Lélekszirteken

a fehér védőpalást alatt elidegenedett a táj bokáig süppedtem a téli káprázatban a mindent megelőző fénnyel kelt birokra a hó ragyogása egy letört gally is angyalszárnyra emlékeztetett már nem kell várnom semmire itt minden perc egy majdnem beteljesülés hógolyót gyúrtam mintha isten kezében zárult volna össze a világkeletkezés. Murányi Zita (1982-)

Késő éjjel mentem haza a hóesésben, kívülem egy lélek se járt már a Béke téren. De nem! A téren két szerelmes állt összebújva, hajukat a goromba évszak hóval befújta. Ölelték egymást önfeledten, nem vették észre, nem néztek hóra, szélre sem, csak egymás szemébe. Fehér volt már a tér egészen, de körülöttük kör támadt, – a hulló pihéket felfogta testük. Szerelem, ifjúság varázskörében álltak; tovább siettem, meg ne törjön a szép varázslat. Kívántam nekik ott magamban sok földi szépet, s hogy életük ne háborítsák haragos évek. És akkor is így nézzenek még egymás szemébe, mikor a tél végképp befesti hajukat fehérre. Benjámin László (1915-1986)

Freud nyolcvanadik születésnapjára Amit szivedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt; amit szemeddel sejtesz, sziveddel várd ki azt. A szerelembe - mondják - belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér. S aki él, mind-mind gyermek és anyaölbe vágy. Ölnek, ha nem ölelnek - a harctér nászi ágy. Légy, mint a Nyolcvan Éves, akit pusztítanak a növekvők s míg vérez, nemz millió fiat. Már nincs benned a régen talpadba tört tövis. És most szivedből szépen kihull halálod is. Amit szemeddel sejtesz, kezeddel fogd meg azt. Akit szivedbe rejtesz, öld, vagy csókold meg azt! 1936 József Attila (1905-1937)

Bántani én nem akarlak, szavaimmal betakarlak, el-elnézlek, amíg alszol. Én sohasem rád haragszom, de kit bántsak, ha nem téged, az én vétkem, a te vétked, mert akarva, akaratlan, halálom hordod magadban, s a fiammal, akit szültél, halálom részese lettél, és történhet már akármi történhetõ, e világi, oldhatatlanul köt hozzád e magasztos bizonyosság, világrészek, galaktikák távolából is mindig rád emlékeztet ez a vétked. Kit szeressek, ha nem téged. Kányádi Sándor (1929-2018)

Körbejár az éjszaka Elringat majd minden álmos fát Jó barát az éjszaka Csodaszép álmok várnak rád Egy kicsit még a lámpa is ég Maradjon kinn a sötét Aludj hát, jó éjszakát Ne félj, ne félj, vigyázok rád Körbejár az éjszaka Minden fényes könnyet összegyűjt Égre szórja gyöngyeit S bánatod, mint lepke elrepült Kicsi vagy még, senki sem bánt Paplanod csupa virág Aludj hát, jó éjszakát Ne félj, ne félj, vigyázok rád A csillagfényes ég vigyáz rád Az áttetsző sötét vigyáz rád Még minden mozdulat rád vigyáz Még minden gondolat rád vigyáz Még álmatlan szemem rád vigyáz Még egész életem rád vigyáz Szilágyi Domokos (1938-1976)

Gyűlöllek téged -- s ez a gyűlölet azé, ki alul van, legyőzetett. Gyűlöllek, mint virág a harmatot, mert csillogni neki nem adatott; gyűlöllek, mint virágját a növény, mert úgy óvsz gonddal, úgy hajolsz fölém széttárt szirommal, ékes-ragyogón, ahogy én viszonozni nem tudom; gyűlöllek, mint ahogy a fényt az árnyék, mert nem lehetek az, hiába vágynék; gyűlöllek, akár árnyékot a fény, mert hűvös árnyék nem lehetek én; gyűlöllek, mert, mint kenyérbe a kés, úgy hasít belém a fölismerés, hogy úgy szeretni, mint ahogy te engem, nem adatott meg senkit sem szeretnem; gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE, gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe, hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el, hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel -- gyűlöllek, mert a szerelmeddel őlsz. Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Kisujjadon az ezüstgyűrű, és talpadon a bőrkeményedés, az, hogy lázas vagy, az, hogy este nagykabátban mosakodol, mindez oly szép, és még szebb attól, hogy feleúton megtorpantam. Pilinszky János (1921-1981)

