Lélekszirteken

A karosszék után egy négyzet, mint csatatéri tisztás, végzet, a nyílt terep után a dombok, bevetett ágy, párnáin gombok, aztán ott elöl ég: az ablak tiltó jeleivel a fagynak, s a pára, rajta túl a kertek. Úristen, mibe is kevertek! Az ablakig szalad. De látod a fák közt folytatott világod. Jól látható: a kinti, benti a kimért színteret jelenti. Csak időben nem végtelenség. Hogy most unalmasak az esték? Mi lesz még ebben a szobában, mi jön, ha én végleg megálltam? Mi lesz, mikor majd áll az óra s a sírásod se bírja szóra! Egy világ süt a kerten át rám. És engem éltetett e látvány. ... A párán túl igazi ablak. Megnyugtató: e fák közt hagylak. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

[Írj, mielőtt megfagysz!] Fent kanyarog a füst, az éj zúzmarás ezüst, csenddel dús levegő, áramló, lebegő, a vendégét várja: egy tál tél az ára. Nincs szem, ami lássa, hajnal felé milyen a tűz ellobbanása. A reggel azért üzen hidegvégződéseiben. Mikor felfeslik az ég, örök működésben, ott kinn és ott benn, jégszirom-menedék, kiáltanál, elég! Dermesztő fagy van, szívben, csontozatban. Még nem mozdul semmi. Befelé hunyt szemmel most elég csak lenni. Idegidő jött el, feneketlen köddel. Bár kanyarog a füst, pattog a tűz megint, a vendég csak legyint, kedve borotvaezüst. Turczi István (1957-)

Midőn beléptem, válaszolt a padló halk reccsenéssel, megmozdultak az árnyak, s mint kihalt lények porcos csontvázai, összeverődtek, majd zseblámpa fénye rebbent a sötétség peremén; sziklabarlangi lépések tétova, tompa puffanása. És íme, mint az ókori szent állatok tetemei, oldalukra dőlve hevertek az itthagyott imatárgyak, feledve már, hogy valaha az Örökkévalót szolgálták életükkel, s csak némaságuk volt most fájóbb, mint a pusztulásra ítélt állaté. Midőn beléptem a romos templom bejáratán, sötétségtől kimarjult szemekkel révedtek felém, kinek jöttére felneszelve a lét és nemlét küszöbén, emlékezni kezdtek újra régi önmagukra: kandeláberek, foszlott kendők és imaszíjak, penészes szidur-lapok és áldás-serlegek, hajdani hívők kegytárgyai, idézve húsból és vérből való egykori gazdáikat, kik eltűntek táborok halállal illanó füstjébe fúlva, vagy szétszóródtak a világ megannyi tájain, eső és hó-temette haldokló kegyszerek törmeléke: akár a szent állatok porladó csontjai. Láttam, reszkettek

hiányzol - a kutatók persze azt mondanák erre hogy nincs ebben semmi különös az elektrokémiai mintázat alapján pontosan és viszonylag egyszerűen leírható ez az egész ami nem más mint a neuronok játéka de azért hívd majd fel doktor freudot mit gondolj erről Meliorisz Béla (1950-)

megborzongok a hajnal áttetsző hideg vizében fonnyadt csillagok alatt füst- és holdszagú a kabátom tapogatózom akár a vak hol hagyhattam el a szárnyamat azt hittem rég túl vagyok rajta az ebéd vagy vacsora talán kíváncsian kikukucskál a számon nem a villamos lehet csak a fülem cseng kitérnem semmi ok csak én vagyok csodálkozom de korán bezárt a sarki bolt vagy ki se nyitott akivel söröztem s talán vitatkoztam is nem tudom ki volt vajon én vagyok aki oly nehezen méri lépteit hova szaladnak előlem a fák egyáltalán mi megy végbe itt kétes kedvet ki és mért csepegtet belém a fákról nesztelen és súlytalan csüng a félhomály véreres szememből kifut a szürke utca roppant hangos kovácsműhely a koponyám egy őrült vadul veri az üllőt üresen fölizzik valami távoli emlék sejtelem ez még a tegnapi nap vagy már ma van percek roncstelepén kutakodom hasztalan mint anyóka a rőzsét cipelem magam haza miközben lecsúszik rólam az éjszaka Fecske Csaba (1948-)

