Lélekszirteken

Szemeid ellopták reggel az ég kékjét emlékül mélyen belém ivódtak világítótornyokként jeleznek amikor tombolni készül a vihar Jan Walkusz (1956-)

Bőröndjébe hajtogatta a kora-nyári ég harsány vásznait, s alatta szél ellen feszülő madarak röptét a víz felől, s a part görbe fáit, sárga bokrokat. Nevettünk is, sokat; s most a végső idő költözik a fénylő ablakok mögé, s anyám kalapban sétál üres allén az alkonyatban. Fiam, ez lesz velünk. Elalszunk majd, vagy felébredünk Babiczky Tibor (1980-)

Ma kinyíltak a fehér virágok a japán cseresznyefákon és én észrevettem hogy az ő testvérük a te gondolatod Azt is láttam hogyan táncolt a kis kobold amikor váratlanul hosszan belenéztem a szemedbe Nína Björk Árnadóttir (1941-2000)

négy negyvennégy. a rigók már felébredtek. hűvös hajnal hasal a fűben. lépcsőn ücsörög egy álom, nagykabátot vesz, rágyújt, kávét kortyol, sétál fel-alá a verandán, kimegy a huzatos tavaszba, nem fázik, és nem fél semmitől, sokat nevet. Varga Melinda (1984-)

tökéletes harmónia egy hosszabb egyedüllét után felszámoljuk a közénk álló írásjeleket a véletlen grammatikája tartja össze az éjszakát minden érintésedben ott rejtezik az angyal s figyeli a test minden változását Varga Zoltán Tamás (1978-)

Nem, csoda ma se történt, megint csak este lett, mégis jó volt veled en-szörnyeim felett átugrani az örvényt. Szemben az utcalámpa most villant éjfelet, a hinta fönt megállva lendül új zuhanásba, továbbrepít veled. Cserepeire hull már, minden sarkán reped a nyár tükre, – míg új nyár nem jön, már vak leszek, de úgy is jó veled. Bár el ma sem daloltam a fő-fő éneket, ma is csak elnapoltam, mégis jó volt veled venni ezt-azt a boltban. Ma is drágán fizettem vertarany zsigerekben a pénzt, a keveset, mégis jó volt veled, mikor zsebembe tettem. Jó volt egy rezzenetre ma is a döbbenet, hirtelen latra vetve, hogy másképp is lehetne, lehetnék nem veled. Lehetnék nélküled az eljövő telekre, mik rám köszöntenek már egyre hidegedve, az is jó lesz veled. Hurrikánok söpörtek, repülő leesett, nem, ma se, ma se lett embernek lenni könnyebb, mégis jó volt veled. Jó volt veled az erkély, a buszon a tömeg, ahogy felnevettél, elmentél, visszajöttél, az is oly jó veled. Hogy úgy vagy, mint a tenger, ha elhú

Álomban utak fényesedtek. Sokáig bűvöletedben éltem. Emléked galamb és virág, virágok szirma a szélben. Szél és folyó sodorta fényed, magukba zártak a hegyek. Indás feledés font körül, vad fű, burjánzó rengeteg. Bőrödre rátapadt a táj, hogy önmagába szívjon át. Így élsz e mohó pusztításban megfoghatatlanul tovább. Ezer formában itt lehetsz, mert őriz minden, mint a mag, s hogy szirmos létedet kibontsd, elég egy párás pillanat. Lator László (1927-2023)

Ez a másik, ez a világosabb suhanás nem adatik csak a nádszál-rengetegben s az ingatag erdőn, amikor az ember már madár és lemondott a külön pohárról túl az eszmélkedésen, a levegő tudása nélkül űrbe meríti szárnyait. Weöres Sándor (1913-1989)

Hóvirág-nyugvású éjszakák alatt rejtőzöm: nem árul el semmi, csak a tavasz. Devecsery László (1949-)

Alkony, időcsend, fénytelen magány. Este éjszakára jár. Csillagfény-percek holdfénnyel üzennek. Hajnalodik. Az órák reggelre kelnek. Fény motoz. Mennek tovább az óra-vándorok. Ki feltekint, ruhájukra tán az rálegyint. Rongyokká szakadt az idő alatt megtépett vakolat. Suhannak mégis, fényben ázva. Zúgnak a percek. Intenek alkonyi fények: ezüstök, kékek; s az éjjel mögött a végtelen. Számára jelentéktelen, hogy óránk most semmit sem mutat. Hiába keresünk kiutat. Nem hallik tik-tak, csupán itt belül zakatol valami... (1996) Devecsery László (1949-)

ha most a tenger felébredne ott állnál-e hullámai előtt benned volna-é a morajlás a tarajos szétporló sós áradat mely akárha fél madárszárny megérinti a fövenyt a nedves homokot a fekete erezetű köveket és a hengergő dudvás növényszárak tetemét elmosott lábnyomod a parton se emlék se jelen bárha ott volt a mindenség-idő valamely pillanatában akár a szerelem a felemelkedő égi pirosban vagy az alkony megcsendesült leheletében s még mintha az ízek is visszaáradnának abból a távolságból s láthatón mint felhőárny a tapinthatatlan valóság lidérces közegében ott állsz a hívás igézetében és nincs semmi bizonyosság csak az örök várakozás töviskoronája Gál Sándor (1937-2021)

meg kell hallani itt a csöndet ahogy a fűszálak csörögnek és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat a halkuló partitúrákat ahol húrként feszül a törzs és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű a zene mögött a gyérülő réteket az elvesztett lombot a bokros füstöt a téglából rakott kéményeken egy másik világot ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet meg kell hallani az élesedő neszeket odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb pusztítást végezzen amikor helyet csinálunk magunkban a fény születésének. Murányi Zita (1982-)

Ellökött engem ez a nyár, elereszt engem minden ajtó; kezek átsodorta hídját csak bámulom egy ferde partról. Vándor vagyok, álruhám napfény, se bűnöm nincs, se kenyerem. Árnyékom ágán meggy piroslik, vadmeggy s tűnődő szerelem. A júniusi mulandóság metszett nagy réztáblára karcol – Mosolyom: törvény, ezt lássátok, súlyosabb, mint az életem. Csoóri Sándor (1930-2016)

Annyira fáradt volt, hogy a tükörbe nézve megtetszett magának. Nem az arcára kiülő fáradtság miatt, hiszen az arca most is pontosan olyan volt, mint máskor. A gyanakvása fáradt el. Mintha a másik, legbelül viselt arcán, azon a szemmel nem látható arcon enyhültek volna a vonások. Mintha az a szem bámulna rá furcsa, idegen melegséggel. Akár egy tó jege, éppen olvadóban, akár a folyékony üveg: ezt látta a megszokott, fagyos tekintet helyett. Ezt látta azon az arcán, amit nem látott. Hogy ott belül valaki, akinek világéletében csak annyi volt a dolga, hogy elutasítsa őt, most halálosan kimerült, és képtelen már védekezni. Németh Bálint (1985-)

Ha vártalak (és sokszor vártalak), könnyű volt testem-telkem, mint a hab, az idő boldog csöndbe öltözött, liliom sarjadt égett nád között; a vágy harangszavú hullámait körbezengette, átszakadt a híd, áradt a víz, omlottak kőfalak, és zakatolt az ábrándok alatt a vér körpályás, élő rendszere; váltóját későn állította be: föl-le száguldó lélegzet-csapat jelezte jöttödet, nyugalmamat -. Már a medrébe minden visszatért. Fohászkodjunk a liliomokért: nekünk bomlottak sugaras és vad pillanatokban, amíg vártalak. Egyed Emese (1957-)

nagyon messziről a messzibbnél is túlról mintha anyám szólna vélem hangját hallani s mintha valamitől óvna akár az egykor-volt hajnali kelések idején minden út előtt ősz - s tavasz között Gál Sándor (1937-2021)

közeledő csillagok előtt hullámzik a csend egymásba szakadó erők rajzolják ki a végtelent vagy a végest a nemtudhatót ami valótlanságában él s vallatja a mindenhatót a teremtésben mi volt a cél mi az örök ha szerteporlik a szikla és az ember teste a tenger még meddig morajlik s meddig lesz nappal és este Gál Sándor (1937-2021)