Holott a semmi van jelen, a világ azért tovább lüktet, az erek szállítják a vért, a kéz csomót köt, kulcsra zár, gyufát gyújt és megágyaz éjszakára. Pilinszky János (1921-1981)

Még ki lehet nyitni. És be lehet zárni. Még föl lehet kötni. És le lehet vágni. Még meg lehet szülni. És el lehet ásni. Pilinszky János (1921-1981)

Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent, tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng. Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán, kusza leveled olvasom, de a tintája halovány. ...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény, bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém. De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan, én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van. Kosztolányi Dezső fordítása Li Sang-jin (813-858)

A nagy esõzés elállt, a ködpárák is fölszálltak, Úrnõm. Az elefántok készen állnak, amely percben akarod: indulhatsz. Én maradok és mindenre vigyázok: az illatodra a szobákban, a lábnyomaidra a tornác elõtt. Esténként elengedem a házõrzõ tigriseket, s a fojtott csendben a vörös csillagok alatt mindig újra hallom búcsúszavad Dsida Jenő (1907-1938)

Én már minden pillanatomra éber lélekkel vigyázok, örömre int ez a szerelem a lélegzetvétel fáradhatatlan ritmusa szerint, ahogy törekvő sorsom újra s újra szívemhez új és új magányt csatol, ahogy szívem a dobogást nem unja, s rólam másképp nem álmodozhatol, csak hogy nagyon szeretsz. Nincs más viszonylat, fogcsikorgatva vagyok rá tanú, s elképzelni sem tudok én már jobbat, és örömömben is már szűkszavú lettem, hallgatok csak s tűnődve nézem: fejem fölé az ég, közönnyel áld, küldi a tél hangáraiból, kéken villogva, a fagy fémszárnyú raját. Én nem hadakozhatok már más módon, érted se, csak sorsommal (pillanat sugallta harcok kis cselét megoldom), hozom kiéheztetett ifjúságomat, mely országot, álmot hódítni indult, s az örömért a szívednél kiköt – felkönyökölve nézem éjbe fordult hajad homlokod félholdja fölött. Csukás István (1936-2020)

Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék, Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent, A színek selymét és a hangok ércét Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend. Homályosan, mint félálom lidércét, Még sejtettem a süllyedő jelent, Egy kósza inger jött, de már nem érzék, Felfogták még, s nem tudták, mit jelent. Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam: Szelíd csoportban tündérképre váltan Leányok néztek rám -vagy rózsatők? Úgy éreztem, az ég vállamra reszket, S körültem csöndesen táncolni kezdtek Nőszagú rózsák s rózsaszagú nők. Tóth Árpád (1886-1928)

Ma milyen szép vagy és milyen meleg. A hervadástól féltve védelek. Ne mondd, hogy puszta rém e félelem -: a múzeumban voltál már velem? Üveg alatt, a félhomályon át nézted a pálma kő-bordázatát? Hideg sírjába most is visszajár káprázatul a lázas, ősi nyár. Tollak ragyognak, napsugár zuhog, visszalobognak izzó trópusok. Élő pompája, láttad-e, mi lett? Kőgyűjtemény-dísz. Pálmakövület. Kihűlt világok múmiája csak. Megölte észak: "Erdély, Kolcpatak." ...Hiába óvlak, elrepül nyarad. Világok térnek vissza nélküled. Melegségedből ennyi sem marad: "Sabal maior - Pálmakövület." Áprily Lajos (1887-1967)

Tudsz-e már egyedül aludni szemhéjad ráncai közt az ismétlődő örökös sötétet figyelve mint a szél pörgette szöszt Tudsz-e odabúvóckodó lábak nélkül magadban melegedni mikor a paplan súlya jelzi életed értelmét hogy ennyi Tudsz-e kihűlt szobádban homorítva a fel nem kelő csillagokba nézni magadba ejtve mint a csecsemő s elhagyatva mint kiterített férfi? Eszed lejár homlokod vízköves szobád falát ujjal se tudod érni tombol a nyár a nyárnak vége lesz s a nyárözönben telt szájjal nevetsz hogy fogaidat a nap fénye éri mint szádba ömlő melegsárga szesz – mert akkor végleges. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Csitt! Ne szólj, kedvesem! ujjam ajkadra teszem, hogy ne mondj semmit sem, mert elég a fény, s a szemünk, mi látni enged téged, és a mozdulat, mellyel hozzád lépek, s amikor elérlek, ajkad lezárom... Csitt, kedvesem! ajkam ajkadra teszem, hogy a hang ne sodorjon el tőlem - tőled. hogy a szó ne takarjon el előlem - előled most a csend beszél nekem - neked most valami kezdődik életem - életed... Csitt, kedvesem! csak még egy kicsit. s amikor ajkunk már elmondott mindent. feloldom a zárat. s feloldod te is. mert eljött az ideje a boldog kacagásnak. a könnyeknek. a nyárnak... de addig: Csitt, kedvesem! beszélgessünk szavak nélkül. szerelmesen. Őri István (1952- )