A szeme behunyva, úgy néz rám: szavakhoz, látom, semmi kedve. Árnyékunk a kilincsre kúszik, el van a nyár szeptemberesedve. Az égalja hámozott narancs. A fájdalomban mindenki gyerek. Bronzporral bevont estiség az, mi csendünk közt őgyeleg. Nyílnak és csukódnak a dolgok, de ő nem éri be ennyivel. A démonait viszi-hozza, és egy álomhoz kétszer alszik el. Árnysuhogás csak a búcsú. Mint egy lassú kéz, ha legyint. Nem hív és irányt sem mutat éteri minta szerint. A kert végében ajtó tárul, puhán lép az utolsó kőre, járjon még kevesebb zajjal, ahogy az idő kihull belőle. Turczi István (1957-)

A szél lapoz egy ottfelejtett könyvet, A verseket a világ visszakérte. S ha mégis inkább elvegyülni könnyebb – úgy nemhiába jött a szél ma érte: a homokkal, a kagylókkal susogva kiszabadul a SZERELEM, a LEPKE… Mi nehéz úttal jutott a sorokba, egyből leúszik ősi tengerekbe. Madarakkal, elsüllyedt csónakokkal a szobrok is locsogva elmerülnek. A hangokat lenyelte mind a sok hal, szimfóniáink mély melegben ülnek. S itt maradok a hófehér lapokkal. A csend velem csodálkozik – de készül. Szakítni kell a hűtlen alakokkal. Szokott helyén estére csak a kéz ül. Az én kezem. Emberi, jó, fölényes. És büszke hosszú útjára a versig. Nem alkuszunk – se stroncium, se kényes új unalom nem bont vissza a nyersig! A kezem, mint egy sziget, napsütötten itt nyugszik mindörökre már a földön. Mit kellett: simogattam és ütöttem. S a világot bármikor újraköltöm! Lászlóffy Aladár (1937-2009)

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mer

minden egyes nappal nő a tét egyre szívszorítóbb a szép a gyámoltalan öröm kétségbeesetten sminkeli magát tömörödik a sötét szavak vadvizében gázolok nem érek el tán a célomig olykor a kevés is sok máskor meg a sok nem elég valaki kocogtatja a szívemet mintha az ajtót kinyissam-e itt marad segít vagy elmegy megsebez csak árnyékát hagyja itt Fecske Csaba (1948-)

Ágról- szakadt bokrok az úton, göndör hajukban zöld szemek, a fákra nyúlnak ujjaikról halk, moha-puha énekek. Madárijesztő búzaföldön magányában madárra vár, legszebb ruhája rajta éppen, koronája a láthatár. Szekérnyomban esőcsepptenger, pók billeg át sete-sután, megbámulja egy szitakötő, fény szalutál a bajuszán. Kántor Péter (1949-2021)

hommage à Nemes Nagy Ágnes Tanulni kell. A téli fákat. Míg talpig zúzmarában állnak: röghöz-láncolt rabok, pedig leráznák csipke-díszeik. Csak egy intésre, jelre várva, hogy fölszárnyalna mindegyik a menny kopár boltozatára! És a fák mögött a fagyott tükörré némult patakot, s a kékes-árnyú éjszakát, nádasban búvó vadkacsák rekedt hangját, tanulni kell, szavunkra míg övék felel. Kerék Imre (1942-)

Szú rág. Kis elhagyott szoba. Egy ágy alatt hagyott cipő. Lakkjára hull a tölgy pora. A kézzelfogható idő. Szauer Ágoston (1963-)

Páncéltőke szűkre vagy bőre hangoljam váratlanul ért ez a kérdés ennyi év alatt a sok Debussy, Bach, Chopin után egy hangoló sem tette még föl soha sem és már mutatta is fényes akkordokon hogy mit jelent szűkre, bőre közben mesélt mellékesen hogy a Steinway sem ugyanaz mióta leégett a régi gyár a fát nem két év hanem egy nap alatt szárítják ki különleges körülmények között és a törzsét is — a páncéltőkét — régente máshogy edzették gondolja csak meg kint volt szélben, fagyban napsütésben, dér idején kint az esőkoptatta gazban évekig és még az sem lenne elég kemény teste fekete zongorának mint ahogy a füst sem oszlik el más gomolyokban Felülnézet ha festő volnék vagy legalább értenék hozzá hogy kell kiválasztani azt a néhány vonalat mellyel megközelítő pontossággal skiccelhetünk fel egy tárgyat lerajzolnám a zongorát vagy lefesteném a kezet mely egy érthetetlen törvénynek engedelmeskedve nap mint nap kiválasztja a kottát a többi közül kinyitja egy bizonyos oldalon fölteszi a kottatartóra

hozzáadódnak a versek szavaihoz azon a téli alkonyaton-estén az ablakon alig-alig szűrődik be fény a könyv lapjaira mégis látom világosan hallom ahogy a szóképek hangokká válnak a hangok képekké alakulnak egybefonódnak mintha egymáséi lennének valahol nem tudni hol talán semmi semmi másban csak az igazi egyenes színtiszta hangzásban

