Lélekszirteken

A túlcsordult nyár alkonyul. Rám hullnak sötétlő árnyak. A tücsök nem nekem dalol, testvére lettem árva fáknak. Ezüst tömjénné párolódik amit beszívok, minden illat. Véremben őszi este gyűl. Kitáguló, kérdő szememben följött az első éji csillag. Makay Ida (1933-2011)

nem félnék többé ha partot érve elébem löttyen sötét tereknek sarkán a fogadók tócsafénye míg majd a kikötôn átverekszek s némaságomért mintegy cserébe ott mint új tenger zúgása lep meg az ismeretlen zajok zenéje: az már a város s te benne herceg egyik késrôl a másikra lépve tanulnék járni nagyon szeretlek Falcsik Mari (1956-)

az a bizonyos pillanat a furcsa bűvöletben amikor valaki varázslatos lesz hirtelen s közeli mint az otthon a gesztenye a parkban csókban a könny csontodból húsodból való lesz mindennapokra szóló közös kamillában vele moshatod hajad az a bizonyos pillanat csak rád szakad akár a tűz hogy megálljon ne akard szertefutnak az utak össze magány köti a testeket s a lelkeket szenvedés egyetlen pillanat nincs is szükség többre hisz ami csak egyszeri - az marad a legtovább Sajgó Szabolcs fordítása Jan Twardowski (1915-2006)

Az éjjel, végre megszülte a hajnalt. Narancsvörösben játszó gyermekét. És könnyezett, mert úgy szerette volna Ringatni csendben, átölelni még... Én sajnáltam, mert elértek a könnyek. Hullottak rám, áztatták mindenem. És itt maradtak emlékeztetőül, Sötétlő foltjai a szívemen. Gámentzy Eduárd (1963-)

Mások az ízek, mióta nem érzem szád ízét. A fények, mióta nem a te szemeddel látok. Tétován élek. Félek. S átvérzem a világot.

Csöndünkbe alvadt alkonyon fellobog még a fájdalom s tikkadt titkokat rejt az éj. Hordozzuk egymást konokon. Azt akarom, hogy már ne félj.

virrasztva fájok veled reámhulló közeled mélyén fénylő éjjelek égő lágy vággyal féltelek

Jó volna öregen születni, Érkezni bölcsen a világba, Hogy sorsunk szálait kibontsuk, Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt, S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk. Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak, Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába, S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe, Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek, Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk, Beszélni tanítanának, álomba ringatnának, És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre, Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem.. . Farkas Árpád fordítása Ana Blandiana (1942-)

Túl sok a halálról, az árnyakról. Az életről írj, a mindennapokról, a rend iránti vágyról. (…) Nézd, a szűk stadionokban összezsúfolódott népek a gyűlölet himnuszait éneklik. Túl sok a zene, túl kevés a harmónia, a békesség, az értelem. A pillanatokról írj, mikor a barátság pallói maradandóbbnak tűnnek a kétségbeesésnél. A szeretetről írj, a hosszú estékről, a hajnalról, a fákról, a fény végtelen türelméről. Körner Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Látogasd meg az emlékeidet, varrj nekik gyolcsból takarót. Húzd el a függönyt, tárd ki a levegőt. Légy szívélyes hozzájuk, de soha ne engedd, hogy felfedjék maguk. Ezek a te emlékeid. Gondolj erre, ha az emlékezet Sargasso-tengerében úszol, és a hínár befonja a szád. Ezek a te emlékeid, melyeket nem felejtesz életed utolsó percéig. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

válladra raknom életem, hogy te viseld el az elviselhetetlent - hogyan viseljem el? Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek, és bűntudatom az is, hogy szeretsz. Zelk Zoltán (1906-1981)

Mi lett belőle, istenem, mi lett? Én nem tudom. Hiába kérditek. Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek, órák peregnek, erdők zengenek. Csak azt tudom, hogy mint a gondolat, vágtatnak az örök kerékfogak. Csak azt tudom, hogy tisztult árnya mély, s rengő öbölbe zeng és sír a szél. Csak azt tudom, hogy búsak az utak, és mély az élet, mélyek a kutak. 1911 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Hatalmas ősz. Reám leheltél, s érzem, egyre érzem, hogy nagyra nősz. Te jó, te nagy, ami akartam lenni, régen, egykor, most az te vagy. Igaz, egész, mely önnön-magát bátran koronázza s az éjbe néz. Azt hittem én, gőgös és hervadó virág leszek csak, szép és szegény. Bús szemű bölcs itt állok, ember, karomon a gyermek, a lágy gyümölcs. A kar, a kar, egy ember ága, lombos és gyümölcsös, mit is akar? A sors vagyok, a méz, a tűz, a könny, a szív, az élet. Mondd, ki nagyobb? Vágytam vakon, és ami vágyam itt-ott megmaradt még, eléd rakom. Arany-idő, vigasztaló, mosollyal szomorító, kibékítő. Hatalmas ősz. Reám leheltél, s érzem, egyre érzem, hogy nagyra nősz. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A vendéglői terítőn megkezdődött a must-idény. Ez is az ősz; lám: hulladék, foltos terítő, piszkos ég - s mint a másik: ez is igaz. Eltűnődhetsz, mért van, hogy az ° ember szívesen elhiszi, ha szépeket hazudnak neki. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Én (magam után) kékkel rajzollak meg, hűvös víz tükréről vett égszínkékkel, nyugodtnak, megfontoltnak, mint e kék. Te (magad után) pirossal rajzolsz meg, vibráló szép parázs-pirossal, látni rajtam az égések hevét. Szépítsük bátran egymást, rajzoljuk csak rá egymásra a magunk hitte jót. A dolgok mindazt jelentik, mivé képzeletünkben változtathatók. Fábián Sándor (1937-2018)

