B. Tóth Klára: Belső szárnyak
Mi nem mondogattuk egymásnak, hogy szeretlek, együtt nőttünk föl, elröhögtük volna magunkat. Egyszer mondta angolul, de annak súlya volt. Csak érezzük és éljük, naponta. Mikor a karom alá csúsztat egy újságot, hogy felfogja az asztallap hidegét, mikor kihoz két pulcsit, és ránk teríti, ha a kertben sokáig beszélgetünk egy régi baráttal, mikor hetekig faragja házunk oromdíszeit pincemagányba rejtőzve, hogy elkészüljön karácsonyra, pedig nem is az ő ízlése, mégis belemerül érte a székely fejfák szimbolikájába, mikor otthagyjuk a Balti-tengernél gyűjtött köveket a bungaló teraszán, a szép kerek rózsaszíneket is sorban kirakva, emlékeink súlyát ne cipeljük hátizsákban, mondja, Szenteste mégis ott lapul kartonból hajtogatott díszdobozokban három nyaklánc a rózsaszínű balti kavicsokból, saját készítésű foglalatban, maga sodorta zsinóron, személyre szóló formák, jellemük, arcuk van, a kő hidege hűsíti túlhevült nappalainkat, megnyugtat, mint az óvodában, mikor mindig a közelébe húzódt...