Mint a szobrok, a szobrok. Napfényes, hosszú mozdulatok. Alig volt mosolya. De ha volt, az nagyon. A rítus szépsége tört át a ritmuson. Csak forgott és forgott és forgott. Könnyedén siklott. Lobogott. Szavának súlya volt. De szólni nem tudott. Forgott a kígyóbűvölő és forgott a sál, forgott a félkör, a tengerpart és forgott a lány, külön a táncosnő és külön a tánc ... Mások ünnepe ez: a nem hasonult múlt. Ő az illatot táncolta hozzá. Fabó Kinga (1953-2021)

Mint a szobrok, a szobrok. Napfényes, hosszú mozdulatok. Alig volt mosolya. De ha volt, az nagyon. A rítus szépsége tört át a ritmuson. Csak forgott és forgott és forgott. Könnyedén siklott. Lobogott. Szavának súlya volt. De szólni nem tudott. Forgott a kígyóbűvölő és forgott a sál, forgott a félkör, a tengerpart és forgott a lány, külön a táncosnő és külön a tánc . Fabó Kinga (1953-2021)

Már nem olvas nem ír eljött a vakulás pillanata csöndes órában éjfél zsákjába bújik ami élő idebenn s jól szuszog de künn az üveg mögött valami különös mozgás kél: egy angyal szűzhavat gereblyéz tökéletesen látod a párhuzamos "fésü-csikokat" ilyenkor versekre gondolsz: soha le nem írhatókra melyek pontosan illenének ebbe a várakozásnak kitett ÉJBE ahol ama szárnyak tollai meglebbennek majd a sírástól. Nagy Gáspár (1949-2007)

Mindig ez az örök tökéletesség! fáj nekem ez a sok értelem, vacogok ennyi igazságtól! Már csak a tévedések érdekelnek, félni szeretnék, éhezni és szorongani, – mert reménytelenül hiányzik átvirrasztott éjszakámból valami kis reménykedés – Ladányi Mihály (1934-1986)

csak azt szeretném elmondani hogy nem is rég, a télnek közepén kezem ujjainak begyei kipuhatolták, hogy te meg én egyazon kalandba lettünk kisorsolva melyben számtalan a váratlan elem s amelyet egyszerűen szólva úgy nevez a rendező: szerelem azt akarom leírni neked hogy mindez csupa nagybetű lenne de nem akarok kiabálni a versben a visszhang a vers rovására menne ahogy a szótagszámok s a verslábak is meg a kidolgozott rímek is talán leszarom: ez most nem költészet de szerelem kettőnk üzenőfalán hisz van ebben valami nagyon ősi valami ösztönös, ezredéves vágy ha már leírom, legyen őszinte és szókimondó – semmiképp sem lágy utánzat, másolat vagy hasonló amit elrejt egy véka vagy egy pléd csak azt szeretném elmondani: hogy szerelmes vagyok beléd Király Farkas (1971-)

pókok ereszkednek a levelek közül. vizes térkövek tükrözik a léptünk. kukába dobott kék csokispapír hagy jelet arról, hogy ma is éltünk. a vakablakban árva kandeláber, ferde árnyékot vetít a falra. még egy perc, vagy kettő. aztán jobbra fordulok, te pedig balra. eső szitál, nyitva az égi csap. rongyos esernyő alatt szeretlek. szívem fölötti zsebemben mosolyod. bőrünkön száradnak mindenféle cseppek. Király Farkas (1971-)

Hosszabbak lesznek újra a fényhez írott levelek, könnyelmű falevelekre tűzve; az elbeszélések együtt vándorolnak a nappal, könnyedén és beszédesen; elsuhant a kétértelmű ünnep. A lehetőségek világa együtt növekedik az árnyékkal. Csak egyvalaki mondja: Minden marad, ahogyan volt. Mint tolvaj cibálja ruhánkat a szél, és a víznek nincs többé ideje a diszkrécióra. Michael Krüger (1943-)

ma este, látványos kivonulás nélkül, elhagyott I. fölállt és távozott. megjelenése pillanatának pontosan ellenkezőjét tette. hát nincsen I? - gondoltam -, vagy ha van is, ily prózai módon hagy el? és bosszulni kezdtem I-t. gondolataimban hirtelen 100x100 főbűnt követtem el, aljasan, hamisul, galád módon és irigy számítással. több nő testében, porokban és folyadékokban kerestem Őt. I-nek minden parancsát, tanítását és játékszabályát igyekeztem megszegni. kutattam utána okos könyvtárakban, bőrkötésben, templomokban, a vasárnapi harangszóban, a vízben, a borban, a kenyérben és a kőben. (szünet) I vagyok, rendezetlen viszonyunk van. írhatnál róla egy verset. egyébként itt lakom a fejedben és maradni készülök. Kolozsvár, 2010. augusztus 8. Király Zoltán (1977-)

Nem a tűzben, sem azon in­nen, sem azon túl: min­dig két tűz között. Nem a vízben, sem azon in­nen, sem azont túl: mégis két part között. A je­len­ben, vagy azon in­nen, vagy azon túl: állandó kéte­lyek között Szentgyörgyi László (1957-)

arcod a tó telemosta fénnyel hajnali hűvös a bőrödön játszik az éjszaka csókjelvénnyel hunyt szám alatt parázsözön szép szavak ellen a szívem nyitva bőröd alól szerelem kirág csillagok hullnak a párnáidra aludj csak csendesen álomvirág P. Buzogány Árpád (1965-)

Miképpen ág levélre és gyümölcsre, miképpen szénre, aranyra a föld, fényre sötétedőn a hold karéja, sziklára szél, ha homokban süvölt, miképpen árra, apályra a szikla, miképpen ágra, levélre homok, kilobbant holdra hűvös éj-kalitka, úgy emlékezik rád minden dolog, visel magán, magáért, maga helyett, mert te lehetsz, te vagy az egyedül, amiből életre, halálra telhet, ami magassal, méllyel elvegyül, visel mint első, utolsó szerelmet, mert ami elvész, benned megkerül. * László Noémi (1973-)

Csupán a múló évszakok örökké hulló függönyén keresztül áttetsző buborék árnyékában meghúzván magamat igyekszem nem létezni s néha föleszmélek: úgy kéne összefűzni igaz szavakat, hogy tisztaságuk hűvös visszfényében a látomások felragyogjanak. * László Noémi (1973-)

A víz megáll, mint én, e nyári estén. Tán hallgatózik, mielőtt visszahull a hullám. Benne egy kagyló, a levegőben egy koraérett levél, bennem egy kívánság rezzen tettenérve. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

Mintha nem is egymást követnék, szerdára jön egy múlt csütörtök, rég lejárt, tavalyi vasárnap, ágrólszakadt, szomorú hétfő, jön napsütésre szürke pára, koromszag hársfa illatára. Egy reggel hegy tetején ébredsz, másnap nem leled a nyomát, sarkig tárod az ablakot, odalenn egy széles folyót látsz hömpölyögni, egyre árad, hullámok verdesik a házad. S nevet cserélnek utcák, terek, a szobrok is elkóborolnak, útra kelt fák bolyonganak, eltévedt történetek; halacska úszik fenn az égen egy kék csempés medencében. Kántor Péter (1949-2021)