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj, mikor fel nem verik turista-szók, arany ruhába öltözik a táj s a magasból megjő a halk pirók. Szél jár feletted, hosszú sóhajú, bágyadt sugár becézi vén szíved, s a bronz erdő, a Tizian-hajú, füledbe súgja: Most vagyok tied. Áprily Lajos (1887-1967)

Itt már a szavak mitsem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni. Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot. Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy titkos kézfogással. Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbani a szívednél, csókod előzni csókjaimban. Itt már a szavak mitsem érnek, ne szólj a száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor beszélni már nem kell. Baranyi Ferenc (1937-)

Találtam egy falevelet, gesztenyefa levelét. Mintha megtaláltam volna egy óriás tenyerét. Ha az arcom elé tartom, látom, nagyobb, mint az arcom. Ha a fejem fölé teszem, Látom, nagyobb, mint a fejem. Hogyha eső cseperegne, nem bánnám, hogy csepereg, az óriás nappal-éjjel, óriási tenyerével befödné a fejemet. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Potyogó gesztenyékkel kopogtat az ősz (habár a nyár se hagyott még el); megkérdeznem: "azért bejössz?" suta gesztus. Úgyis bejön. Majd távoznak. (Együtt? külön?) Szavam havazik; bennem a tél karcos hangon róluk beszél, hozzáfűzve: "Hát a Pimaszka Tavasz? Vagy tán azt sem tudod már, hogy mi is az?" Fodor Ákos (1945-2015)

Mecénása vagyok minden veled töltött omló éjnek, a tombolásnak, mely vallomássá szelídül. Úgy úszom a lázongó érzelem vizében, mint ki partot akar érni, életéért küzd. S ahol fények csillognak, a part ott te vagy. Vak szenvedés nem kísért, az élet egy mozzanat. Moccan a térben minden lélekbe fúlt virradat. A kígyózó kéjben, hol a vágy is partot ér, mindegyikben te vagy. Böszörményi Zoltán (1951-)

Három fényképet küldtél. Egyiken ("öt éves már", - sóhajtva mondod) a legjobban a szádat szeretem; a másikon a melled és a combod, ahogy felém tárulnak meztelen; a harmadikon azt a pici csontot, amelyik fönt, a homlok töviben, alig láthatóan meghajlítja az orrod. S mind a hármon nézem a szemedet: messzi kalandoz, mint a jószerencse. Kit keresett, - vajon kit szeretett, mikor elkattant az a fürge lencse, mely egy tört percet mindörökre elzár? Küldj egy képet, amin engem szeretsz már. Jatzkó Béla (1919-1975)

Ami mindenkié és senkié és itt van vajon mi az, amiért hiába nyúlok? Nekem gyöngyháznyelű kés, másnak gyöngyháznyelű kés nyele, megint másnak csak a késpenge, vagy éppen csak a gyöngy, csak a ház, vagy éppen csak a nyél, csak a penge, a hús csak a hús, meg a csont, amit elvág – vajon mi az, amiért hiába nyúlok? Ami mindenkié és senkié és itt van. Kántor Péter (1949-2021)

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett: beszívja minden szavadat; szemem kettős teleszkóp, álmomban is téged tart fókuszban; indának tekerem köréd karom; bevéslek az érzékek fakó tükrébe; nem is kérdezem, hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked; ha jókedved van, hőmérsékletem fölmegy kissé; minden gondod és gondom együtt párolgott el; lényedből folyton iszom s nem kapok soha eleget; kifaraglak, megírlak és lefestlek, hogy képtárad vagy börtönöd legyek; száz járatot vájtam beléd; a tested külön van még; fejünk már egyveleg. Jelenléted s hiányod egyremegy. Faludy György (1910-2006)

Csönd lepi borókás partok meredélyét, Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét. Folyamszegély hűs leple felett patkói kék csengése lebeg. Remete szél, óvakodva, lassan avart tapos útkanyarulatban. Égő-piros csipkebokorra hajolva láthatatlan Krisztus sebeit csókolja. Weöres Sándor fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

A nyár szerelme forró és merész, de édesebb az őszi napsütés, a csókja nem éget, mint a láng, csak simogat, mint egykor jó anyánk, szívünkre mézes, enyhe csókja hull… és minden nap korábban alkonyul, korábban alkonyul! Az ősz szerelme, mint a kósza szél, halk suttogás, majd vészes szenvedély, a fény és árny oly gyorsan változó, mint életünk, e hullámzó folyó… Még kék az ég, de máris elborul, és minden nap korábban alkonyul, korábban alkonyul! Az ősz szerelme hervadó virág… lombdíszeit hullatja minden ág, csak hallgatom ez édes bús zenét: a búcsúzó madarak énekét… Csak hallgatom, és szívem elszorul: jaj, minden nap korábban alkonyul, korábban alkonyul! Várnai Zseni (1890-1981)

