet érsz. Üres
csontok, surrogó vérerek. Ketyeg
a szív. Számlálja életed.

Kiss Judit Ágnes (1973-)