Szétáramló mozdulatod bennem tengerzúgás ágazó erekben. Halántékom lüktetése zálog: arcom mögé arcod beszivárog. Rejtőzködőn alvó pórusokban érintésed emlékképe lobban; fénnyel árnyék civódik veszetten: tér és idő elviselhetetlen László Noémi (1973-)

Emlékszel még a kert­re, táncoló le­ve­lek­re, ringó re­bar­barára, ki­hajló, sóvár ágra? Emlékszel még a házra, némán vesz­teglő vágyra, a kin­ti-ben­ti nesz­re, mi sem­mivé lett rend­re? Emlékszel a konyhára, alig-függöny rojtjára, vasárna­pi ebédre, le­vestől lucs­kos fényre? Emlékszel a szobára, szelíd szo­ba-magányra, kék párna­haj rücskére, zsongásban csönd csücskére? Cseh Katalin (1961-)

Három gyufaszál lobban a fekete éjben az első, hogy lássam az arcodat a második, hogy lássam a szemed a harmadik, hogy lássam az ajkadat aztán legyen sötét, hogy tudjam: nem volt bódulat, hogy megcsókoltalak. Rácz Olivér  fordítása Három gyufaszálat lobbantottam fel az éjben: Az elsőt hogy lássam az arcod Egy másikat hogy lássam szemedet S egy harmadikat hogy lássam a szádat Aztán beborított minket az éj s most mind-mind vissza idézem Míg két karom átfog Végh György fordítása Az éjszakában sorra sercen három gyufaszál Az első hogy jól lássam arcodat A második hogy lássam szemedet A harmadik hogy lássam jól az ajkadat s hogy emlékezzem is minderre kell a vaksötét Mikor ölelve borulok föléd. Gereblyés László fordítása Jaques Prévert (1900-1977)

Százezerszer százezer év Sem lenne elég Leírni Az öröklét pici percét Amikor átöleltelek Amikor átöleltél Egy fénylő téli reggelen A Montsouris Parkban Párizsban Párizsban A keringő földön A keringő földön a végtelenben. Tamkó Sirató Károly fordítása Jaques Prévert (1900-1977)

én voltál – te vol­tam vers voltál – hit vol­tam fény vagy már – kő va­gyok csönd vagy már – csönd va­gyok *** Jenei Gyula (1962-)

a bi­cik­li­ket ne­kitámasz­tot­tuk a dél- utánnak, és sze­ret­kez­ni kezdtünk a csa­tor­na­par­ton. a távol­ban talán kombájn zörgött, s bőrünket bi­zonyára kel­le­met­lenül érin­tet­te az aljnövény­zet, de erre valószínűleg nem fi­gyeltünk, eset­leg csak tompán észleltük mint apró, za­varó körülményt, amit nem őriz meg az emléke­zet, de a tu­dat re­konst­ruálja. nem vol­tak te­reptárgyak, bok­rok, se fák, csak messzi li­ge­tek, és hullt ránk a zörgés mögül a csend. – te biz­to­san másként mesélnéd! – de végül nem fon­tos ez sem. a csönd­ben per­sze vol­tak, kel­lett, hogy le­gye­nek ne­szek: a tes­teké, ro­va­roké, békáké vagy a gát alat­ti sásé, ahogy közönyösen da­ra­bol­ja a sze­let. és az őrző fi­gye­lem. az éhes állaté. – jöttek a túlsó ol­da­lon bi­cik­lis férfi­ak: pecások, melósok, mohó si­he­de­rek? ak­kor sem tud­tam, mi­kor a sze­ret­kezésből ki­ijed­ve- eszmélve ruháin­kat vissza­vettük. néha átuta­zom azon a csa­tornán, eszem­be ju­tunk fi­a­ta­lon, s ku­tatnám a part ka

mért választottad ezt az utat vándor nem választottam szembejött velem tudod hogy végtelen ez az út tudom de nem türelmetlenkedem hallottad micsoda vadak várnak rád hallottam s széttépik aki vétkes hogy tudsz ilyen nyugodtan menni mégis menni jó s illik az örökléthez mindent meggondoltál vándor a halált is azt is kell hozzá nyugalom s erő félelmetes vagy bocsáss meg a faggatásért nem tesz semmit jó utat szembejövő Király László (1943-)

hosszú szőke haja volt a lánynak akivel a kukoricagóréban fogadtunk örök szerelmet ahová – fittyet hányva a játék logikájára – együtt rejtőztünk el egy ipi-apacsos délután kinevettek a haverok – nem sejthették hogy közben mi egy másik játékot játszunk: komolyabbat izgalmasabbat – titkunkat szigorúan őrizve bandáztunk tovább a többiekkel de zsíros kenyerét velem felezte el cserébe nekiadtam az árokparton gyűjtött papsajtot s ha úgy kívánta cseresznyét is loptam az utcára kihajló ágakról azt a nyarat együtt bujkáltuk végig hogy aztán a hétköznapok sodrában elveszítsem gyorsan és a keresés szerepét magamra osztva hunyóként vezekeljek évekig Oláh András (1959-)

A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak csillag-halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasulnak Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak emelj ki mélyeimből üveges-közönyömtől ragadozó-álcámtól szabaduljak egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őzsutája kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága Juhász Ferenc (1928-2015)

Nehéz csöndbe ér, borzolódik a lélek labirintusa – ragyog a bánat minden színében, mert régen elindult már és azóta sem talált haza *** Csák Gyöngyi (1950-)

Gyémánthideg csönd buborékát bicegő hangok verdesik. Üvegcsendülve szórja szét a fény éles szilánkjait. Jég-levegő-tömbökbe zárt acélváz-vékony bokrokon űrhideg áram zizzen át, feketén izzó borzalom. Kegyetlen évszak! Csak tarold kopárra elmém, fogd laza létem keményre pántjaiddal, szigorú, ordas éjszaka! ................................................ Félek, mégis, hogy bírom el az eget jégtüzeivel. Ha szólnál egy jó szót, talán meghallanám. Meghallanám. Lator László (1927-2023)

piros tetők fölött a kék ég kis semmi felhők akár gyerekkoromban festhettem volna még alig használt paletta alig használt világ ilyen fehér ilyen kék ilyen tetők alatt mintha kezdődne mintha valami mintha kezdet no szólj már rám ne nézd el némán hogy megcsalódjam időben légy kegyetlen ne hagyj remélnem újra rohannom esztelen kört fáradt vagyok ne engedj Rakovszky Zsuzsa (1950-)

fedetlen vállad fölött mézszínű dombokra látok, lassú patakok fürtje fonja össze, völgyében egy falu, mezőit pipacsok lobbantják nyárrá, még rúgják a labdát a gyerekek, az örökös nap égi rizsporrá mosódik. ne fordulj hátra. higgy nekem. Dimény H. Árpád (1977-)

Chopinnal kezdte fél deci kevert az asztalra szórta nyugtatóit ez szilva ez körte ez barack ez málna ez virágoskert ez a gyerekkorom. Muszka Sándor (1980-)

Egy fáradt kis épület ráncolja homlokzatát. Szürke ablakaival magába mered: por, rozsda, pókháló, penész, törmelék, ragacs, dohszag, félhomály, egy ütés kiúttalanul kóválygó visszhangja – ennyit talál s makacsul kezdi elölről a szemlét. Fárad tovább. Fodor Ákos (1945-2015)

szerettem volna valami fontosat mondani de megállt a szó csak öleltelek sután – már tudom hogy ezzel a mozdulattal örökre veszni hagytalak – cipeltem még sokáig ezt a napot míg meg nem adta magát az emlékezet egyszer azt álmodtam hogy narancsot tisztítasz s hogy nekünk veted az ágyat de magára maradt az ölelés és hiába próbálnék melléd ülni bennünk már örökre este van Oláh András (1959-)