Tudod, a szerelmünk virágtánc, szálló pitypangcsillag a mi szerelmünk... bohóka szivárvány, Napnak s homálynak kusza ébredése, kaszált fű dőlése, hangja, illata, ne kelljen élnünk vacogva-félve... a jegenyék bontott sorfala zúdulta, verte szikár sztakkátóit, csak jártuk, kijártuk, csattant sziporkák csillagsarka, szétröpült mindenki, minden, akarta, nem akarta... csak jártuk, ó, önfeledt virágok hajlódó kísértettánca, evilági már nem, csak gyönyörű, csak játék egy dühödt végtelennel: testünk lobogó késként járta... Tudod, a mi szerelmünk tánc volt, és pitypang, kérészi kényszer, tűzhalál, és fák torzóivá lettünk, a ránk tört alkony kifakult vázán ma már csontujjakkal a csend komponál... * Derzsi Pál (1954-)

ha itt ha távol úgy nem múlik nap azon a kövön állsz akár vagy ábrándkavicsra vetít igézeted hátad mögött egy erdő vize ring susog köröket rajzol válladon nap zizeg Derzsi Pál (1954-)

Elnézlek állsz hófoltok fölött hajadon csurog az égi kék s ahogy a kövek lábadnál összesúgnak rebbenve moccansz kicsit odébb Derzsi Pál (1954-)

nyugalmas roppant súly ölel törékeny-tisztán lobbansz gyertyának fehér lángja így egyetlen boldog pillanat vagy nyakadba sóvár csókot ég tűlevélkedvű vad havas Derzsi Pál (1954-)

Vígan jött meg, szóval se mondta, hogy fáradt, csak elszunnyadt szépen. Végignézem: gyönyörű, gyönyörűbb lesz, ha megújul erőben. Parázs-szívem nem nyugszik, égeti mellem, de föl nem ébresztem. Fájna ám, ha álomba merevült arcát rámvetné ijedten. Békülj szellő, alszik az elfáradt asszony, az én boldogítóm. Légy te szellő szerényebb, lélegzetemet én is lehalkítom. Nagy László (1925-1978)

Balatonparton a nádi világban megbújtam egyszer s csuda szépet láttam bóbitás nádon nádi veréb fészket sás bokor alján kis vízicsibéket. Vad ruca moccant topogott a vízre barna liléit vízi útra vitte senki se látta csak magam csodáltam ott a víz partján még sokáig álltam. Játszott a nádas széllel és derűvel s hazaindultam nádi hegedűvel. Nagy László (1925-1978)

szeretem, ahogy nyárba csap át szemedben a reggel, szeretem a bús őszben minden árnyékodat. szeretem, ahogy megszelídíted szívemben a telet, ahogy a tavasznak énekelsz, nagyon szeretem. Tóth Dominika (1997-)

Álmodtam? már előző éjjel is vártál valamely parkban valamely fánál: a fát a parkot az órát elfeledtem de hova lettél? és hova lettem? Álmodtam? ma éjszaka mellettem álltál kettő voltam és kettő voltál némán fogtam mind a négy kezedet némán fogtad mind a négy kezemet hol egyedet hol másikod kérdem: hol egyemet hol másikomat kérded: melyiked lehetett melyikem lehetett aki szerettél? Hajnal Anna (1907-1977)

Ezüst kötésű páncél rajtam sűrűszemű magány: valaha Isten lánya voltam, még az vagyok talán. Hajnal Anna (1907-1977)

Este volt s a nyári égről Rohanó, tüzes vágyak estek belém, Mikor a bőrünk össze-összeért, Egész életemmel ott éltem én, Azon a kicsi, darabka helyen, Ahol a bőrünk, A bőrünk összeért. Most már tudom, őt, őt kerestem, Mikor jelenést kért az eszem. S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek, Értitek-e az ő szavát, ölét? Mert már nem birom el s az egész asszonyt Méhike-zümmel és hatalmas Üstökös-dobó kiáltásokkal Kihirdetem. Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy, A hajnalszőrű friss, égi állat, Vagy a bokrok reggeli ringatódzása A hajadon földek zsenge tomporán? Minden asszony csókja összebugyog benned S már sokszor félek, nagyon félek tőled, Mert mi nagyon összebogozódtunk S még minden szabad szálat elkeversz. Ó, mi akkor is kívánjuk egymást, Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak És te könnyű felhőkön heversz! 1924 nyara József Attila (1905-1937)

Egy homokszemben lásd meg a világot, Egy vadvirágban a fénylő eget, Egy órában az örökkévalót, S tartsd tenyeredben a végtelent. Lásd a világot egy homokszemben, A mennyországot kis világban, Őrizd a végtelent két kezedben, Az örökkévalót egy órában... (Weöres Sándor fordítása) William Blake (1757-1827)

Szántottam, szántottam hét tüzes sárkánnyal, hej, végig bevetettem csupa gyöngyvirággal. Szántottam, szántottam, szép gyémánt ekével, hej, végig bevetettem sűrű könnyeimmel. Száz nyíló rózsáról az erdőn álmodtam, hej, többet nem aludtam, félig ébren voltam, hajnalban fölkeltem, kakukkszót számoltam, hej, visznek esküvőre kedves galambommal. Weöres Sándor (1913-1989)

