Lélekszirteken

Új nap. Ámulva nézem, ahogyan reggelig körülöttünk cseppenként a világ, miként egy szent serleg, fényeddel megtelik Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Taníts szólni, ha úttalan utakon fáradt csöndjeim morzsolgatom. Tanítsd látni ki a parton áll, mintha gyertyát gyújtanál. Tanítsd meg: e hófehér lapon leírt szavad: igazság, hatalom, s mielőtt eljössz majd megint, tanítsd megbánni vétkeink. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Láttam a kertet, mert megmutattad. Körülölelték rojtos fellegek, mint szélfútta reggelen rejtik el a hársak csöndes álmait a falevelek. Földig hajolva keresem azóta, ágak és törzsek roppant menetén, égi barázdák súrolták arcomat, kéklőn, fehéren és ébenfeketén. Mint ecsetvonás, mit megőriz az ég, mielőtt mélységes álomba zuhan, úgy látom magamban a kertet, mi lényem legmélyén fénnyel írva van. Rigókat követek csöndek szárnyain, és harangzúgás minden messzeségem, de látom a kertet, mert megmutattad, az idők hajnalán, valamikor, régen. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Nem tudtunk betelni a képpel: vérző volt, élő a november. A nyárfák arany hajkoronája körülölelt, akár a tenger. Mély volt és kék az ég, mintha az ősz is búcsúzni vágyna, ujjbegyével bökve meg a dombot, hol köntösét majd ledobja a tájra. Ám mielőtt ruháját földre ejti, még fellobban, izzik, bíborba hevül. Karjait ezután semmi sem rejti, és szép lesz, szinte szemérmetlenül. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Az út, amin járok, égig ér, bár sár veszi körül, hófehér. Lábaim alatt, ha moccan a fű, ámulva lélegzem – oly gyönyörű. Minden nap megvívom e titokzatos harcot: a legszebb képet hoznám, kalligrafált, karcot, hogy kincsként adjam át és Eléd tegyem. Másnak semmiség, nekem a mindenem. Az út amin járok, égig ér, bár sár veszi körül, hófehér. Lábaim alatt, ha moccan a fű, ámulva lélegzem – oly gyönyörű. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

…és elszálltak fölöttünk a darvak is, messzi titkokat tudó szemekkel, szálltak szabadon a szürke égen át, egy szélfútta decemberi reggel. S míg szárnyaltak suhogva a horizonton át, mint akik csalhatatlan érzik: lehet, vitte az égbolt szárnyaik vonalát, én sóvárogva vágytam iránytűjüket. Sebestény-Jáger Orsolya (1969-)

Visszavágyni oda, hol a hűs és szédítő mélység felett csapkodó hullámok sírják lankadatlan: hazamegyek. S olajfák karjain át mintha víztükörben látná, úgy nézi önmagát, e létező, s mégis álmodott világ. Az égen feltartóztathatatlanul egy fehér habfoszlány messzi méltósággal továbbvonul. S a pillanat áldását tudni kőben, szélben és homokban, s e lüktet, lélegző világra naponként vágyni egyre jobban, hogy bár hullámsír temessen ma el, ki mindent töretlen szépséggel ránk hagyott itt, majd ha úgy akarja – a fényes felhőkig emel Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