Hallottad te is ezt a csendet, Fülelted ezt az éjszakát. Szívtad te is üres lakásunk Kihűlt, idegen illatát. Félted te is a puszta Semmit, Amely a társtalanra les. Róttad te is sötét szobáink, Mint aki valakit keres. Jaj, kedvesem, így tengek én is, És félelem és gond kísért. Nézek, és nem tudom, hogy merre Járok, és nem tudom, miért. Megállok néha szótlanul, És fennen szólongatlak máskor, Mert te vagy jelen mindenütt, És mindenünnen te hiányzol. Téged ragad meg itt a vágy, És téged űz odébb a kétség. Itt vagy, jelen vagy, kedvesem, Csak elfed ez a rút sötétség. De hogyha lehunyom szemem, Fény gyúl, és felragyog a nappal – S itthon vagy: éppen érkezel, Vagy öltözöl, vagy vetkezel Örökszép női mozdulattal. (1958) Székely János (1929-1992)

kusza kérdőjelek meredeznek felénk s te mégis újra és újra betolakszol éjszakáimba fölkavarva tetszhalott emlékeket válaszokon töprengünk pedig tudjuk mi magunk vagyunk a kérdés egy rosszul összeállított rejtvényben aminek nincs megfejtése – – – Oláh András (1959-)

Gyalog, hajón vagy szárnyakon, lehet nappal vagy éjsötét, délen busong vagy északon, ki elhagyja a mesterét. Lant hamis, a penna száraz, kontraszttalan, fakó a kép, tátog s guvadt szemmel áll az, ki elhagyja a mesterét. Már a madárdal sem ének, tapint s vér festi be kezét, semmi sem üdvös szemének, ki elhagyja a mesterét. Az árva nem árvább nála, nincs, ki nehezebb kereszttel araszol a Golgotára, mint kit elhagyott a Mester. Noszlopi Botond (1983-)

Éjjel kezem föltartottam,az égre Hozzád nyújtottam, mi lesz Helyetted, kérdeztem, s Te mondtad, hogy a mozdulat. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Most elhagy majd minden vágyad, ahogy tél idején leveted magadról meleg előszobákban, ahogy leveted magadról csendben a nagyruhákat. De kíméletlen és visszavonhatatlanul, de kíméletlen áttekintesz mindenen, de visszavonhatatlanul, ami voltál, ami vagy: birsek számolása egy kora őszi estben, locsolófejek egy a nyárba lógó kertben, bevásárlótáskák a magára hagyott kézben, bonyolult találgatások: hogy akkor most éppen mi zajlik, mozdul a másik testben. Aztán elhagy most minden vágyad, ahogy látod, hogy majd tél idején állsz a hideg nagyszobában, és leveted magadról, leveted csendben, leveted a nagyruhákat. Lázár Bence András (1989-)

ülök az éjszaka alatt és fázom sárga fény olvad el a látóhatáron mintha örökbe fogadnám a magasságot csillagok ezüstje takarja néhány vonásom nincs is másom amibe arcom belemárthatom az ég alatt ez az éjszaka mint egy holdsugaras női napozó az esték elhagyott teraszán fekszem hogy a nap vasaljon vállaimra hófehér patkót mint nyáron legombolni ezt a végtelen megsemmisülést mielőtt elalszom Murányi Zita (1982-)

Átkísértél az éjszakán. Aztán reggel lett, s én árnyak seregét okádtam elő. Tűz lobbant, fénylő ikermagány. És bevetetted az ágyat. Vak voltam – látásod adtad. Üres voltam – az álmaid. Már látlak. Arany és vörös ragyogásban állsz, akár a nap. Szárad a szélben egy sárga ing. Babiczky Tibor (1980-)  

Magam sem értem, valahogy belenémultunk a végtelenbe. Erőltetett lett egészen, megbarnult képek közös keretben. Hajnal Éva (1960-)

Ma megint a csendet mormolom mely néha visszalüktet a semmiből, a semmin át, és mégis szíven üthet. Kimondhatnám a hallgatást, csak magamból kéne adnom, mert a széttört csendet szavakból kell újra összeraknom... Kormányos Sándor (1968-)

Lehullott három falevél észrevétlen az őszi ágról. És jött a szél, a messzi szél, egy messzi, másik, új világból.- Elröpült három falevél. ... Az egyik magasba vágyott: talált a felhők közt új világot, emelte, emelte a szél. ... A másik rohanni vágyott: magasba hágott és mélybe szállott, sodorta, sodorta a szél. Harmadik szédülni vágyott, szemét lehunyta, semmit se látott, kavarta, kavarta a szél. Lobogott három falevél. ... Lehullott három falevél tehetetlenül a világból. Ott lenn a sár, fekete mély- ki emel fel az őszi sárból, ti szegény három falevél? Weöres Sándor (1913-1989)

hommage à W. S. Falevelek kavarognak, acsarognak, keseregnek, lelkesednek, hazudoznak, összevissza keveregnek. Falevelek keveregnek, hazudoznak, keseregnek, lelkesednek, acsarognak, összevissza kavarognak. Falevelek összevissza hazudoznak, lelkesednek, keseregnek, acsarognak, kavarognak, keveregnek Kántor Péter (1949-2021)

A követ, amit utánam dobtatok, még mindig a kezemben tartom, önző vagyok, és nem hallom lépteim koppanását, talán nincs cipőm, talán lábam sincs, de enyém a kert, amit minden éjjel feldúlnak és enyém a kéz, ami egy hideg zsebben él. Álmaimban bérlő, emlékeimben házmester vagy, halaid az én kenyerem eszik, de ha elbújok, ne keresd a nyomom, ha elszökök, ne gyere utánam, csak mondd ki egyszer az összes nevem, mert én egyre sem emlékszem már. Krusovszky Dénes (1982-)

egy nővel és négy macskával élek együtt, és néha mind kijövünk egymással. néha meggyűlik a bajom az egyik macskával. néha meggyűlik a bajom két macskával. néha hárommal. néha mind a négy macskával és a nővel. olyankor tíz szem néz rám úgy, mintha egy kutya lennék. Charles Bukowski (1920-1994)

néha megáll a zene amit hallgatok próbára tesz: vigyázom-e vagy csak csendet takargatok? meglepődhet ha egyből indítom tovább sokáig nem őt figyeltem csak az űrt ami betölt s ami betöltött engem is annak idején mikor még a csendet kerültem Kisgyörgy Ilka (1989-)

Vakító aranytányérként ragyog az ég hatalmas abroszán a Nap – de fázósan borzongó ablakok színén fagyos foltok csillámlanak, fagyos az utca és fagyos a fény, dermedt könny ül, fagyos üvegdarab csavargók és örömlányok szemén, csupasz arcukba fagyos szél harap. Jeges szelektől összefagy a lélek, vacog, lúdbőrös, didereg az élet, kiéhezett kóbor kutyák lesik. Rideg aranytányér alatt kietlen, hideg szobákban és kihűlt szemekben új jégkorszak világa születik. Jánosházy György (1922-2015)

Szállnak a felhők fáradt föld felett, velük szállnak a fények és az árnyak, fakó egekben indulásra várnak hiúzkörmű, karvalyszárnyú szelek. Szállnak a száraz, sárga levelek, és halk sóhajjal hullanak a sárba, szégyenlősen pucérkodik a nyárfa, az ereszről hajnalban könny csepeg. Száll az utolsó, megkésett madár, nem rejt fiókát jó fészekmeleg, vedlett fűben csak szarkapár cserreg. Szállnak az órák és napok, az évek... A Télre várva megborzong a lélek, s csüggedten kérdi: lesz még újra Nyár? Jánosházy György (1922-2015)