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon, Csak jó úgy hosszan ülni a napon, Nézni a fákat, és nézni az eget, A messziről kéklő nagy hegyeket, És lesni a fájó csöndet itt belül, Amint a könnyhúrokon hegedül. Hallgatni: ver-e még dalt a szívem, Meghalt talán, vagy alszik, pihen? Vagy, mint a hernyót gubózza selyem, Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen? Tud-e még sírni, könnye van-e még? Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég, Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek, Ha zúg fölötte vészes förgeteg? S altatónótát, zengőt, édeset, Dalol-e majd, ha elterül az est, S a kisfiú álommesére vár, Mely aranykertből aranyszárnyon száll, Át a nagy, fénylő mesetengeren, A fáradt, csöndes szívemet lesem. Várnai Zseni (1890-1981)

Ki hagyta rám e furcsa örökséget? tán javasasszony volt a drága, füveket, gombát egybefőző tündér, boszorkány, ükanyó, párka, Kezében órjás kertészolló, az életekből itt-ott levágott, s élet-darabokból foltozott nekem egy foltos bohóc- világot. Ezt a világot hagyta rám, a sok mögött mégsem egészet a csupa kérdő és gondolatjel, mi a világból az enyém lett. Károlyi Amy (1909-2003)

Az ördög limonádét hörpöl. Akik bort, csupán szerencsétlenek. A nyomorultak arca elmosódik, az ördögé, mind fényesebb, mind rajzosabb. Övé a pont és minden egyenes, mindaz, ami áttekinthető. Az igazak homályban kóborolnak, de épp ezért egyedül ők, az elveszettek találnak haza. Pilinszky János (1921-1981)

Fentről a holnap messze lát, a tegnap meg se rebben, kibomlanak a percen át elringató ütemben, az elvirágzott nappalok, teremtett sorba', rendbe', a vég felé lépdel gyalog, a ma hitét kimentve, mulandó álmodás közül, ha rámtörődött arca, az eltelt pillanat mögül ránéz a lesz-kudarcra, a lenne, még kiváltható, ott ténfereg a voltban, a mindenségen átható színével égre lobban, hogy a ma való lehessen, és időtlenül örök fodros hullámokat vessen, míg magamhoz megjövök. Nagy László (1925-1978)

A narancs és tengerkék, egyszervolt naplementék, és homokos partok: veled-velem a halovány, kifakult fotókon. A türkiz és citrom, frissítő, jeges limonádé a zsúfolt vallettai piacon, a sátrak árnyékában: átkarolod vállam. A vörös és fekete, a tűz és az éj színe, vágyak és gyújtóláng, úgy ölelsz, hogy évek szakadnak rám; helyettünk lélegzik a föld zárlatos fémháló a bőröm, nyelved húzta ezüst vonal ahogy eléri köldököm, nem, mégis marad az okker, a felejtés színe, agyag, mely mindent betemet: bezárva szép napjaink fedele rajta árvácskák, száraz levelek Boda Magdolna (1956-)

Ma is úgy látlak, mint az első estén, sugárzón tündökölve: gesztenyehajad fátylán feslő mellednek páros csillag-gömbje átsütötte fiatalságod, így látlak ma is, mindörökre. Így érzem minden hársfanyílás idején tested illatában mézízű nyarak, lombok indás ölelését, újuló vágyam, szerelmeddel bebalzsamoztál, s bennem azóta nyár van, nyár van. Futó éveknek fittyet hányva, így hajlok öled szigetére, köröttem tűnő arcok árnya, elsüllyed mind a messzeségbe, csak te maradsz magányom társa, hétköznapjaim menedéke. Tollas Tibor (1920-1997)

Minden jelben tegnap óta csak te vagy. Új dalomnak ringatója csak te vagy. Reggel, délben, alkonyatkor néztelek és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy. Leng szivemben rózsakendőd, kék ruhád; csillag hull sötét folyóba: csak te vagy. A virágok szép nevére megtanitsz: kosbor, bükköny, mályvarózsa csak te vagy. Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz: életemnek fűszersója csak te vagy. Zöld szemedből vígarany rezeg felém: nap ha fényét lombra szórja, csak te vagy. Árnyaival üldözött az alvilág, szól a kakas virradóra: csak te vagy. Élet fája, hajtsd ki ágadat fölém! Kajszinarcod néz le róla: csak te vagy. Nyár és hajnal, rét és erdő, Duna, domb: versem édes csattanója csak te vagy! Vas István (1910-1991)

Acélkék rozsban háltam, karod volt párna fejem alatt. Csókok, s ledőlt rozsszálak becézték barna derekamat. Távol a töltés nyúlánk fennsíkján olykor egy-egy remek gyorsvonat elviharzott, s fénye rajtunk is végigsepert, s füttyszóra jólét, buja szépség amint ott elrobogott, a nehéz gazdagság súlya alatt a talpfa felzokogott. Habpárnák, ételek, ékszer úsztak a fényes fergetegen, és utak, micsoda tájak! Nekünk csak egy volt, a szerelem. Szécsi Margit (1928-1990)