A szomorúság hová tud szaladni? Hová igyekszik? Hová menekül? Élőlény, eszik, talán vacka is van, éjszaka is hallom a szuszogását, pedig nagyon keményen elzavartam, mégis itt dekkol valahol közel. Megkóstolja a csipszet, szendvicset, érzem a könnyek ízét mindenen. Befordulok egy sarkon, szembejön, és akkorákat sóhajt, hogy megállok. De minden rendben van, mondom neki, menj el. Egy kicsit bírd ki egyedül. Nádasdy Ádám (1947-)

álmunkban soha sem esik az eső nincsenek benne végleg elvesző helyek és nem akar sarokba szorítani az idő nem kell metaforákat kerülgetni szavazni kézfenntartással ki tudja mire szobát sem hirdetnek kilátással a tengerre nem kell hogy érdekeljenek a parti jelek csak a legtitkosabb belső adások a még vonalkód nélküli éveink nem nyeli el szavunk a tenger lehet a homokba firkálni bármikor vagy bolyongani a semmibe veszve Meliorisz Béla (1950-)

Neki a levegő a kése, kabátja vérzik a szélfúvásban, fátyolarcú bútorok lebegnek a megperzselt égbolt alján: csillaggá izzik érte a csönd. Ladik Katalin (1942-)

Kimerevedő filmkockákon röptében megálló madár. A kitárt fehér szárny-paláston a béke monogramja áll. Higgadtan baktató szamáron egy málha szenvedés, halál. Ki ne tudná, azon a háton barna sörénykereszt is áll. Felírva minden a világon, nyilván ezen nem múlik már, hanem csupán az olvasáson... Ki mit talál, mit nem talál. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

ne integess a szárnyaddal hiszen látlak csak belefáradtam kissé a szüntelen fejtörésbe mentségeket találni botlásaimhoz alibit számodra őrangyalom Zsille Gábor fordítása Agata Gebhardt (1968-)

A jégesőről még nem beszéltem neked. Félelmetes dörgéssel érkezett, hirtelen elhomályosult, alig látszott az ablak, gyöngyformája volt minden kis jégdarabnak, villámlott, csörgött a telefon, kiürült az utca, a szökni vágyó rabok összenéztek: uccu! egy-két reflektorozó kocsi szelte a pocsolyákat, gyönyörű volt! csatornák bugyborogták az imákat, táncoltak a magas fák lombjai a szélben, s aztán csak zuhogott az eső eltökélten, mint a korbács, majd mint egy panaszkodó, sértett asszony. Kántor Péter (1949-2021)

mindig csupán annyi hiányzik, ami éppen elfér egy szakadásban, az ívekben hullámzó szabadság csúcsán, a törések hártyavékony pengeélein, egy hirtelen, durva tépés foszlott szélén, a mindent őrülten szorító kereten túl. valahol ott van a magyarázat. a messze eltévedt tekintet üvegén, az ablakon felejtett párarajzokban, az arcodról le nem törölt emlékek ábráin. de legjobban a szemben, ami annyiszor nézett már befelé, hogy elfelejtette a kint megnyílt utakat, a frontális ütközéseket egy veszélyes kereszteződésben. legrosszabb annak, aki csak majdnem árva, aki tud a másik feléről mindent, és mindig csupán annyi hiányzik, amennyi közte és a másik között éppen elfér egy szakadásban. Papp-Für János (1976-)

az ellopott órák napjai  rövidnek tűnnek  ezen a nem tervezett utazáson  egyszerre dobjuk le csomagjainkat  tele vándorlásaink válogatott terheivel  ha pihenni megállunk  néhány keserédes pillanatra Gyukics Gábor (1958-)

talán csak képzeltem azt a fehér lovat azon a régi nyári napfordulós éjjelen, amint egy mellékutcában ügetett a lámpák alatt a járdán, csak álltam döbbenten a gangon, kulccsal a kezemben, már épp nyitottam volna a zárat, s hozzád fordultam, ám mire megkérdeztelek, már szinte eltűnt a házak között, de te is láttad, ha csupán egy pillanatra, futólag, szóval mégsem káprázat volt, hanem egy valószerűtlen valóság, és bár nem emiatt, de ez az éjszaka akkor ott hosszú évekre meghatározta a sorsunkat; most kár azon tűnődni, mi lett volna ha – lóval vagy anélkül –, ki a megmondhatója, mi fűz össze két embert és mi választ el végül, és a többit, akik utánad jöttek és utánam a te életedben; milyen erő, miféle lepkeszárny-billentés okozta galaktikus vihar sodorta elém azt is, aki miatt oly sokáig inkvizíciós kínok között kellett kimúlnom szinte, s miféle áldás veszi ki a mázsányinál nagyobb súlyt a lélekből végül, hogy egy édes, addig nem ismert szabadság simogassa, s ne akarjon semmit, hagyja a