Nyelvpocsékolás. Kilépni az idő domborművéből a megszédítő térbe – mintha szemgolyód a puszta gondolatra egyszercsak egy másfél fordulattal önmagába nézne. Tekintete ott rögzülne, fehére rekedve rajtad kívül, megkövülten az embertelen erőfeszítéstől. A Főtér néptelen ilyenkor. Egy egy érszakasz könnyen kiugorhat ilyenkor a vádlin (alsó lábszáron), s elszíneződvén kövér piócához lesz hasonlatos. Hirtelen egy durva csípést érzel ott, odakapsz is rögtön, ám a nadrágszárad szövetében semmi szokatlan. Mért gondolj hát bármi rosszra a továbbiakban? Megéri egyáltalán beszélni róla? Szólni bárkinek, mintha beszélnél magadban, miután beleszívtál még a csikkbe, mely már a körmödre égett? Az már nem kérdés. Nyelvpocsékolás csak, kiszólni a térből, amit az ember éppen hátrahagyni készül. Vissza- húzódni néma birtokára, mely nem visszhangzik semmit, és attól nem is különbözik, egy pillanat műve már épp elég, hogy a fájdalom átjárja. És ha nincs fájdalom, mert az idő túl- haladta, tér sincs, mely ne

Csupán az éj, csupán a csillagok, a hallgatag utcán a léha szél, a hályogos szemű házablakok, a megvénült, megroggyant, sánta tél. Csupán az éj, csupán a csonka Hold, dúlt párnák közt az álmatlan magány, sötét sarkokban száz kaján kobold, kihűlt sorok a költő asztalán. Csupán az éj, csupán egy pillanat, mikor fáradt, petyhüdt agyunkba villan egy édes-bús emlékkép, felragyog még egyszer újra, és már el is illan, nyomában csak a puszta éj marad, csupán az éj, csupán a csillagok… Jánosházy György (1922-2015)

amikor mesélsz a szerelemről feltámad a szél viharokat ébreszt a szó villámokkal fájdítasz fényesítesz utazol tengerek hegyek között hinnem kell neked vérszínű napban a táncod hullámokba ha merítkezel kitárt szárnyú szerelemről ha mesélsz azért hogy ott legyek Birtalan Ferenc (1945-2018)

Látod, ez itt még a régi. Sötét víz, kövek, nádas, meztelen talpak alatt a szúrós fűtakaró. Szél, hullám, üres nyaraló, nyitva maradt ablak. Lecsavarozott padok bámulnak a kék csendbe. Üres égbolt, néha sirályok, felhők. A talponállóban még sörszagú a könyöklő. Hat hónapja itt ültünk. Én kavicsot víztükörbe, te nevettél. Egy kavics azóta is a levegőben. Mint mondják, csoda. Pedig csak mi voltunk. Drávucz Zsolt (1997-)

Csakis a mások alkotta gyönyörűségben találni vigaszt, a mások zenéjében és költészetében. Csakis mások menthetnek meg minket, még akkor is, ha a magány ópiumként bódít. A mások nem jelentenek poklot, ha idejekorán megismered őket, amikor homlokuk még álmoktól tiszta. Így aztán folyton tűnődöm, magázzam-e őket vagy tegezzem. Minden egyes magázás merénylet a kétségtelen te ellen - ugyanakkor egy idegen által írt vers a komoly párbeszéd fedezetét kínálja. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

hívlak ha úgy hiányzom neked mint nekem senki az vagyok aki akkor szerettél volna lenni amikor az utolsó történetet mesélted magadról s nem magadnak amikor utolérted az árnyakat azóta az vagy aki utánam becsukott szemmel lépked vagyok az egyetlen ki nyomon követhet téged s mert egymás árnyékában már nem tudunk csalódni sosem leszek hibátlan sosem leszel valódi László Noémi (1973-)

A szemközti ház tetején egy antennán megül a fény s reggelente egy gerlepár búcsúzik az ősztől a nyár a nyártól búcsúzik az ősz a fény az antennán időz az egyik gerle elrepül a másik várja tétlenül hogy visszatérjen s visszatér a kör így önmagába ér antenna szárnyak háztető időtlen veszteglő idő ősz reggel fény csend béke és a nagy kék égbe révedés Csengery Kristóf (1957-)

„jobb híján ez az a pillanat, ahonnan a történet szárnyra kap.” (clive barker) mostantól kezdve csak egy világ van. valóság és ellentéte ezután egy világban élnek majd, és minden itt lesz egy lépésnyire, karnyújtásnyira. mostmár az egész csodára jut idő. szellemek és átváltozások, szenvedélyek és ellentmondások, éjszakai tündöklések és nappali látomások, mindre, mindenre akad majd idő. mert nincsenek kezdetek. és eleje nem lévén a történetnek, vége sincsen. k. kabai lóránt (1977-2022)

Állok a rozsdás, dérütött réten, gyermekidőmet visszaidézem. Harmatban, zöldben, íme, itt látom szívetszorító kis ballagásom. Valaha voltam magam dajkája, nem fogódzhattam én az anyámba. Könnyemen át is el-eltünődtem s örömem villant már a mezőben. Dérütött rétre megjött a férfi, nem tud már sírni, soha békélni. Dalát ő adta nyargaló szélnek, magát az ádáz hullámverésnek. Nagy László (1925-1978)

A tél rajzolt. Száz fehér-fekete vázlatán a bokrok szerkezete s a nagy fák sok törékeny ág-boga oly gyönyörű volt, hó és zuzmara olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. Próbáltam utánozni a csodát, a gondos művészetet, amivel szépségeiket fedeztette fel; de a ceruzám ügyetlen maradt. Hány árnyalatot, hány új vonalat kapott egy dőlt kerítés! És milyen tisztán mutatta, mily érzékenyen a hó a cinkék s varjak lábnyomát, s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! Szép volt a táj, a szó, hogy: „Havazik!”, még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, mégis borzadtam tőle: emberek fagytak meg télen s éhes verebek. Szabó Lőrinc (1900-1957)

ide kerülhetne egy női név a szent márk tér a trevi kút egy mediterrán május este mindenholvirágzás jó lenne de valamiért nem illik ebbe a versbe a május igaz de ki ért miért nem jön össze ez se ideírhatnám a nevedet lehetne fiktív végül is kit érdekel egy részeg álom kit hív túl vagyok valamin innen múlnak dúlt napok múlik minden akácok nyílnak gesztenyék a májuson túl semmi sincsen lehetett volna bárki lehetett volna szerelem de nem tudtam jól kitalálni hol a helyem amikor lettél azon a májusba forduló estén kicsillagozták nincs kegyelem Birtalan Ferenc (1945-2018)

Elindulunk egymás felé, szép is, amíg közelítünk, összeérünk, az a legszebb, aztán megyünk, meg se álltunk, te, amerről közeledtem, én, amerről közeledtél, te belőlem, én belőled nagy húsokat kiszakítva. Spiró György (1946-)

Egyre távolodunk a horizonttól, ahol lelkünk a fénnyel összeér. A múlt, jelen s jövő egyszerre tombol. A szív kapál. A gondolat fehér. Ami közel van, homlokunkra égett. Erdőn, mezőn úgy lángolt föl az ősz, hogy parazsából szikrát hányt az élet. A láng kihunyt. A csend mindent legyőz. Hűvös szelek fújják el a szerelmet olyan pőrén dideregnek a kertek, mintha nem égne fölöttük az ég. Mintha búcsúznának a horizonttól, ahol a föld és ég egymásra gondol, és az árnyék a fénnyel összeég. Gál Éva Emese (1955-2022)

Alszik a vén, kiszolgált zongora. Megkopott, vedlett billentyűi sárgák, unott pókok lakják és bús bogárkák, redves fáján évtizedek pora. Elmúlt az áldott, szép zene kora. Feltámadását mindhiába várja. Más ritmustól döng vad fiúk gitárja. Alszik a vén, elárvult zongora, álmodik – és álmában boldog újra: lehangolt húrja megfeszül, a lomha billentyükön egy lány tíz karcsu ujja futkározik, s az elámult szobán át az idegen világba csengve-bongva áradnak régi, álmatag szonáták. Jánosházy György (1922-2015)