Még ifjúságával tüntet a nyár, Még dagadóra szítt kebel a domb, A rácskerítés peremén Még csókolózni könyököl a lomb. Még titkolják sóhajuk a szelek, S mint a hancúrozó gyerekek, Rugdalják a napozó utakon A furcsa ördögszekeret. De estefelé hirtelen, Elkomolyodik a világ, – Ez többé már nem nyári alkonyat, Fájdalmasak a fák. Összebújt testük sötét és hideg, Csak felsóvárgó csúcsukat Ragyogja be nagymessziről Valószínütlen fényével a nap. Valami fáj a tájnak. Csattanó Izzása merengésbe hal, Érzi a vén föld, mily rég volt, szegény, Igazán boldog s fiatal. Most álmodja mélázón vissza tán A nyolcvanmillió éves nyarat, Mely eónokkal ezelőtt Ontotta rá az ifjú sugarat. Az volt a nyár! Tüzelt a fény A dinozaurusz páncélos övén, S az élet boldog szörnyalakokat Próbálgatott, nagy páfrányok tövén. De aztán jött a vénség, és a föld Fáradt lett, rosszkedvű, beteg, Jött a jégkor, s az ember jött vele, A boldogtalan szörnyeteg! A természet még kísérletezik, Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak, Élni,

Hagyd a világot szélként át- s átfújni életed laza szövésű gyolcsán: mint egy száradni kiakasztott ing, lobogj, lebegj, hálásan szélszagúsodva, ellenállás nélkül - - hadd örüljön neked majd, ha ki fölvesz. Fodor Ákos (1945-2015)

Valahol létezel, valahol én is valamit kérdezel, valamit én is néha vágy van benne, néha remény is valahol valamit te is én is... Őri István (1952- )

Ezüst peremű, lomha fellegek Utaznak fent – most egy vagyunk a csenddel, Sötét szemedben ott dereng a nyár. Üvegből fújta szelíd kettesünk Valamilyen mindenható öröm, Így lettél húgom, lányom és anyám. Válj jobb felemmé! Annyit szenvedek. Kell, hogy a múltat ismét elviseljem. Segíts! Tied a súlytalan jövő! Légy az, kiben sikerül elpihennem, Légy, kinek minden mélységem kitárom, Igaz magam magadba ötvöző. Ez itt a végtelenség, melyben élünk. Hiába várod, nem múlik a perc. Szólok, s megáll a bölcs folyók folyása. Szeresd te azt, kit minden elhagyott, És megunta, hogy egyedül legyen Áttörhetetlen önmagának társa! Székely János (1929-1992)

Mögötted oson a fájdalom begörbített háttal, Félsz ugye, hogy találkozol édesanyáddal, amilyen akkor volt, mikor még meg se születtél, s énekelt még. - Elfulladt énekéből vétettél. Hervay Gizella (1934-1982)

Eljött az ősz, takard be szívem valamivel, egy fa árnyékával, vagy inkább a tieddel. Néha félek, hogy egyszer elveszítlek, hogy fellegekbe érő, szúrós szárnyaim nőnek, hogy egy idegen szembe menekülsz előlem, mely bezárkózik majd egy ürömlevélbe. Akkor szótlanul lépek a kövekhez és a szavakat tengerbe fojtom. Süvöltve ébresztem a holdat, és egy nagy szerelemmé oldom. P.Tóth Irén fordítása Őszi érzés Eljött az ősz, takard el a szívemet valamivel, egy fa árnyékával vagy inkább saját árnyékoddal. Attól félek, ha időnként nem láthatlak, növesztek égigérő, hegyes szárnyakat, idegen tekintetbe rejtőzöl, nem látlak majd az ürömtől. És akkor kővé váltan hallgatok, eldobott szavaim elnyeli a tenger. suhogtatom a holdat és a hold eggyé válik a szerelemmel. Demény Péter fordítása Nichita Stanescu (1933-1983)

Ő egy kéz-szerű falevelet nyújtott felém. Én levél-szerű kezemet nyújtottam felé. Ő egy kar-szerű ágat nyújtott felém. Én ág-szerű karomat nyújtottam felé. Ő almafaként hajolt testével felém. Én göcsörtös fatörzsként dőltem vállammal felé. Áramló vérként hallottam gyorsulni nedvét. Áramló nedvként hallotta lassulni véremet. Én átértem rajta. Ő átért rajtam. Én magányos fa maradtam. Ő magányos ember. P. Tóth Irén fordítása Nichita Stanescu (1933-1983)

Később egyre gyakrabban találkoztunk. Én ültem egyik szélén az órának, te – a másikon, mint amforán a két fül. Csak a szavak röpködtek közöttünk, előre-hátra. Örvénylésük szinte látható volt, és egyszer csak térdre ereszkedtem könyököm belefúrtam a földbe, hogy jobban lássam, amint meghajlik a fű egy-egy lezuhanó szó súlya alatt, akárcsak egy vágtató oroszlán talpától. A szavak keringtek-forogtak közöttünk előre-hátra, s ahogyan egyre jobban megszerettelek, szinte látható örvénylésben testté lett, ami kezdetben ige volt.  Kiss Zsuzsánna fordítása Nichita Stanescu (1933-1983)