Egyetlen pillantásod felnyithat engem, bár bezárkóztam magamba ökölbe szorított kézként; ahogy a tavasz titokzatos, gyöngéd érintése kinyitja az első rózsákat, úgy bontod ki a lelkem, sziromról sziromra. Edward Estlin Cummings (1894-1962)

Forró és száraz volt az este, Zengő üvegből volt a teste, S a törleszkedő, illatos fák Lágy lombja csupa villamosság. Ideges, szikrás alkonyatban Állottam ifjan és riadtan. És hallgattam, mintha zuhogva Valami vak malom zokogna. Égő agyam alatt a mélyben A szívem zakatolt az éjben. A vérem titokzatos árja Hajtotta bennem muzsikára A vágyakat, forgatva resten. ...Ó, mennyi álom, fény meg isten Dalolt és lüktetett át rajtam! És közben száraz lett az ajkam, Forró és száraz, mint az este, S a megváltás csókját kereste... Futottam, félaléltra váltan, Amíg a csókot megtaláltam, Az első nyirkos, hűvös ajkat Az első bús férfi-nyugalmat, Az első csöndes, árva szennyet, S könnyes szemem fölött a mennyet. Tóth Árpád (1886-1928)

Nem volt jogom válladra raknom életem, hogy te viseld el az elviselhetetlent - hogyan viseljem el? Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek, és bűntudatom az is, hogy szeretsz. Zelk Zoltán (1906-1981)

Emléke visszacsillog s olykor arcomba tűz, arcomra, mely fakó s elmúlt évekbe néz. Fényes volt, mint a csillag, forró volt, mint a tűz, fehér volt, mint a hó és édes volt, mint a méz. Még néha visszacsillog, de már nem bánt, nem űz, enyhén simogató, mint hűs, testvéri kéz: Lehullott mint a csillag, elhamvadt, mint a tűz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz.

Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem, amikor szeretni tudtam, és szeretnek-e, nem kérdeztem. Csak ennyi történt teljes életemben, egyébkor szakadékba buktam. Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem. Weöres Sándor (1913-1989)

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom s nincs mellette az enyém, ahogyan megszoktam a fotografiákon és előszobák tükörén; mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam látom az idő nyomait s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; a szívem elfacsarodik. Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk! Egymást észre se véve, nem lelünk egymásra soha! Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már olyan, amilyen ma: fehér, lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál feküdni, ha leszáll az éj. Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! – hogy minden idők végzetes egyetlen egyeként birjalak, azt kívánva, egyetlen egyedként szeress? Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban nézek vissza és kérdezek mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, sebet én kapok, éleset. Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, csak egymás mellett, szorosan, mint a régi nyitott ülésen az utaspár, ha jéggel jött a szélroham. Üljünk mindvégig úgy, m

még sohasem éltem ilyen nagy teljességben talán azt is megértem ha nem lehet így élnem ilyen nagy szenvedélyben szerelembetegségben talán azt is megértem hogy nem lehet tovább élnem. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Nem váglak ketté lélekre meg testre oly éles késsel, ahogy Te teszed, ki lelkedet rábíznád tenyeremre, de kolostorba zárnád testedet. Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza lélegzeted fúgáit, s ha hamis szégyenkezésem nem tartana vissza, végigfogdosnám árnyékodat is. De ha az öt érzékemet menesztem: mindjárt cikázni kezdesz a fejemben és nem vagy többé se lélek, se test: Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak és mert kívánlak, élvezem a vágyat, mely engem betölt, Téged elereszt. Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki. Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni. Faludy György (1910-2006)