Ezt ezután sem veszem komolyan. Nem volt még két napom ugyanolyan. Borultak színfalak, maradt a város: titokzatos, lepusztult, a semmivel határos. Maradni hol, mikor, ez itt a kérdés. Szökésben élek. Szív és ész között ritkán zavartalan az egyetértés, bár olyan mindegy, mit mire cserélek. Mindentől félek. László Noémi (1973-)

Egy városnak még Valahol lenni kell Egy háznak egy lánynak Hogy visszatérhess majd Ágynak párnának Maradj maradhatsz… Ha késő november s fegyverek Füstjét torkodban Kövülni érzed S utad magad már Nincs hogyan Egy háznak egy lánynak Hogy visszatérhess majd Egy városnak végül Valahol lenni kell. Muszka Sándor (1980-)

Az élet szépen lassan megy tovább. Rá lehet pakolni zongorát, három bőrönd akkordot, atlanti basszust, hektárnyi magányt. Egyszer valahol kék volt a tó. A Huron. A Michigan vagy az Ontario? Az élet és a halál mezsgyéjén azok voltak utolsó perceink, immár gombnyomás lettünk egy jobbfajta komputeren. A falban szögek és száznyárnyi napsütés. Szomorú zűrzavar körülöttünk, kezed néha a térdemen. Még nem állnak rosszul dolgaink. Az élet szép lassan tovaszáll. Rápakoltunk egy zongorát, háromnegyed ütemet meg valaki fogsorát. A virágok sárban feküsznek. Szavaidtól reszket a homály, fáj az élet, fájnak a falon a festmények, már dereng rajtuk az alkonyat. Valami bezárul végérvényesen. Egyszer volt, többször nem lesz óceán. S mégis a félig nyitott ablakon az ember még vár valakit, olykor látni vél egy féllábú gólyát. Az élet szépen lassan hömpölyög. Szállít nekünk zongorát, basszust, ütemet. Kilencvenfokos szögeket, többet is talán. Az volt az utolsó zeneszám: Kék volt egyszer az óceán. És ottfel

Mint az első és mint a legutolsó, boldog a nap, a fűszálon imbolygó, a rítuson a ritmus és a rend, az idillen az éden átdereng, a lemondás, az áldozat, az ajtó, minden megnyílik, mert minden mulandó, a kezdetektől ártatlan növények az eredet szép romjain tenyésznek, sugárköpenyben tündököl a semmi, a káprázat a kápráztatót rejti, az útvesztőben mikrotheosz minden, az elveszett út már hazatért innen, a számok és a súlyok és a mérték az oszthatatlan egyet már elérték, feladat s csoda egyesül a műben, az egész képét hordó egyszerűben, a pontban a kör, a körben a gömb, kézben a kagyló, kagylóban a gyöngy, kapu és küszöb, ház s a házban élet, az üdvös szövetségben együvé lett, a térben a táj, a tájban a hely, a rések ősi rejtekeivel, a szó, az út, a sors, a fény, a szállás, minden azért van, aki mindért hálás, szeme hajnali kertre nyíló ablak, ima és áldás, ha beszél s ha hallgat, templomot épít, otthont alapít, elnevezi az ég határait, a sivatagból a paradicsomba, a törtből a teljesbe viss

Hortensia! Nevedet hordozom agyam rejtett mélyén fél századéve, a képed, ahogy a villamoson nekem dőltél, kezed kezembe téve, ahogy az idegen utcák porában bolyongtunk, mint az összeesküvők, és lelkünket valami furcsa áram borzolta, édes, perzselő erők. Sorshatárunk: az irigy óceán partján kószálok szüntelen veled: én ifjú ember, te kamaszleány, érdes markomban selymes kis kezed, és szívünkben eldalolatlan ének foszlányait suttogják bús szirének. Jánosházy György (1922-2015)

Akartam, vagy nem akartam, hordom feletted hatalmam holtomiglan, holtodig. Akartad, vagy nem akartad, hordod felettem hatalmad holtodiglan, holtomig. Tóth Bálint (1929-2017)

karjaim takargatnának és szemeim. nem tudnám, mint ahogy most eszemmel tudom, az egymáshoz- tartozás teóriáját, hogy a szükség hogyan is viszonyul a lét különböző állapotaihoz, s hogy vannak még a megszokott barátok, a terheim. Szavakkal takargatlak hát, talán kihűlnek, mire hozzád érnek. Ha pirosak még, örülj a pirosnak, s örülj ha kékek, a kéknek. Visky Zsolt (1988-)

Ezek a rémes, hosszú téli éjek, csillagtalan, vigasztalan sötét, melyben a lélek önmagába mélyed, s fojtón feszül föléje füstös ég, sovány, vén pók strázsál elnyűtt fonálon, kint álmatlan kutya nyüszít s morog, égő, tikkadt szememre sem jön álom, mit sem segítnek ízetlen porok, ágyam köré lopakodik a nemlét bugyrából sok vádló, keserves emlék, holt szeretők virrasztanak velem… Mire felbukkan újra a komor Nap, és hangtalan jajjal köddé omolnak, egy hajszállal fehérebb lett fejem. Jánosházy György (1922-2015)

Kedvetlen vagyok ma, kedves, élni így is lehet egy keves- et. Végy ma szoknyát, ellesem magamnak a pillanatot, percet, – köröttem véletlen függöny repdes – élni így is lehet egy keves- et. Elesek, szoknyádba ha belebotlok, nyitva még a kocsmák, boltok, én mégis inkább elesnék kicsit, hajadba gabalyodok, testedbe, olyan jó az este, így ez az este. Visky Zsolt (1988-)

Ismernek itt már téged a virágok, ha megjöttél, szirmuk csupa mosoly; a törökkonty s kökörcsin jó barátod, könnyezve búcsúztat, ha távozol. Illatos fűvel téged vár a dombhát, és arcod mását őrzi a patak, hullámai neved susogva zsongják, s köszöntenek ezüst vértes halak. Kezed nyaldossák csellengő kutyák; az útszélen rád villantják öreg képük százéves, szenvtelen kövek. Ismernek a göcsörtös törzsü fák, s ha elszunnyaszt a zöldben a meleg, őrt állnak délcegen álmod felett   Jánosházy György (1922-2015)

Az élet: az egyedüli megoldás a lombba boruláshoz, a homok leheletének felszippantásához, a magasba röppenéshez; hogy kutya is legyen, s hogy simogassuk a finom meleg bundáját; hogy megkülönböztessük a fájdalmat mindattól, mi nem belőle ered; hogy belehelyezkedjünk a történésekbe, elvegyüljünk a látvány forgatagában, kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést. Vissza nem térő lehetőség, hogy egy pillanatra felidézzük, miről is szólt a beszélgetés ki-kihunyó lámpafénynél; hogy egyszer, legalább egyszer megérintsünk egy követ, bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn; elveszejtsünk egy kulcsot a fűben, és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben; és mindvégig semmit se tudjunk valami roppant lényegesről. . . Csordás Gábor fordítása Wisława Szymborska (1923-2012)

A nagy csendben a vén romoknál, futottál már te arra, hol kísértetes szellemzörgéssel béka ugrál ki a kövek alól és mikor félve a fák alól rövid szerelmek fénye csillan, vagy néhány régi, szent szerelem egy régvárt csókban összecsattan és a párok egymást ölelve surranak az egymásrahajlott lombbal ernyőző ágak alatt, akiket az Éj összehajtott ... futottál már bolondul, átkokkal terhes szerelmek szép szigetén a csókolódzó párok között, csattanó csókok éji delén ...? Radnóti Miklós (1909-1944)

Végül is ezt szeretnéd. Egy turistaház előtt ülj, nézd a fenyőket, árnyékodat a füvön, hallgass. Nézz körül, hagyd, hogy lecsússzanak rólad a képek, érjenek hozzád, aztán törjenek szét. Mert nem vársz semmit senkitől és nem reménykedsz. Feküdj hanyatt, hagyd, hogy az arcodat érje a fény, hagyd a legyeket a homlokodra szállni. Mondd ki magadban, hogy kikerics. Mondd ki még egyszer. Várj. Győrffy Ákos (1976-)

Valahol mindig eltűnik valahol mindig megtalálják valahol mindig temetik valahol mindig exhumálják és örökké nekünk szegezik örökké fényes ellenpélda örökké rajtunk keresik ö rökké mégis bennem él ma! 1998. március 15. Nagy Gáspár (1949-2007)

a távolság a törzshelyünk, a csend a kedvenc dalunk, az egyenes a görbénk, az otthontalanság az otthonunk, a semmi a mindenünk.

