Lélekszirteken

Ez már nem az a táj és nem az a jövő, Más esőt hord a szél. Ez már nem az a ház és nem az a tető, Forró páncélon ül a tél. Ez már nem az a tavasz, nem az a rügy, Nem az a csók, mint rég, Ez már nem az a hit és nem az az ügy, Amiben hinnünk kéne még. Ez már nem az a kacaj és nem az a tánc, Új ütemre kél a dal. Ez már nem az a bőr, amin nincsen ránc, Nem az a gyenge fal. Ez már nem az a fény és más már az árnyék, Csak a szeretet az, ami tart, Ettől lesz élmény újra a játék, Mit gyermeki lényem akart. *** Istenes Tibor (1972-)

Nem én vagyok a világban, A világ van bennem. Kivetülésem mozgókép, Ezért a filmben kell lennem. Időnként felöltöztet a legszebb ruhám és meglátogatom magam. Kinyitok egy vörös hangulatot, Esti fényeket szürcsölök illatkelyheimből, Majd szótlanul nézem a szemem. Hangtalan zajok között, a rezgések szüneteiben születő szavam, Szűkíti kimondott szóvá a tágulatot, Majd rímek közt úszva folyik ki verseimből, Alkotó karom és vérző kezem. Tárgyakba sűrűsödött végtelen utazás a lét, Elhagyott vonatfütty fest síneket a múltra, Hogy a jelent ismét megéld. Míg itt volt, nem játszottál vele… Időt gyűjtöttél, percekben folytál szét. Ne hozd hát magad az útra, Mit hinned kell, hidd! Ne véld! Nem én vagyok a világban, A világ van bennem. Kivetülésem mozgókép, Ezért a filmben kell lennem. Istenes Tibor (1972-)

a tó tükörpartján állok hol magamnak integetek fanyar mosollyal jelzek majd a vízbe veszek a tó ásít és én is vele látom tükrében őt festmény folyékony tere arca rajzolja létetek míg hazug szavakkal szórtok ámító színlelt képeket Ad Perpetuam Rei Memoriam! született egy gyermek kit tövist termő kertek kifeszítve halottnak hitt élővé vertek mégsem volt a tóban hisz maga volt a tó mondatok medrében ő volt a szó bele merült minden mit tükrözött a víz ócska papírhajó kidobott régi dísz nyári mosoly egy piros padon jégre dermedt megalkuvás tél végi rügyek születő ágak őszi rozsdán barnult elhalkulás a víz elnyelt mindent némán szótlanul szemem tükrözi képét álmomban álmatlanul Istenes Tibor (1972-)

Villogó táblák fénylik világgá a végtelen semmin a lényeget, percekre bontva exceles táblán csomagolsz elhalt éveket. Az időn túli, elfedő béke még arcodon, selymes szemkötő, „De látod amottan a téli világot?” nem érintheti a kétkedő... Vésett jelzés a lelkek húsán, keresztet viselsz az álmokon, párnák között felsebzett térdek, meleget hagynak az ágyadon. Arcodat látod lelkek útján, grimaszaid alkotják a térerőt, örök rezgőként alkotod újra a fűszeres, izzó végidőt. Istenes Tibor (1972-)

Beköltöztem abba a csuporba, ahonnan a mézet csókolta a szád, Csónakként lebegtem az édes semmiben… Aztán kristály lettem a szád szélén, Nem hagyhattál ennyiben… Kanál lettem a kávéd forró észlelései között, Kavartam benned a koffeint és a reggeleket, Elaludtam veled a puha párnán, Lenyomtam veled a vekkereket. Most némán nézem, ahogy estének öltözöl, Bordó függöny arcod szelíd tüze, Lángokkal borítod testem, A tűz vadít, majd szinte emésztene. Ernyedten látom szemedben a nyár elmúló perceit, Még ölelem őszi rozsdás karjaid, De a holnapok elmúlt ruháiban, Szaggatom a jövő harcait. Lepedők ráncos magányai, Hozzák elém őszülő hajad, Múlt, jövő a jelenbe lépve, Őrzi minden szerelmes szavad. *** Istenes Tibor (1972-)