Mondd: ha elkapnálak valamikor és megcsókolnám a talpadat, ugye sántítanál kissé utána, félve, hogy eltaposod csókomat?... P.Tóth Irén fordítása Mondd, ha egy napon meglepnélek, És a talpadat illetné a csókom, Talán utána kissé sántikálnál. Attól félve, hogy csókom agyonnyomod? Bandi András fordítása Mondd csak, ha elkapnálak egyszer és megcsókolnám a talpadat, ugye, sántikálnál egy ideig, mert félnél, hogy széttiprod a csókom? -  Demény Péter fordítása Nichita Stanescu (1933-1983)

Aranypénz-térdű szerető, muzsikás, lángsisakos, te táplálsz engem egyedül, bú-baj ha belémtapos. Ősszel édesült szerelem, mint a bor télre kiforr, lélekben erős ragyogás, mint a pohárban a bor. Világra kedvem te szülted, tipródva bajaimon, nélküled szemetet eszem, rozsdás vizeket iszom. Nagy László (1925-1978)

Csókolj, csókolj, szerelem, Nesszusz-ing az életem: tűz a tegnap, tűz a holnap, lángolok jégbörtönömben, farkascsordák ostromolnak s véres csillag áll fölöttem. Jaj, de szörnyű meztelen lenni, ilyen védtelen! Mint a csiga, mint a kagyló héja nélkül, háza nélkül, minden percem iszonyattól ég, vacog, fáj, hallgat és tűr. Csókolj, csókolj, szerelem, vesszek vakon, részegen: önts rám páncélt, csoda-inget, páncélt ezer őrült csókból: csókolj, halál!...Szabadíts meg életemtől, a gonosztól! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Poros út, poros virág, fáradt rét, most már vágyunk a suttogó őszre, kopogó esőre az ablakon, néma ködre a domboldalakon s a makkhullató arany erdőkre. Múlik a nyár: poshadt malomalja, kemény gyalogút és szikkadt árok. Dér vágyik már reggel a mezőre, kikerics a fakult legelőkre, hol a jegenyéken varjú károg. Aztán úgyis tél jön, s ködkezével az erdőkben az éj zúzmarát sző. A patak némán fut elmenőben, lassul a szív, s a dermedt időben elénk áll majd - a temető. Fekete István (1900-1970)

Vasárnap. Harangszó. Egy asszony elmegy Mellettem. A harangszóra megáll. Összeteszi kezét, fohászkodik Az utcán elmenőben: „Uram Jézus A rosszakon is könyörülj!” – A rosszakon is könyörülj: Ennyi egy-vers-soros imája. Az asszony kendős, falusi És amint mond, magának mondja, S a láthatatlan csillagoknak. Már megy tovább. Mi fakasztotta E furcsa, percnyi, falusi imát Itt, a városban, közelemben? Igen, épp az én közelemben – S miért, hogy elfeledni nem tudom, S gondolok rá újuló gondolattal, Újuló kínnal s enyhüléssel? Mi fakasztotta e furcsa imát? Mint egy könnycsepp, mint egy villámcsapás, Mint morajló s meginduló föld, Mint megnyíló föld a lábam alatt: Olyan volt. Mi fakaszotta: részvét, bűntudat, Az utcán, harangszóra, éppen ott? Sejthette-e, hogy az egész Lángbaborult Mindenségért imádkozott?? Reményik Sándor (1890-1941)

Mint az útszéli víz, maradok, mint az útszéli víz, megyek, nézz belém, megragyogok, s eltorzulok veled. Mint az útszéli víz, füvetlen, dísztelen, élek magányosan, élek egyszerűen. Ízem érezheted, a színem láthatod, magad itathatod, a lábad moshatod. Sima, ha simogatsz, süket, ha megcsaholsz, megérthetsz, ha akarsz, elérsz, ha lehajolsz. Salamon Ernő (1912-1943)

Nézz föl az égre: ott van felhők és csillagok közt. Pillants körül a földön: ott van fűben, virágban, állatok ámuló szemében, emberek arcán. Áss le a föld alá: csontokból és kövületekből szándékainak lábnyoma dereng feléd. Mindenütt láthatatlan. Mindenben látható. Rónay György (1913-1978)

Miért aludt el a mécs-láng, miért? Szellőtől óvtam a köpenyemmel, ezért aludt el a mécs-láng, ezért. Miért száradt ki a folyó, miért? Gátat vontam rá, hogy enyém legyen, Ezért száradt ki a folyó, ezért. Miért pattant el a lant-húr, miért? Oly dalba fogtam, nem bírta jármát, ezért pattant el a lant-húr, ezért. Weöres Sándor fordítása RabindranathTagore (1861-1941)

Egy vak leány jött a kertembe reggel s virágfüzért adott, zöld levelekkel. Én a virágot a nyakamba tettem s könny csillogott föl mind a két szememben. A lányt megcsókoltam, majd szóltam: "Áldott, vak vagy te is, akárcsak a virágok. Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál. Kosztolányi Dezső fordítása RabindranathTagore (1861-1941)

A karod rövid, oly rövid, Hogy csak verést adhat neked, S bármily nagyon óhajtod is, Magad át nem ölelheted. Ha ölelésre vár szíved, Ha kar-melegre vágy emészt, Hiába nyújtod ki karod, Csak mástól kaphatsz ölelést. Falu Tamás (1881-1977)