Add el nekem a szemedet: adok türkiszt helyette. Vigyáz rád, mint nyugalmas ég a táncoló füvekre. Add el nekem az ajkadat: rubint kínálok érte. Őrködni fog, mint vad tövis a gyönge sarjú-rétre. Add el nekem a fogadat: gyöngysort nyújtok cserébe. Ügyelni fog rád, mint az árny a vándor napsütésre. Add nekem a szívedet: legyen tiéd a kertem. Lombjával csókol, hogy soha ne vágyj elhagyni engem. Weöres Sándor (1913-1989)

Egy csók: a szem kezdte, vagy a szív, – mint néma kiáltás ömlött ki a szánkra: valamit akartunk mondani, biztos, egyet, ugyanazt, s nem volt idő rá: egy csók: a szemből indult, vagy a szívből s ajkunkra húzta éhezni a lelket: valami forró csordult ki belőlünk, édesen, mint méz a virágból: és már csak a két száj élt, összetapadva, két meztelen állat, és ette a csókot. 1928 Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mint megzendült táj, röpített perc s pillanat a lét fölé, új érzékeim nyíltak, nyúltak a test legmélyebb gyönyörei mögé, aztán visszafordultunk és leszálltam s most az emlék káprázatában vakon-süketen bámulok valahova, messzire, vissza, hátra, húsomba, vérembe, a túlvilágba, mely az előbb látni s hallani tudta az időt. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Az árnyékok kinyúlnak, a csillagok kigyúlnak, föllobognak a lángok s megbonthatatlan rend szerint, mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod. Mint tenger, reng az éjszaka, növényi szenvedély szaga fojtja szoruló mellem. Végy ki e mélyből engemet, fogd ki a kéjt, merítsd szemed hálóját mélyre bennem. 1937 József Attila (1905-1937)

Karóval jöttél, nem virággal, feleseltél a másvilággal, aranyat igértél nagy zsákkal anyádnak és most itt csücsülsz, mint fák tövén a bolondgomba (igy van rád, akinek van, gondja), be vagy zárva a Hét Toronyba és már sohasem menekülsz. Tejfoggal kőbe mért haraptál? Mért siettél, ha elmaradtál? Miért nem éjszaka álmodtál? Végre mi kellett volna, mondd? Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad, híres vagy, hogyha ezt akartad. S hány hét a világ? Te bolond. Szerettél? Magához ki fűzött? Bujdokoltál? Vajjon ki űzött? Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd, se késed nincs, se kenyered. Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, ha jut tüzelőfára, örülj, itt van egy puha párna, hajtsd le szépen a fejedet. József Attila (1905-1937)

(Tudod, hogy nincs bocsánat) A francba már mióta vársz keresed a szerelmet? És most, hogy megjött, menjen el, ne tudja, hogy mikor mi kell, s még kérjen engedelmet? Bocsánatot, hogy döntened már megint nem, nem lehetett, nem hagyott soha, semmi? Bocsánatot, hogy otthagyod, de persze, hisz "költő vagyok" mégsem tudod feledni? Kérjen elnézést, hogy a vágy nem tudja, hogy miként tovább, hogyan kell tönkremenni, s ahhoz, hogy életben maradj, nem kell a lélek, csak az agy kamráiban rohadni? (A szerelem gyötrelmei) Egy nagy csönd kellene nekem, csak én legyek és csak magammal. Gyötörjön szét a szerelem, ne védhessem magam szavakkal. Ne rímeljek felhőtlenül, mintha bizony csak költő lennék. "Ez sokba kerül még neked, hiába is szeretnéd." Küzdjek meg minden mondatért, szerelem nélkül, egyedül. Ne tépjen szét a robbanás, ne óvjanak a repeszek, ne menekülhessek Freudba, Jungba, Dosztojevszkijbe, másegyébbe. Kurva élet! Ne szaladhassak semmi felvilágosult izébe. Csak tu

Megoldottam minden apró gondod. Kigomboltam rajtad minden gombot. Kitaláltam, mit gondolhatsz rólam. Méltattalak írásban és szóban. Levetkőztem minden rossz szokásod, rajtam kívül nem is maradt másod. Nem segít már ezen szó, se képzet: perspektívám örök alulnézet. Kapui Ágota (1955-2018)

Ki segített belépnem kilépni ki segít ki fog majd lágyan kézen ha te már nem vagy itt én bőszen ellenálltam a testem rúgkapált te mélybe löktél bátran a lélek lesben állt hogy végső ernyedésben majd elillan ha kell ha görccsé alvadt vérben nem lesz ki átölel és létrejöttünk ketten emberré érlelőn s e percből kivetetten csüngtünk egy szál jövőn te kiléptél e létből mezítláb hangtalan így részem az egészből örökre veszve van ki segít majd kilépnem maradnom ki segít egy ablaktalan térben mert te már nem vagy itt Kapui Ágota (1955-2018)

Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani. S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani. Vágyni a nagy világba? – Játszani. Készülni szent csatákra? – Játszani. Mások könnyét törülni? – Játszani. Gyermekednek örülni? – Játszani. Hinni saját magadban? – Játszani. Ha nem, a pillanatban? – Játszani. Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani. Istenekkel dacolni? – Játszani. Költőkkel égbe szállni? – Játszani. S ha jött csoda, akármi? – Játszani. Tudtál te lelkesedni? – Játszani. Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani. Elég. Én mást szeretnék – …játszani! S hiszem, többnek fogok még – …látszani! Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg! – Távozz, ne zavard a köreimet! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Miféle bolond szent vagyok, bogárfaló és gyökerek közt éjszakázó! szököm a sírásod elől, a tested elől kopár szobákba, s kilakoltatott szemek pusztaságába; és másznak rám a kövek, mint a tetvek, a hernyó-éj, a hétköznapi hangyák. S fák útitársa, zarándoklok a hóhoz, mert fehér, a szerelmesekhez, mert szerelmesek, de mindenütt ugyanazok az esték, ugyanazok a hallgatások. Elkerülöm a városokat is, de megugatnak messziről, mint a kutyák, az erdőket, mert kifosztották őket a baglyok. Futnék inkább vissza a hajadhoz, a szádhoz, nyikorgó szekrényeidhez s etetnélek magammal, te örök éhes! világosságommal, őrületemmel, tessék, itt van a nyár, akácvirág s tengerek kék szilvája: a Föld és szeretnélek és szeretnélek. Csoóri Sándor (1930-2016)

Legalább egyszer érdemes belehalni a szerelembe. Legalább egyszer. Már csak azért is, hogy később eldicsekedhessünk, hogy van ilyesmi. Hogy létezik …Belehalni. Valaki fiókja mélyén feküdni más levélhullák és emlékhullák mellett és szenvedni… Oly istenien, oly pátosszal szenvedni, mint Tosca vagy Witos. … És már nem törődni senkivel, és nem haragudni senkire. És csak kérni Istent, hogy egyszer, legalább még egyszer belehalhassunk a szerelembe. Fordította: Dabi István Agnieszka Osiecka,(1936-1997)

Hány napja lettem szerelmes beléd? Most végre itt nyújtózunk egymás mellett, mellemtől alig ujjnyira melled és rajta két korall viaszpecsét. Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk - párzás előtt hajlékony, játszó párducok. Beléd harapnék, de remegni kezdek. Vajon tudod-e, amit én tudok, hogy két ágyék kevés a szerelemhez? Faludy György (1910-2006)

E hallgatásban mit mondjak neked? Nagy volt az út, de megkerestelek. Nincs ily talány, sem ennyi labirint: és én legyőztem őket mind, de mind. Az űr milljárdnyi fényév éterén kereshetnélek s elmulasztlak én. Ott, hol száz pörgő bolygóroncs szalad, spirál ködön az Orion alatt, vagy ugrálhatnék szöcskeként a holdnak száz kráterébe lesve bele: hol vagy? s a Fiastyúkon túl, a semmiséget citálhatnám és mégse lelhetnélek. S e földre is jöhettem volna én atom-motor, robot-gép idején, míg Caesar élt vagy készült a Korán, és elmulasztlak későn és korán. És űzhetnélek, most is mindhiába, a Niger mellett s messze Ázsiában, és elfáradnék, megtört, agg zarándok, míg két milliárdnyi lény közt rád találok. Találkozásunk lehetetlenebb volt, mint hogy közénk ül a száz éve megholt. Kihunyt tüzek, múltévi estebédek füstjét elérni egyszerűbb, mint téged. Egy gombostűre, mit az óceán benyelt, könnyebben lelnék, mint reád. Idő és űr és végtelen közöny állott közénk. Most elfog az öröm, és felrúgnám a házfal

A veled hallgatott zene több volt, mint zene, és az ereinkben úszó vér több volt, mint vér, és az öröm, mit átéltünk, valódi öröm volt, és ha ezt bárkinek is megköszönhetem, hát köszönetet mondok most, mielőtt túl késő lesz és túl nagy a csönd. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)