Nyárnyi szemhunyás. Lefedve a tó halszeme. Már látni. Visszaaludni valami régi reggelig, jégvirágos ébredésig. Ha valakinek túl sokáig szorítod a kezét, elhúzza. Így lesz vége. Tuják tisztelegnek. Kinyújtott, kifeszített mozdulattal az égnek. De ez nem szerencsétlenség. Kapitulál egy napszak. Ahogy a fényt meg tudják festeni. Az árnyékot. A visszafordulást. Úgy kellene nekem is. Szemben a mólón egy férfi alszik. Ujjbegyére damil kötve. Így akarok érzékelni. Hartay Csaba (1977-)

Apróbb megszakításokkal egész nap esik az eső. Ahogy kinézek a vízcseppektől párálló ablakon, és hallgatom az egyhangú, kopogó neszezést, Angliára gondolok, egy kopár, elhagyatott, fövenyes tengerpartra, ahol sohase jártam, ahol nincs semmi látnivaló az útikönyvek szerint, se ringlispil, se várkastély, se móló, se hajók, csak a sár megannyi rétege, részletei. A parton egy magányos, tweed zakós férfi, aki kedvét leli a végtelen szürkeség árnyalataiban, a felhők játékában és a sirályok játékában, megy hosszú léptekkel, nem sietősen és nem is andalogva, kezében esernyő-forma bot, lábán vastag talpú, ormótlan, vízálló cipő. Szemével fehérlő gyökereket, félig betemetett kagylóhéjakat, kósza fűcsomót simogat, mint háborús kitüntetéseit egy régi veterán, abból az időből, mikor az Impérium még szent volt. Háta enyhén görnyedt, egyre kisebbedik, már akkora csak, mint egy kagylóhéj a homokban, míg végül elnyeli az egyhangú neszezés, s marad a vízcseppektől párálló ablak, az eső. Kántor Péter (19

Ha az angyal szárnyatört, fájó vágy a menny s a föld. Két lét közt, a semmiben, semmi ágán megpihen, s nincs otthon se itt, se ott, vigyázzatok, angyalok! Aknay Tibor (1944-)

eljön az idő mikor majd beszélni fogunk életünk zárójeles vagy kipontozott részleteiről az áthúzások és törlések miértjéről a lábjegyzetek indokoltságáról hogy értelmezhető legyen az is ami nem történt meg velünk bár úgy hittük kívánatos volna hacsak nem szerencsésebb hogy végül is nem igen egyszer el fog tűnni a végsőnek gondolt határ és nem halogathatjuk már a megszólalást így lesz? az ürességből nyár? a nyárból üresség? Meliorisz Béla (1950-)

Sirálytoll ring a tengeren. Hullám repül vele. Egy gyenge-gyenge szárnycsapás a szárazföld fele… S mint forró áramlatokban a mozdulatlan szárnyon – a hullám könnyű taraján elalszik a madárnyom. Ő repített, most őt viszik. Kiér a nyílt vizekre. Átborzong minden emberen, amerre látják messze. Viharba hullt, lenyilazott madarakon merengnek: így jár, kit gondja messze vitt éhségnek, szerelemnek… – Pedig a sirály él. Repül, s a tolla is kinő. Csak ő libeg gazdátlanul: a szökevény erő. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

hasonfekve, nyárban hajába tűzött margaréta bomlik zöld levendulatakaró az ágya piros pipacsfödém lázas csillogása bennem kerek ő egyedül, mint az Isten karamellszín, mint a hit síma, mint mások nincse van, mint aki visz hajlataiban erdőmélyi állatok nesze szeretkzéseinknek tarthatatlan heve árad minden ősét szeretem és minden leendő gyermekét imádom atomjai atomjaimmal lehetnek csak párban válla alatt angyalkinövéseket nézek dereka felett mélyülő ördögárkok szív és lélek felemelve virágok közt isten előtti adományok

Mert lennie kell annak az átjárónak. Esténként, amikor a csendes többség is elhallgat, átszűrődnek azok a semmihez sem hasonlítható hangok. Harangok közötti pókhálócsend. Ilyenkor annyira fáj, hogy bántjuk egymást. Ilyenkor sejtem, hogy angyalok vagyunk. Halmosi Sándor (1971-)