A nagy magányt nem bírod el, valakihez tartozni kell, tartozni kell valakihez, ki a szívre ábrát hímez. Ha nincs senkid a világon, nincs más társad, csak az álom. Ha ezek is kitagadnak, hazudj valakit magadnak. Falu Tamás (1881-1977)

Este a reggelt, reggel az estét, Fázós zúzmara táncos leestét, Várni. Tavaszt az őszre, őszt a tavaszra, Panaszt vígaszra, vígaszt panaszra, Várni. Hó alól búvó gyenge virágot, Illatos füvet, mit sarló vágott, Lélek zengését, harsogót, bátort, Élet ablakán új ventillátort, Mik az életet vérükkel fűtik: Szürke naptárak piros betűit, Kedves vendéget kapuajtóban, Búcsúszót, mely rezg szívbehalóan, Lassú vonatot kis állomáson, Emléket, hogy a szívbe találjon, Napot nap után, hetet hetekre, Évfordulókat, imát rebegve, Várni könnyezve, várni remélve, Várni nem halva, várni nem élve, Mindent és semmit együtt érezve, Élve: halálra, holtan: életre, Mindegy, hogy mi jön, legyen akármi, Mindig csak várni, mindig csak várni. Falu Tamás (1881-1977)

Azt írnám: szeretem, de nem hinném, hogy komolyan vegye. Azt írnám: gyűlölöm, de kitörnék a ceruzám hegye. Dsida Jenő (1907-1938)

Amíg szeretsz, állhatnak, dőlhetnek az egek, s lehetnek ördögök az angyalok. Gonoszak a szentek, s az sem érdekel, ha a menny majd maga a pokol. ...mert míg szeretsz, addig halandó vagyok.

Pilinszky Jánosnak Magam vagyok én is a magányban. Hangszálak nélkül beszélni tanulok. Nincs segítség, nincsen semmi támasz. Az első szó után elnémulok. Hideg van, kabátom összehúzom. Csak a mozdulatokra figyelek. Hallgatás nélkül nem lenne sorsom, ahogy megnyugvásaim sincsenek. Ha magamra mutatok, rád nézek. Benned keresem, aki lehetnék. Naponta írok levelet, mégis nélküled múlnak el mind az esték. Lefekszem, vágyaim fölém nőnek, és néha felemelnek engem is. De oly kiszolgáltatottá váltam azáltal, hogy ölelsz is, meg nem is. Hogy a csók: csak lecsukló virágfej. Hogy melled: gyümölcs fa és föld között. Magamhoz kötném messzi világod – a mulandósághoz az örököt. Follinus  Anna (1984-)

Jártatok már a világ partján? Miként a tengernek van partja, úgy van a világnak határa: tenger égbolt zúdul a partra. Innét indulnak a szelek, innét a kelő reggelek, és ide tér meg éjszakára a fűzfa árnya, nyírfa árnya. Olyan az ég itt, mint a tenger. Hol tiszta kék és mozdulatlan, mint óriás kerek tükörben fénylik benne a kora hajnal; hol meg szelektől viharos, villámló felhőkkel habos haragja a földekre árad, porba döntve a földi tájat. Élt itt valaha egy leány, elhagyatva a világ partján; akár a kelő nap, oly árva, akár a hunyó nap, oly halvány. Világ határán egymaga élt itt egy leány valaha, szomorú, szép és halavány magányos csillag, egy leány. Maga volt, hogy a nap felfénylett, és éjszaka, hogy szállt a hold, szobácskájában egyedül, álmában is csak maga volt. Hideg esőben át a réten árván futott, árván a szélben, s mert nem volt senki élő társa, örökös csönd volt házatája. Asztalkáján a gyertyaláng, az ablakán az éj maga, vele búsult a tányérkája, kése, kanala, pohara; s hogy vel

Nem szabad soha visszanézni Visszahozni eltűnt arcokat A múlt emlékét felidézni S visszanézni nem szabad. Maradjon emlék, ami emlék Fakuljon meg, hogy elfeledjék Nem szabad soha visszavárni Azt, aki elment, itt hagyott. Kergetni futócsillagot. Új boldogság kell, nem a régi. Nem szabad soha visszanézni. Baranyi Ferenc (1937-)

Örökké van a táj, a fák, az almakertek, a fák végén a lomb vagy a diólevél, miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek, ahogy ujjaival a víz széléhez ér. Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja kígyózik bőrösen és lendül és ragyog, a lebegő ködök a levegőbe fúrva egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok. A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg, a billenő hegyen a tér sziklája áll, mint mértani idom, amelybe zárva él egy madár és énekel tízezer éve már. Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják a szivemet, szegezz a fák közé oda, ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Az aluljárók búsan vonyító, tépett zenéin lépdelek át minden reggel, s a visszhangjukon felfutok, onnan elvisz sehová a nyomorgó tömeg. Élelmem az utca madara tudja, vágyaimat az aprók, kalapban csörrenő kevese, álmaimért az éjszakába rohanok futva, történetemet meséli ott a cigány hegedűje. Kabátomban levél pihen. Én végrendeletnek hívom. Ha elvinne a feladás lágyan valami elé lökő szele, ne legyen sok idő azonosításom. A sikátorok párlat-reményben fetrengői mellett haladok el naphosszat, kiknek homlokára a hideg megváltásként szegődik, hogy leljenek egyszer-meleget, az utolsó rosszban. …a fákon minden nap éhezve dalolnak a madarak, az aluljárókban az üvöltő ricsaj felerősül, én görnyedten meredek a kisemmiző utcazajban, s hallgatom, ahogyan mindünkért sír a hegedű…