Láttad a tengert, városokat, kikötőket, és a sorsunk ugyanaz. Vágyakozás hajt mindent, ami élet, a nem várt teljesülésbe, s kezdődik elölről – város, kikötő, tenger, mindegyik újra, amíg meg nem unod. Aztán már csak élni szeretnél, fényben, hűvös bort iszogatva, békében, egyedül. Babiczky Tibor (1980-)

Meddig nevezhető meg a kín, és hol kezdődik a lélek hasadása? Miért lesz hirtelen egy személy emlékké halt messzi lények mása? A szeretetet szavanként koldulod, hátha összejön egy mondatnyi belőle – de hegygerincként tartva testedet rád nőtt a hiány, nem szabadulsz tőle. Minden jelenben ott pulzál a gyerekkor, csak hogy fájdalmát újraélje benned. Ha mások bűne bőrödként lefeslik, valódi arcodat végre megteremted. Follinus Anna (1984-)

jelen lenni mikor a szem kinyílik és lát a te szemeddel nézni a napot mennyire más ez a világ – néha furcsákat álmodok – s maradok félbehagyott félreértett mozdulat vajon jut-e idő szívünk bebútorozására mielőtt belénk ég a bűntudat meghalni így is lehet de hálálkodni a semmiért szükségtelen számolni a leltárba vett a pofonokat arcod gyűrődéseit ahogy kifordított mondatok közt üldögélsz ne légy már ilyen szörnyen komoly minden vég valaminek a kezdete az utcakőre fekszel: botrányosan kevés vagy két villamos között… Oláh András (1959-)

Felhívhatnál. Elmondhatnád, hogy hiányzom. Hogy nem tudsz kávét főzni reggelente, mert szarul csavarod össze a kotyogóst, és a Mici is csak nekem fogad szót. Hogy megettél már minden maradékot, de a gránátalma és a penészes libamáj variációnál megakadt a torkodon a saját étvágyad. Hogy a fikusz elhervadt és a postaláda nyílásán se fúj már be a szél, mert az újságosfiú – akit még sosem láttunk, telerakta. Hogy a sarki boltból Ica néni minden nap küld nekem egy olvadós tejkaramellát a kassza melletti műanyagvederből, mert azt hiszi beteg vagyok, és mert az a kedvencem. Hogy tiszta alsó helyett ma már a fürdőgatyádat, póló helyett pedig inget kellett felvenned, mert elnyomkodtad a mosógépen a programot, pedig mindig elmondtam: mindent a hatoson! Vagy azt, hogy megállás nélkül megy a tv, pedig nem is nézed, de egyedül nincs értelme filmet nézni, és bár a Mici sokat sír utánam, még nem valami jó filmkritikus. Vele nem tudod megtárgyalni azt sem, hogy milyen volt a napod, hogy mit láttál a v

Szél az ágak közt, elveszett, álmatag. Ő, a nagy utazó, világfi, duhaj krónikás – és a fák, mik semmit sem tudnak, sehol sem jártak, falábbal, vidékiesen. Szél az ágak közt. A zenét az ilyen találkozások szülik. Alpesi vitorlások, derékba tört fenyők, álmoktól kerek árbocok. Az ágak, akár a vágyak: macskamozgással törnének a végcél felé, oda, ahová Mozart a Requiem egyes részleteiben eljutott. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Apró lépések kezdetnek: futni tíz kört a hajnali Margitszigeten. Átúszni a Balatont június ötödikén. Hajléktalanként élni egy éven keresztül. Síelni a Francia Alpokban, novemberben. Lovagolni a mongol sztyeppéken, bármikor. Sírva imádkozni a Siratófalnál, húsvétkor. Némaságban maradni egy hónapon át. Helikopterről megnézni a Nazca-vonalakat. Szerelmes levelet dugni a Kheopsz-piramis kövei közé, éjjel, telihold mellett. Naplementekor fürödni a Csendes-óceánban, cápák közt. Ha túléled, az se olyan nagy baj. Átkelni a Keleti parttól a Nyugatiig, gyalog. Táncolni a Mont Blanc csúcsán, veled. Nyirán Ferenc (1951-)

“Kint hagytam az ujjlenyomataimat a hóban, az ásó nyelén, amivel a gödröt betemettem, de a bőrömről lemostam még az érintés emlékét is. Egyedül vagyok ebben a versben, és attól félek, hogy ha kinyílik is valahol egy ajtó, végül nem lesz, aki bejöjjön rajta, hogy a névmások már jó ideje nem jelölnek senkit, csak azért kellenek, hogy legyen néhány belátható viszony: kinyúlt ingvállhoz a fogas, kanálhoz a vajból kimetszett rész. Nemrég kúttal álmodtam, csőrlőt, láncot. Fölhúztam egy félig hazugságot, ami sokkal inkább volt vizes, mint igaz. De még mindig nem tudom, hányszor kell visszazuhannia belém a vödörnek ahhoz, hogy megfeledkezzem a szomjúságról.” Závada Péter (1982-)

Minimum hat, egymást követő ébresztést állítottál be reggelre, de meg se hallottad őket, csak én pattantam föl negyedóránként, mint akit áramütés ért. Letölthetnél egy olyan alkalmazást, ami REM-fázisban ébreszt, akkor legalább az álmaimra emlékeznék. Fél tíz. Mostanra biztos megérkeztél fizikoterápira, és az idegsejtjeidet éppen áramütésekkel stimulálják, hogy kitáguljanak a kapillárisaid, mégis az én combom zsibbad, miközben a vécén ülök, és a telefonomat nyomkodom: mintha az egypetéjű ikertestvérem lennél, akinek a fájdalmát valami furcsa oknál fogva a távolból is érzem. Akkor most jogosan beszélhetnék rólunk többes szám első személyben, ahogy általában az ikrek szoktak, de helyette megint csak ezt a fiktív én/te-verset írom. Mert ahogy a zsibbadás sem az enyém, úgy saját emlékezetem sincsen, a telefonét használom arra is, hogy felidézzelek, és mióta elfelejtette a fotók kronológiáját, mintha bennem is összekeveredett volna rólunk minden. Mikor panorámaképet készítettünk a Colosseum

Csak körvonal, pár elmosódó kontúr. Nem gyújt bennem lámpát az érzelem. Hájas homály dereng a ráción túl. Mi bánt s miért? Nem látom élesen. Mélyebbre kéne ásni, hol vakond túr, problémánk gyökeréig, édesem! Ha nem szeretsz, mért követlek bolondul? Mért van, hogy napra nap beléd esem? Bár lent e nyirkos gondolat-talajban se látom majd sokkal világosabban: hogy bántanál, mért nem veszem zokon? Tán mégis fölfelé okos haladni a fényre, túl a vak tudatalatti halmozta, néma földrakásokon. Závada Péter (1982-)