….és eliramlottak az évek, mint a hajnali gyors az ablak alatt, mint megárvult háztetőről szállnak el ősszel az útra kéredzkedő madarak. És számolgatnánk időnk visszatekintve, de markunkból mindez csöndesen kipereg, mint áttetsző homokóra mélyén a súlytalan lehulló homokszemek. S én mégis remélem: az utat egykor aranybarnán szegélyező fák, egészen a csillagokig visznek, s azután, majd hazavisznek Hozzád. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Szeretem a nyári reggelek derűjének csöndes igazát. A hajnali pára még hiszi: ő vívja meg a döntő csatát. Ám győz a Nap szétáradón, míg elterül a parttalan időn. S mind lassabban lélegzik a perc, mint húr, ha pendül, egy régi hegedűn. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Sárgára koptatott köveken vén toronyba húzó lépcsőfokokon, résnyire nyíló fények özönén indulok Feléd egy láthatatlan nyomon. A mozdulatlan időt egymásba fontam, mint megunt lépteket a rég kihűlt kövön, lassan haladtam, szinte vontatottan, s fellégeztetett a résnyi fényözön. Az utolsó lépcsőn vakított a fény, életem ott térdelt a lábaim alatt: Felhők, folyók, galambok álmai, s parányi házak cserepén a Nap. s kőfalnak dőlve a tisztánlátás perce: míg meggörnyedt háttal felfele haladtam - tapogatózva, hogy magasba törjek - Te velem voltál végig, minden pillanatban. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Talpad majd súrolja a fák csúcsait, alattad álmodik a jól ismert világ. Még begombolnád lelkeden a múltat, öleljen szorosan, mint testté lett kabát. Majd így lépkedsz súlytalan, egyre feljebb. Amott egy kopottas templomtorony. Álmos baglyok néznek rád öntudatlan, túl tekintve Veled a földi titkokon. Az út még hosszú lesz, ne félj, mint testetlen vándor haladsz tovább, és úgy úsznak alattad megélt napjaid, akár a fényben elomló füstkarikák. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Még zöldellő nyarakat álmodnak a fák, mint ki visszanéz egy messzi utcavégről, de kezed már hűs kavicsra lel, s az ég zsebéből ezüstös pára száll. Már kabátot húz az esti szél, fércelt gomblyukán kikandikál a bánat, s reszketeg kezekkel szürkére mos eget és fákat e felhős november. Mégis a horizonton túl feldereng, s különös krikszkrakszot ír az égre, mintha Valaki járna a fény taván. Lépte harangdal: a remény ébredése Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Ott lakom, hol a fény szőtte égen szabadon Isten madárkáit röpteti a szél. Itt körbeölelnek a rigó-élte ágak, s a lombok boltívein át olykor a bánat, de legbelül mégis egy csöndes derű él. Ott lakom, hol ujjaddal felhőket rajzoltál az égre, félénk fehéreket, s olykor rongyos szélű, szürke, subáját rázó, vérmes viharfellegeket. Ott lakom, hol a küszöbön macskamódra átbukik az alkony, puhán, mint lomha vállakon elcsituló álom, s boldogság, ha esténként a kopott kövezetre karcolt rajzokban lábad nyomát úgy vélem – megtalálom. S ha a bokrok alatti padon nézem az álmodó kék eget, magam elé suttogva ejtem, halkan, mint imát: Röptesd madárkáidat – még sokáig röptesd, Uram, ott, ahol én lakom, a szél szőtte egeken át. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Hársfák karjai között költözött közénk az ősz. Egy fényes reggelen a fényeken túlról érkezett, s mi néztük ámulón túl mulandón végzetünk, míg szívünk zegzugos szobáiból hangtalan suhant tova végtelen időnk véges augusztusa. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Mikor ködbe vont partokat bontogat a hajnal, s a bölcs vízen elúsznak az álmos, nagy hajók, és sirályok suhannak tűnődő szelekkel, úgy hiszem talán – akkor érkezel… Mikor az alkony ölében megmoccan a bánat, s mint kidöntött fákat, úgy ölel a föld, csak erdők avarának puha csendje neszel, úgy hiszem talán – akkor érkezel… Mikor az éjben gyertyát gyújt a remény, s egy mélyebb éhséggel vágyom szavadra, hogy lelkemből szeretlek – félve suttogom, már eljöttél hozzám. Nem hiszem – már tudom. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Az ajtó előtt állva közénk ereszkedett a fények függönyén a csöndes szó: lehet. A fa alatt megálltunk, vállunk összeért. Mennyből jött az angyal, s mi tudtuk, hogy miért. Majd bontogattuk együtt papírból a csodát, az emlék metszőn tiszta, akár a jégvirág. * Felnőtté lettem. Az ajtó túlsó felén most három kicsi arcon ragyog föl a fény, s mindenem adnám, hogy érthessék a csodát: Születésednek evangéliumát. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Még látod valahol magadban a kertet, a föléd hajoló lombok suhanását. Asszonyi szemekhez közel hajolva, még keresed arcukban arcod hű képmását. Még őrzöd titkait a csöndnek, a szélnek. S ha nem zakatolnak benned a vágyak, a kertet bölcsőnek érezed szívedben, véget nem érő roppant ringatásnak. Tudom a percet - a legszentebb órát, amikor vágysz már az éhező világra, hogy rajtad keresztül égjenek a fények, s vigasztalódjék sokak árvasága. A világ magányát magadhoz öleled, hogy átadd nékik a reád bízott kincset: a kincset, amely az életüket menti - pedig csak egy jászol. Pedig csak egy Kisded. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)