Benned én a kikötő felé haladó hajó nyugalmát, Benned én a felfedezők játékszenvedélyét szeretem, Benned én a távozást, Benned én a lehetetlent szeretem. Beleveszni szemedbe, mint napsütötte erdőbe, s a vadász étvágyával verejtékes-véresen húsodba harapni dühös-éhesen. – Benned én a lehetetlent, de nem a kétségbeesést szeretem. Eörsi István fordítása Nâzim Hikmet (1902-1963) Gősi Vali: Te vagy te vagy mindörökké a kikötő felé haladó hajó nyugalma te vagy titkolt szenvedélye a kalandozóknak te vagy a távozás – az örök lehetetlen – szeretek eltűnni mélyen a szemedben akár egy sejtelmes éjsötét erdőben ahol a fák között átsüt a fény szeretek húsodba marni szenvedéllyel keresem mi benned elérhetetlen de sohasem keresem a reménytelent * (Parafrázis: Nazim Hikmet, Újra te c. versére – Ford.: Eörsi István)

Előttem üres kottalap. Mellette mélázó kalap. Ráér, felszegett fejre vár. Alkudozik velem a nyár. Nem rezzen, csábít sehová. Böszörményi Zoltán (1951-)

Mintha nyomtalan elmúlhatna bármi, a nyár helyén másik nyarat találni, az erkélyen másféle kerti székek, a csipeszeken egy másik élet – de egy reggel a régi holdra látni, és a beforrt seb elkezd újra fájni. Kántor Péter (1949-2021)

Lépkedj vigyázva, kedves! Míg mély varázsa tart e percnek, ülj le mellém. A csöndet ne zavard. Az Ur mennydörög olykor, máskor a suhogó tölgyek holdfénybe rezgő szavával suttogó, máskor csókokba csattan termő parancsa, majd költők szájával szólal, mikor a rím kihajt. Most, hogy ily enyhületben, mivel sem küzködőn ülök a tiszta csendben, a tiszta küszöbön: egy kis tücsköt választott s e cirpelésen át beszél. Figyelj, figyelj csak! Én értem a szavát. 1934 Dsida Jenő (1907-1938)

A versekbe öltözött vágy a szavak rongyait letépte. Némán áll előtted – S kitárva. Meztelen láng lobog hozzád és érted. Mintha egy meggyúlt erdő égne. Makay Ida (1933-2011)

Az én két fáradt asszonykezem Hogy milyen lágy, amikor simogat, Mily enyhén tárul, amikor ad: Terajtad ösmerte meg. - Köszönöm neked a két kezemet! Szemem, a bágyadt, bús tükröző (Áldott csoda ez!) sorsodba nézett; S megtanulta, hogy tiszta szövétnek, Betlehemcsillag, égi vezér... - Áldjon meg az Isten a két szememér'! Mindig azt hittem: rút vagyok, Csak durva vágyra hangoló, Szivet bájolni nem tudó. - Te megszerettél, - s rámigézted Ezt a halk, esteli szépséget. Oly csúnya volt, mit eddig éltem; Kevert, pocsékló, fél, törött!... - Most a multam is rendbejött, Ahogy tenéked elmeséltem. - Mert láttad sorsom: megszerettem. Nemes, szent csordultig-hited Aranykelyhét felém kináltad, Szerelmed grál-borát ajánltad: Most már, míg élek, szent leszek; Felmagasztaltál; fennt leszek; Végig "te színed előtt" járva... Ó hála, hála, hála, hála! Kaffka Margit (1880-1918)

Idegeidben azt a lobbanást, tudod, melyiket, a villámcsapást, amely megolvasztott, megvakitott, s egy percre csillagokig tágitott, s az utat közben, mely lángként sodort, és mind jót, ami előtte volt, s az utózengést, mely oly lankatag zsongatta még ájult tagjaidat, mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst, testedben azt az édes robbanást, azt a legfőbb, közös pillanatot, melynek nevet még semmi sem adott, hacsaknem vallás, s amelyben velem együtt haltál-születtél, gyermekem, mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit, mondd, édes, azt a percet, s társait (ne is szólj, elég ajkad mosolya) - el tudnád felejteni valaha? Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mintha mérhetetlenül és újra, minden pillanatra rácsorogna valami őszbe zsongó méla nesz, előttem kibomló szépség, édes-új összetartozás, amikor elhamvad a nyárvarázs, de a víg dal ottmarad a torkokon, egy utolsó csöpp mindig egyre, összebújva és nevetve – olyan nekem itt ez az alkony, ez az aranyló, bársonyos idő, melyből e tömérdek telt fürt kinő; teljesedik szeptemberi karcom. Dobrosi Andrea (1970-)