Bolyhos pillanat, szusszan épp a csend, égi táncain hópihét röptet itt az esti létezés… Lámpafény dereng, parányi szellő szöszmötöl, susog, … lábnyomodba verset ír a tél … Hajnal Éva (1960-)

ott vagyok a fák hűvöse alatt, a narancshéj-alkonyban, szád szélén, tenyered kosarában, sör keserű habján, vodka bársonyában, könyv lapjai között, ujjbegyeiden, ha táncolnak a klaviatúrán, gondolatban és a test kívánságában, ott vagyok, egészen közel hozzád, érzed a mindig hideg lábam, ahogy hátadhoz ér? nem röppenek el, te vagy a szárnyam. Varga Melinda (1984-)

rólad hegyek és sziklaszorosok jutnak eszembe… vízesések szurdokok és erődtemplomok patakban gázolás fáradtságöröm és szomjúság… ha rád gondolok a Székelykő gerincén figyeljük az öregedő fényeket a madarak röptét az egymást navigáló szöcskéket a párába rejtőző szentgyörgyi várfalat az évtizedekre visszamutató remetei zarándokutat a kőfolyást a vízmosást ahol hűsével a nyár megkínál foszladozik a sokat próbált hátizsák de nem lehet megunni… jövünk sebesülten is lezáratlanul maradt viták után cipelve megannyi félreértést és árulkodást mert itt enyhül a szorongás: ajtók nyílnak egymás felé kihátrál a sietség s egy pillanatra az idő is megáll Oláh András (1959-)

most csak úgy elücsörögnék ebben a verőfényes alkonyatban ebben a magamra rajzolt ragyogásban ahol nincs semmi kétértelmű ahol langy fény kering a megvénült fák vérereiben és tékozlón szórja kincseit az ottfelejtett napsütés mintha elakadt volna a lemez ahogy gyerekkoromban mintha újrajátszaná nyári etűdjét egy zongorán a pillanat és végigfutna az a fura-jó borzongás itt ezen a bársony repkényen mintha örökké elüldögélhetnék ennek az ódon falnak támaszkodva még akár be is csukhatnám a szemem egy-egy kis pillanatra azt gondolván sohasem múlik el ez az édes remegés Hajnal Éva (1960-)

avagy az egyharmad negyvenkettő Merj bátor lenni úgy hogy gyáva vagy Akkor is ha az éjben hollók villámlanak s a szélben csattog a szíved és a sötétben sötét hajad Ha bántanak mert bántanak bár leginkább te bántod magad ne védekezz Szelíden legyints ezekre Hűvös kéz hull majd könnyes kezedre ha lesz időd s erőd kivárni míg odaér s nem öl meg előbb a kályhátlan tél Embernek lenni könnyű maradni nehéz Üvegből iszod a bort elér a hajnal Magányos nádszál kettesben magaddal Zalán Tibor (1954-)

Király Lászlónak Legyen benne vodka és vonat. Búzatábla, elhagyott malom. Erdőtűz szakadó hóesésben. Egy későn érkező vágtató lovas. Legyenek benne varjak és farkasok. Éjszaka járó fekete autók. Legyen egy nép is, hol egy jászol egy gyerek,  legyen a nevük letagadottak. És legyenek benne vég nélküli éjek. Szűnni nem bíró, jajongó hófúvás. A hó alatt házak, szerető asszonyok. Hogy minden, hogy legtöbb. Muszka Sándor (1980-)

A veled hallgatott zene több volt a zenénél... (Conrad Aiken) A veled hallgatott zene mindvégig velünk marad. Komoly Brahms és elégikus Schubert, bizonyos dalok, Chopin negyedik balladája, pár vonósnégyes, ami szívettépő hangzású (Beethoven, adagio) és Sosztakovics szomorúsága, ő nem, nem akart meghalni. Bach passiók nagy kórusai mintha csak valaki hívna és örömet követelne tőlünk, tiszta és érdek nélküli örömet, aminek teljesen természetes része a hit. Lutoslawski egyes részletei, könnyedek, mint gondolataink. Egy fekete énekesnő blues-hangja, ami fénylő acélként hatol belénk még ha valahol az utcán ért is el, egy porlepte, ronda városban. Mahler véget nem érő indulói, a trombitahang az Ötödik elején, és a Kilencedik első része, (amit te néha „malheur”-nek hívsz). Mozart kétségbe esett tónusa a Requiem-ben, nyugalmas zongoraversenyei, amiket nálam jobban dúdoltál dehát ezt mindketten jól tudjuk. A veled hallgatott zene mivelünk hallgat majd el. Gömöri György fordítása Adam Zagajewski

ölelésedből menekülök remélve hogy a zápor majd tisztára mos mert esik ma is és bennem most már örökké esni fog egyszer már elhalasztottam az utazást de párnánk alól kisiklottak az álmok sokallták talán a csöndet az örökös várakozást s hogy mégis elment aki maradt ma sem értem miért így szerettél lecövekelt bennem a kishitűség lelkünket összecserélve éltünk gyerekkori könyvek betűi közé simulva mint régen amikor áporodott levegőjű várótermek ablakából anyám kezébe kapaszkodva néztem a kifutó vonatokat de nem akarok a lekésett csatlakozások fölött keseregni hisz tudom hogy számomra már nincs több mentesítő járat Oláh András (1959-)

szavak simogatnak – ismerős szerkezet – előbb csak megágyaz a léleknek a test csókokba fulladó suttogás perzselő tenyér a melleken a combokon karokba hajló indulat ösztönös védelem ellenállás – vagy annak látszata – a vágyak korbácsolása megadásba hajló öröm visszanyelt könnyek mögött parázsló érzékiség… lüktet a szív a test nyüszítő birkózás ez a működés kényszere az illeszkedés a visszapillantás gesztusa bordák mögé gyúrt fuldokló öröm agresszív összekapaszkodás és szédület mely után megpihen a szív a lélek és a test Oláh András (1959-)

pihegve álltunk meg… a kulacsnyi víz kevés de a nádasba simuló stég kacéran hívogat ledobod a sortot hamar fürgén melléd csusszanok félek árulóm lesz a hangos szívverés… kevés a hely határaink egymásba csúsznak a vibrálás legyűr minden lélegzetet felizzott testünket hűteni a vízbe csobbanunk a nap pihegve kúszik tovább pilláinkra nyárfaszöszök szállnak s velük siratjuk goromba önzését a nyárnak… Oláh András(1959-)

Mutass nekem egy olyan utcát, egy olyan utcát vagy teret, ahol harminchat évesen sétálhatok megint veled. Mutass nekem, mutass nekem száz métert, vagy csak hatvanat, ahol úgy futok, mint a szélvész, s mögöttem mindenki elmarad. Mutasd nekem, mutasd nekem anyám ahogy rám mosolyog, évek telnek el, évtizedek, és én még mindig álmodozok. Mutass nekem egy széles folyót, azt a széles folyót, amit úgy ismerek, ül a partján egy ősöreg ember, ül a partján egy kisgyerek. Kántor Péter (1949-2021)

a lombok közt szűrt fény szitál a puha avarra a lány csacsog nevet felesel mint bolondos patak a rideg kövek között észrevétlenül lesi minden mozdulatom mint az áldozatát vizslató vad nézd a szememet nézd a szénaillatú hajamat nézd rugalmas testemet feszülő mellemet olvass engem lapozz remegő kezeiddel nézd a fészket rakó madarakat a te fészked én vagyok! Testemet elkapja az örvény csillogó huncut szemek forró frisstej illatú lehelet földrengés moraja a szavaknak nincs jelentésük a testedet olvasom és már tudom a verset te súgod fülembe. Balázs F. Attila (1954-)

Örökkön háborog a tenger örökkön zúgnak a lombok örökkön fájdalmas az ember örökkön kicsik a dolgok. József Attila (1905-1937)